A vándorsólyom a világon mindenhol az erő, az ügyesség, a rátermettség szimbóluma volt, és az ma is. Címerekben, jelvényekben szerepel. Szimbolikus jelentőségén túl, nagyon is gyakorlati haszna volt a késő középkorig, amikor a héja mellett, a legelterjedtebben használt solymászmadár volt. Magyarországon abban az időben a vándorsólyom volt „a sólyom” a többi fajt, például a kerecsent más néven említik a krónikák.
A lőfegyverek elterjedésével a solymászat, és vele a vándorsólyom jelentősége csökkent. A 20. században azonban, a solymászat újjáéledésével ismét előtérbe került. Ennek is köszönhető, hogy a növényvédő szerekhez kapcsolódó állománycsökkenésére idejében felfigyeltek a szakemberek, és az okokat feltárva sikerült megmenteni a teljes kipusztulástól. Magyarországon a faj eltűnése után több évtizedig nem lehetett solymászati, vagy más célra vándorsólymot tartani.
A szédületes sebességéről széles körben ismert vándorsólyom az örvös galambnál termetesebb, 38-51 cm testhosszú, 89-113 cm-es szárnyfesztávolságú. A hímek mintegy egyharmaddal kisebbek a tojóknál, nemek színezetében viszont nincs komoly eltérés. Az öreg madaraknál a fejtető, a tarkó és a szem alatti széles barkó fekete, utóbbi messziről is jól látható a fehér pofafolttal és torokkal keretezve.
Alapvetően repülő madarakra vadászik, a verébnél is kisebb énekesmadaraktól a libákon át akár a gém méretig. Leggyakoribb zsákmányait ugyanakkor a varjú és a seregély méretű madarak teszik ki. A vándorsólyom, a legtöbb sólyomféléhez hasonlóan, a nyílt légtérben vadászik. Zsákmányát rendszerint a magasból indított támadással, nagy sebességű üldözés után fogja meg, vagy rúgja meg úgy, hogy az sérülten a földre zuhan.
A vándorsólyom igazi világpolgár, a kontinensek közül egyedül az Antarktiszon nem fordul elő, illetve nincs még adata Új-Zélandról sem. Bárhol megtelepszik, ahol költésre alkalmas sziklafalakat, közepes és nagy testű madárfajok fán épült fészkeit találja. Az egyik leggyakoribb településen fészkelő ragadozómadárként világszerte költ nagyvárosok belső kerületeinek felhőkarcolóin, magas épületein is.
A sólyomrokonság többi képviselőjéhez (valamint a baglyokhoz) hasonlóan, a vándorsólyom sem épít saját fészket. Többnyire 3-4 tojását sziklapárkányok, épületzugok talajára, más ragadozómadarak és varjúfélék fészkeibe rakja.
Európában – Észak-Európát kivéve – a vándorsólyom nem vonuló. Azonban a fiatal madarak – évszaktól függetlenül – a kirepülést követő időszakban, egészen a párba állásig jelentős területeket kóborolhatnak be.
Óriási elterjedési területe miatt a faj pontos világállománya nehezen becsülhető, jelenleg mintegy 100 000 – 500 000 egyedre tehető, és természetvédelmi helyzete világszerte stabilnak tekinthető.
Hazai viszonylatban jelenleg a szigeteletlen oszlopokon történő áramütés jelenti a legnagyobb problémát, amely más fajokra is veszélyt jelent. A fészkelő párok zavarása a másik probléma, amely esetenként a fészkelés meghiúsulásához vezethet.
A vándorsólyom hazai visszatelepedése természetes folyamat volt, amelyet a szakemberek a kezdetektől fogva nyomon követnek. Ellenőrzik a fészkeléseket, regisztrálják az új párokat, illetve gyűrűzik a fiókákat, hogy a faj visszatérése nyomon követhető és a későbbiekben elemezhető legyen.
Az állomány alakulásának nyomon követésén túl aktív védelmi intézkedésekre is sor kerül. Ezek közös célja, hogy a veszélyeztető tényezőket a minimálisra csökkentsék:
A vándorsólyom sebességét és fordulékonyságát jól mutatja ez az érdekes
“verseny” egy solymászmadár és egy világbajnok hegyikerékpáros között:
.
Forrás: zoozoo.hu
2018. január 02. (kedd), 04:20