Tiltott magyar őstörténet - miért nem lehet szabadon kutatni a magyarság eredetét?

/Talán egy háttérhatalomnak, mely egy egységes „világnemzet” létrehozására törekszik, nem érdeke, hogy a magyarság megismerje igazi múltját…\./

Ha azt hinnénk, csak manapság lett divat kétségbe vonni az iskolákban tanított finnugor származáselméletet, nagyot tévednénk. Kevesen tudják, de már az 1700-as években, amikor ez a teória egyáltalán felmerült, a tudósok többsége abszurdnak találta az ötletet, miszerint rokonainkat a lappok, észtek, sőt szibériai és sarkköri népek közt kellene keresnünk.

Valamikor, a kezdet kezdetén tehát a „finnugristák” számítottak különcnek, s ők voltak abszolút kisebbségben.

És talán elméletük csendben a feledés süllyesztőjébe merült volna, ha nem kezdik el hirtelen valakik, valamiért támogatni őket. Már pedig pont ezt figyelhetjük meg: először a finnugoros elmélet közfelháborodást váltott ki, ám valami történhetett, mert hirdetőiket ‒ akiket az imént még őrülteknek, bolondoknak tartottak ‒ egyszer csak ott találjuk a professzori katedrákon, a császári udvari történészek, ideológusok között…

„Vedd el e nép múltját…”
Nem csoda, ha már ekkoriban is felmerült a kérdés: kik segítették „trónra” a finnugoros származás-elméletet? Miféle erők emelték hirtelen az uráli teória hirdetőit vezető értelmiségi pozíciókba Magyarországon, s kik állnak a másként gondolkodó tudósok lejáratása, kigúnyolása mögött? És ami a legfontosabb: mindezt vajon miért?

Lehet, hogy nekünk, magyaroknak is jobban oda kellene figyelnünk a francia Talleyrand gróf tanácsára, melyet akkor adott urának, Napóleonnak, amikor a császár azon töprengett: miként győzhetné le háborúban a Habsburgokat segítő magyarságot.

A gróf szó szerint a következőt javasolta: „Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra és büszkék múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük amit akarsz.”

Valószínű, hogy azok, akik a finnugor teória egyeduralomra juttatása mögött állnak, ugyanígy gondolkodtak. És valóban: Kiszely István megtalálta a bécsi kancellária egyik levelét a Bach-korszakból, melyben azt írják: a rebellis magyaroknak olyan őstörténetet kellene „csinálni”, amilyenre nem lehetnek büszkék ‒ hátha akkor elmegy a kedvük a lázadozástól. Továbbá, lehetőleg olyan népekkel kell őket rokonítani, melyeknek ma sincs önálló országuk ‒ így sugallva azt, hogy ne akarjanak elszakadni a Habsburg Birodalomtól, hiszen lám, rokon népeik is jól „elvannak” egy nagyobb kultúrnép uralma alatt.

Kényelmes elmélet a Habsburgoknak
Márpedig keresve sem találni olyan elméletet, mely jobban megfelelne e kritériumoknak, mint a finnugor származás tana… A finnek, lappok, észtek ugyanis ekkoriban békés, főként halászattal, prémvadászattal foglalkozó nép voltak, nem úgy, mint a harcias, szabadságszerető, büszke szkíták (akiket pedig a magyarság kollektív emlékezete mindig is az őseinek tartott.) Ráadásul az ugorok többsége ‒ vogulok, osztjákok, mordvinok stb. ‒ a Habsburgokkal szövetséges orosz cár birodalmának hűséges alattvalója volt, akik önálló államisággal nem rendelkeztek, könnyen tudtak tehát a bécsi ideológusok így érvelni: „Lám, kedves magyarok, rokonaitok sem akarnak kiszakadni a cári Oroszországból, ti is maradjatok szépen nyugton Ferenc József birodalmán belül…”

Ebből is láthatjuk: a finnugor elmélet sulykolása mögött már az 1860-as években kőkeményen a politika állt ‒ noha elvileg ez utóbbinak nem szabadna „labdába rúgnia” a tudomány világában.

Sajnos azonban tények igazolják, hogy a magyar őstörténet-kutatás már régóta nem az igazság kereséséről szól (amiről pedig elsősorban kellene), ehelyett különféle érdekcsoportok használják fel saját hatalmuk építgetésére ‒ aminek lényege elsősorban a magyarság önbizalmának gyengítése.

És ez bizony, nem a Bach-rendszerrel (1850-1876) és nem is a Magyar Tudományos Akadémia felállításával (1825) kezdődött. Hanem sokkal régebben, még pedig egy bizonyos Aeneas Sylvius Piccolomini 1458-as, innen-onnan összeszedett információkkal zsúfolt írásával, melyben igyekszik a szkítákat minél barbárabb színben feltüntetni. Ezen kívül azt is állítja: a hunok a magyarokkal ‒ annak ellenére, hogy utóbbiak ezt tartják ‒ nem is rokonok.

II. Pius pápa, az amatőr őstörténész
1458-ban járunk: a Magyar Királyság, bár belháborúk osztják meg, mégis roppant erős, hiszen Hunyadi János hadvezéri zsenije gyakorlatilag az egész keresztény világot megmentette a török hódítástól. A Vatikán, a pápa körül tevékenykedő hatalmi körök színleg hálásak is voltak ezért, ám titkos találkozóikon aggodalmasan kérdezték: hogy lehetne megállítani azt, hogy a magyarság, mint Európa védőbástyája, egyre nagyobb tekintélyre tegyen szert? Netán kiszakadjon a Habsburg hatalmi szférából, ami pedig ezeknek a homályos klikkeknek súlyosan sértette volna érdekeit.
Nos, az említett Aeneas Sylviust ‒ aki tehát bizonyos láthatatlan háttérhatalmak szószólójaként igyekezett lejáratni a magyarokat ‒ még abban az évben II.

Pius néven pápává választották. Tanácsadói buzdítására továbbra is foglalkozott a magyar őstörténettel, úton-útfélen tagadva a hun-magyar, szkíta-magyar rokonságot. Ezt olyan feltűnően tette, hogy még Antonio Bonfini, Mátyás történetírója is rájött a valódi indokra, mivel így ír: „Ez a szentséges atya… nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.”

Részlet az ÚJ VILÁGREND különszámból