A gazda befogadta a magukra maradt kölykeket a pajtából – később kiderült, hogy a bolyhos lelencjei aranyat érnek…
Az egész úgy indult, mint egy teljesen hétköznapi reggel.Farkas Lajos, a hatvan körüli gazda, kiment a pajtába, mert elfelejtette visszatenni a kalapácsot, amire délután még szüksége lesz. /A nap már magasan járt, a szél a szalmát sodorta, a galambok rikácsoltak a tetőgerendán\./
Ahogy belépett, furcsa hangot hallott. Nem egérnyüszítés, nem is macskanyávogás – sokkal inkább valami panaszos, sivító sírás. Megállt, a fülét hegyezte.
– Mi a csuda ez? – dünnyögte, és odalépett a régi vattatakaróhoz, amit a sarokban tárolt.
Amikor felemelte, négy bolyhos gombóc nézett vissza rá. Pici testek, összebújva remegtek, a szemük alig nyílt ki, mégis olyan élesen figyelték őt, hogy beleborzongott.
– Hát ti meg honnan kerültetek ide? – hajolt közelebb. – Egyik se hasonlít falusi kiscicára…
Valóban: túl szőrösek, túl bozontosak voltak, a pofájuk laposabb, a farkuk túl vastag, mint egy kis pamacs. Lajos először azt hitte, valaki bedobta a pajtájába ezeket az apróságokat, hogy megszabaduljon tőlük. De a gazda szíve nem engedte, hogy sorsukra hagyja őket.
– Na, gyertek csak, apróságok – motyogta, és a régi munkakabátjába csavarta a négy kölyköt.
Otthon a konyhában a radiátor mellé tette őket, és forró tejet melegített. Pipettával próbálta etetni a kis jövevényeket, de azok fintorogva elfordították a fejüket.
– No, ezt meg ki látta? – bosszankodott. – Hát melyik kölyök nem issza a tejet?
Újra próbálkozott, de hiába. A kicsik nem ettek semmit. Egyik sem.
Más talán azt mondta volna: „Így jártak, nem tudok segíteni.” Lajos viszont nem ilyen ember volt. Megkarcolta az állát, és eszébe jutott a szomszédasszonya, Marika néni, aki mindig befogadott kóbor macskákat. Át is vitte hozzá a csomagot.
– Marika, nézd már meg, mit találtam a pajtában! – tette le a dobozt.
Az asszony felhúzta a szemüvegét, közelebb hajolt, majd elcsodálkozva felkiáltott:
– Te Lajos, ezek nem kiscicák! De hogy mik, azt nem tudom. Ilyet még nem láttam.
– Hát kösz a sok segítséget… – csóválta a fejét Lajos, de azért mosoly bujkált a bajsza alatt. – Akkor ezek szerint se macska, se kutya. Akkor mi a fene?
– Menj el az állatorvoshoz, vagy a természetvédelmi területhez. Ott biztos tudják. – vont vállat Marika.
Lajos másnap tényleg nekivágott. A nyüszítő kölyköket egy kartondobozba tette, és elindult a közeli Hortobágyi Nemzeti Park irányába. Az út döcögős volt, a por felkavarodott a kerekei alatt.
Amikor megérkezett, az őr kérdőn nézett rá.
– Miben segíthetek?
– Nézze, találtam ezeket a kölyköket a pajtámban. Nem esznek, nem is tudom, mik ők. – válaszolta tömören Lajos, és letette a dobozt az asztalra.
Az őr felemelt egyet, és azonnal összehúzta a szemét. – Hívjuk csak ide a kutatót!
Néhány perc múlva megjelent egy fiatal biológus, Szabó András. Megvizsgálta az egyik kölyköt, majd sietve intett az állatorvosnak is. Az asztal köré gyűltek, súgva beszélgettek, mintha valami ritkaság lenne előttük.
Végül András megszólalt:
– Uram, ezek bizony nem háziállatok. Ezek pusztai macskák, más néven manulok.
Lajos döbbenten nézett rájuk. – Hogy micsodák? Manul? Hallottam már a rádióban, hogy ritka állat, de sosem láttam.
– Pontosan. Védett faj. A Vörös Könyvben is szerepel. Nagyon kevés van belőlük. – magyarázta a kutató. – Ön hatalmas kincset talált.
Amikor kimondták, hogy a kölykök manulok, Lajos úgy érezte, mintha egyszerre nehezedett volna rá a világ összes súlya.
– Na, most aztán mondják meg, mit kezdjek velük! – tárta szét a karját. – Nem hagyhatom őket éhen halni, de hát látják, a tejet nem isszák.
Az állatorvos, dr. Tóth Júlia előrehajolt, és komolyan nézett a gazdára:
– A helyzet az, hogy a manulok teje teljesen más összetételű, mint a tehéntej. Magas a zsírtartalma, és szinte nincs benne laktóz. Ha tehéntejet kapnak, az árt nekik.
– Akkor mivel etessük őket? – kérdezte Lajos türelmetlenül.
A kutató, András közbeszólt:
– Felhívtam a Nyíregyházi Állatkertet. Náluk egyszer már sikerült felnevelni egy manul kölyköt. Videón adnak tanácsot: először elektrolitos oldat, majd apránként darált hús, szigorú beosztásban, két-három óránként.
– Hát az szép kis műszak lesz – morogta Lajos, de a szemében már ott csillogott az elszántság.
Az első éjszaka maga volt a kínszenvedés.A rezervátum dolgozói egymást váltva etették a kölyköket fecskendőből. Lajos is ott maradt, mert nem volt szíve elmenni. A férfi hatalmas tenyerében szinte elveszett a kis szőrgombóc.
– Na, gyere, kis haramiás – motyogta. – Egy korty, csak ennyi.
A kölyök azonban elfordította a fejét, és apró, erőtlen vicsorral tiltakozott.
– Nézd már, még az apád se mert így rám morogni. Te meg itt, egy maréknyi szőrösen, pofázol!
A többiek mosolyogtak, de tudták: minden korty számít.
Dr. Tóth Júlia odalépett:
– Ha kibírják a hetet, jó esélyük lesz. De addig minden perc számít.
A harmadik napon apró változás történt. Az egyik kölyök végre lenyalt pár cseppet a fecskendőről. Lajos diadalmasan felkiáltott:
– Na végre! Ez az, ügyes vagy, kis bajszos!
– Bajszos? – kérdezte András nevetve. – Már nevet is kaptak?
– Hát miért ne? – vont vállat Lajos. – Ez itt Bajszos, amaz meg Morcos, mert mindig fintorog. A harmadik lesz Pöttyös, mert van a fülén egy kis folt, a negyediknek meg legyen Bundás.
– Nem rossz választás – mosolygott Júlia. – De ne feledje, ők nem háziállatok lesznek.
– Tudom én – bólintott a gazda, de a tekintetében valami makacsság csillogott.
Egy hét múlva a kölykök sokkal erősebbek lettek. Már nem csupán tűrték az etetést, hanem kifejezetten követelték is. Ha valaki késlekedett, hangos nyüszítéssel adták tudtára.
Egy este, miközben Lajos a ketrec mellett ült, András odalépett hozzá.
– Tudja, uram, amit tett, nagyon sokat jelent a tudománynak. Manul kölyköket felnevelni szinte lehetetlen. Ön nélkül valószínűleg már nem élnének.
Lajos elmosolyodott, és a bajuszát simogatta.
– Nézze, én csak egy gazda vagyok. Nem tudom, mi mennyit ér a tudományban. De ha valamit meg kell menteni, hát meg kell. Ennyi az egész.
– Az emberek többsége nem így gondolkodik. – felelte András csendesen. – Ön példát mutatott.
Időközben a falu is megtudta a hírt. A kocsmában mindenki erről beszélt.
– A Farkas Lajos meg aranyat talált a pajtájában! – mondta egyikük. – Hallottam, hogy egy manul kölyök a feketepiacon félmilliót is ér!
– Hülyeség – legyintett a másik. – Ezek nem eladók. Védett állatok. Meg aztán, mit kezdene velük bárki?
– Hát, gazdag külföldi megvenné dísznek, mint a ritka papagájt – tette hozzá egy harmadik.
Amikor Lajos másnap bement a boltba, rögtön kérdezték:
– Te Lajos, igaz, hogy félmilliót érnek darabonként?
A gazda csak a fejét rázta.
– Nem számolom én pénzben őket. Nekem csak az a fontos, hogy éljenek.
A hetek múltával a kölykök egyre erősebbek lettek. A szőrgombócokból lassan igazi kis ragadozók váltak.
Egy este, miközben Lajos a ketrec mellett ült, Morcos odarohant a rácshoz, és pici fogait vicsorítva rámordult.
– Na, te kis ördögfióka! – nevetett fel a gazda. – Úgy nézel rám, mintha én akarnálak megenni, pedig pont fordítva van: én adok neked enni.
Dr. Tóth Júlia odalépett, és mosolyogva jegyezte meg:
– Ez jó jel. A manul természeténél fogva vad. Ha túl szelídek lennének, nem maradnának életben a természetben.
– Akkor jól van, maradjatok csak morcosak! – bólintott Lajos. – Úgy lesztek igazán önmagatok.
Egy hónap múlva a rezervátum dolgozói megbeszélést tartottak.András, a kutató komolyan szólt:
– Szerintem eljött az idő, hogy külön kifutóba költöztessük őket. Meg kell tanulniuk vadászni, mozogni, nem emberek között élni.
– És utána? – kérdezte Lajos.
– Ha minden jól megy, tavasszal kiengedjük őket a pusztára. – felelte András. – Oda, ahol senki nem zavarja őket, ahol saját törvényeik szerint élhetnek.
Lajos hallgatott. Egy része örült, más része viszont szomorúan gondolt arra, hogy többé nem látja a kis bajszosokat.
A faluban egyre többen érdeklődtek. Voltak, akik irigykedve beszéltek:
– Ha én találtam volna, most gazdag lennék…
De voltak, akik őszintén büszkék voltak:
– Lajos megmutatta, hogy nem mindent lehet pénzben mérni.
Amikor egyszer a kocsmában valaki megkérdezte tőle:
– Te, Lajos, ha választanod kellene, hazavinnéd őket vagy eladnád?
A gazda csak ennyit felelt:
– Nem az én házamba valók. Hadd éljenek ott, ahol születtek volna. A pénz meg… elillan. Ezeknek az élet az érték.
Tavasz végén eljött a nap, amikor a négy manul kölyköt teherautóval a védett sztyeppei övezetbe vitték. A ketreceket kinyitották, és a kölykök először bizonytalanul léptek ki, majd futásnak eredtek a fűben.
Lajos ott állt, karját összefonta, és halkan szólt:
– Isten veletek, bajszosok…
András mellé lépett. – Tudja, a tudomány számára ez felbecsülhetetlen. Négy egészséges manult visszaengedni a természetbe – ritkaság.
– Nekem elég annyi – mondta Lajos –, hogy nem haltak meg a pajtában. Ez már megérte.
Egy évvel később.Lajos ismét a pajtájában dolgozott. A sarokban, ahol annak idején a takaró alól előkerültek a szőrgombócok, most tiszta rend volt. Néha elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az a reggel.
– Ki gondolta volna, hogy egy kis nyüszítés ekkora változást hoz… – mormogta magának.
Esténként gyakran fellépett a rezervátum honlapjára, hátha van hír a kölykökről. Néha felbukkant egy-egy fotó egy fiatal manulról, aki a sztyeppén vadászik. Lajos ilyenkor elégedetten bólintott.
– Talán egyikőtök vagytok. Éltek, futtok, vadásztok… ahogy kell. – suttogta a képernyőnek.
És bár sosem fogta meg többé őket, a szíve mélyén tudta: egy darabka belőlük mindig ott marad nála.
✨ Így ért véget a gazda és a négy titokzatos kölyök története.Nem lett belőlük házi kedvenc, nem lett belőlük pénz – de lett belőlük élet a pusztán.
2025. szeptember 14. (vasárnap), 20:10
Az alábbiak csak asztrológiai előrejelzést képeznek, azok beteljesüléséért természetesen nem vállalunk felelősséget.
