A kamionos férfi kimentette a jeges vízből a fuldokló vemhes farkast – de ami ezután történt, azt azóta is suttogják az erdőben…
Egy kamionsofőr megmentett egy fuldokló vemhes farkast – amit utána kapott cserébe, azóta is legendaként mesélik a környéken…”
– Nézd csak, Kolos megint rá van tapadva arra a kis kamionra. Sosem engedi el. /Komolyan mondom, kamionos lesz belőle\./
– Mint én voltam annak idején – bólintott öregesen Kovács Mihály bácsi, akit mindenki csak „Mihálynak” szólított. – Szép idők voltak. Az egész országot bejártam, romantika, kaland, minden benne volt. Ha még lenne hozzá erőm, ma is nyomnám a pedált.
A kis Kolos, miközben a padlón gördítette a játékkamionját, mintha meg sem hallotta volna a felnőttek beszélgetését. De a szája sarka gyanúsan megrándult, amikor elhangzottak a szavak: „sofőr”, „kamionos”. Talán csak tettetett közöny volt az egész.
Évek teltek el, de Kolos kamionok iránti szenvedélye nem csökkent. Már nemcsak játékokat nézegetett. Amint elszáguldott egy valódi teherautó az árvaház kerítése mellett, Kolos mindent félbeszakított, és odaszaladt, hogy megnézze. Hosszasan állt ott, mozdulatlanul, különös tekintettel: szomorúan vagy éppen vágyakozva.
Kolos érdeklődése nem maradt észrevétlen. Az árvaház dolgozói – akiket a hely szűkös költségvetése sem tántorított el a szeretettől – mindent megtettek a gyerekekért. Az egyik nevelő egyszer saját pénzén vett neki egy új játékkamiont.
Barátai, akik szintén az árvaházban laktak, tiszteletben tartották a játékkamiont. Nem is annyira a szeretetből, inkább praktikumból: míg Kolos csak az ő kamionjával játszott, a többi játék szabadon elérhető volt a többieknek.
Kolos sorsát különösen a testnevelő tanár, Kovács Mihály bácsi kísérte figyelemmel – aki egykor maga is hivatásos kamionsofőr volt. Miután nyugdíjba ment, testnevelőként kezdett dolgozni, de a kamionozás iránti szeretet sosem múlt el. Meglátta Kolosban önmagát – és talán egyfajta küldetést is.
– Na és, Kolos fiam – kérdezte egy nap –, még mindig nem untad meg a teherautókat?
– Soha! – felelte a fiú csillogó szemmel.
– Akkor jó. Mert úgy döntöttem, megtanítalak vezetni. Van egy öreg Zsigulim. Nem szép, de megy. Jó lesz gyakorlásra.
Kolos szinte megszólalni sem tudott.
– Komolyan mondja, Mihály bácsi? De... hát... én még csak tizenöt vagyok.
– A Zsiguli nem kérdezi az életkort – nevetett az öreg. – Előbb tudj vezetni, aztán jöhet a jogosítvány is. Ezt kapod tőlem a születésnapodra.
Így indultak az első titkos vasárnapi vezetések. Mihály bácsi minden mozdulatot figyelt, tanított, dicsért, ha kellett, helyre tett. És Kolos tehetséges volt. Mintha a volán mögött született volna.
A nevelőtanár csak egy dolgotől félt: miből fogja Kolos kifizetni a hivatásos jogsit? Drága mulatság – főleg egy árva fiúnak, akinek sem családja, sem támogatása nincs.
Ekkor jött az ötlet. Mihály bácsi egy ismerősén keresztül szerezett kedvezményes tanfolyamot Kolosnak. Mire a fiú elhagyta az árvaházat, már kezében volt a B kategóriás jogsi. Hamar talált munkát is – taxizni kezdett.
De aztán jött a sors első nagy pofonja:
– Maga nincs felsőfokú végzettséggel? – kérdezte egy hivatalos hang.
– Nincs.
– Akkor besorozzák. Katona lesz.
Kolos tehát alig töltötte be a tizennyolcat, már egyenruhát viselt. Ám a sereg sem tudta eltántorítani álmától. Ott tanulta meg a kamionvezetés igazi fortélyait. Mire leszerelt, már tudta: ő tényleg kamionsofőr lesz.
De a civil világ nem fogadta tárt karokkal.
– Te? Te akarsz kamionozni? Fiatal vagy, tapasztalatod meg semmi – mondta egy munkáltató. – Családot kéne alapítanod, nem országot járnod. Ez nem neked való.
Kolos próbált érvelni, győzködni – hiába. Csak egy lánynál talált megértésre: egy pultos lány, Timi, aki nap mint nap látta a fiú küzdelmét az álláshirdetésekkel.
– Ne add fel – mondta. – Az ilyen emberekre szüksége van a világnak. Akik tényleg hisznek valamiben.
És Kolos nem adta fel. Sőt, beleszeretett Timi szavaiba, majd magába a lányba is. A lány is őbelé. Lassan szoros kapcsolat lett belőle – majd eljegyzés.
És ekkor végre megtört a jég. Egy kezdő fuvarozó cég vezetője, egy fiatal, ambiciózus vállalkozó nem félt a rizikótól. Felvette Kolost kamionsofőrnek. Ugyanabban a hónapban Timi boldogan újságolta a hírt:
– Képzeld, Kolos, kisbabát várok!
A hír, hogy apa lesz, Kolos szívét megtöltötte örömmel – de aggodalommal is.
– És most? – tördelte a kezét. – Én hónapokig távol leszek. Hogy hagyjalak itthon egyedül, egy kisbabával?
– Hahó! – mosolygott Timi. – Nem vagyok egyedül. Itt vannak anyáék, meg a barátaid, meg én is egész jól elboldogulok. Meg aztán... tudod jól, mióta ismerlek, tudom, hogy ezt az álmot nem lehet elvenni tőled. Nekem így vagy teljes.
Kolos végül beadta a derekát. Még egy hónap volt a szülésig, mikor útnak indult – a szerződés szerint ez az út hosszabb lesz, mint a korábbiak. A sorsa épp kezdett sínre kerülni – munka, szerelem, család. Csakhogy a sors ritkán ír egyenes történeteket.
Az egyik utolsó napon, hazafelé tartva, a sűrű északi fenyvesek mentén vezetett az útja. Február volt, még fagyos, de a nappalok már hosszabbodtak. A Nap melegen sütött, a jég viszont még tartotta magát.
Egy keskeny híd mellett állt meg, amikor valami furcsát látott a befagyott folyón. Valami mozgott… vagy inkább kapálózott.
Gyorsan kiszállt, és odafutott. Egy kutyának tűnt, aki beszakadt a jég alá, és most kétségbeesetten próbált kijutni.
A jég recsegett alatta. A parton másik öt farkas állt, mozdulatlanul figyelték, mit csinál a férfi. És nem támadtak. Mintha... mintha engedélyt adtak volna.
Kolos letépte a kabátját, a csizmáját eldobta, és kúszva elindult a jégen. Nem gondolkodott, csak ment. A nőstény farkas nem harapott, nem morgott – csak nézett, és hagyta, hogy Kolos elkapja a tarkóját és húzza kifelé a dermesztő vízből. Az utolsó métereknél beszakadt a jég, Kolos is elmerült, de nem engedte el.
A parton végül mindketten kiterültek. Kolos zihált, reszketett. És akkor látta meg: a nőstény vemhes. Nem egy életet mentett meg, hanem sokat. Legalább hatot.
A farkas magához tért elsőnek. Megszagolta őt, megnyalta a kezét... aztán eltűnt a fák között a falkájával. Kolos ott maradt, félholt állapotban, vizesen, fagyottan. Már nem volt ereje semmihez.
– Halló! Hé! Itt van valaki? – hangzott fel egy hang. Egy UAZ állt meg a közeli úton. Két férfi szaladt oda hozzá. Az egyik erdész volt, a másik a környék polgármestere.
– Megőrültél? Mit keresel a jégen?
– Farkas... vízben volt... vemhes...
– Jó, jó, értettük – nyugtatta meg az erdész. – Most már biztonságban vagy. Elviszünk a faluba.
Mire Kolos észbe kapott, már a polgármester házában feküdt, takaróval betakarva, mézes teával a kezében. Reszketett a láztól, a szája alig mozdult.
– Ez simán tüdőgyulladás – jelentette ki egy fiatal nő, akit Katának hívtak, és ő volt a falu egyetlen orvosa.
– Kellene értesítenem a főnökömet… meg a családomat… – motyogta Kolos.
– Most inkább gyógyulj. A fuvar várhat.
A következő három hétben Kolos lábadozott. Kata ápolta, etette, beszélgetett vele. És Kolos lassan-lassan mesélni kezdett: Timi, a szerelemük, a várandósság, az elvesztett állások, az álom, ami mindig hajtotta. És akkor elérkezett az a hajnal, amit sem ő, sem az olvasó nem felejt el...
Egy hajnali telefonhívás a kórházi ágyán:
– Kolos... gyere... megszületik... valami baj van...
A következő részben jön a szülés tragédiája, az élet peremére sodródás, és… a farkas visszatér, ahogy még senki nem gondolta volna.
Kolos félőrülten rohant vissza a városba, ahol Timi kórházban volt. A szülés korábban indult, a tervezettnél hetekkel hamarabb. És valami nem stimmelt – ezt Timi hangjából azonnal érezte. A szívverése a torkában dübörgött, miközben vezetett. Nem tudta, hogyan ért oda épségben.
A kórház folyosója olyan volt, mintha az idő megállt volna. Az orvosok nem mondtak semmit. Az ápolók csak annyit ismételgettek:
– Várjon. A doktor majd jön.
Várt. Egy órát. Kettőt. Háromnegyed napot. Aztán egy férfiorvos lépett ki az ajtón, fáradtan, véres köpenyben, de karjaiban egy kisbabával.
– Maga Kolos? – kérdezte.
– Igen... Timi? Mi van vele?
– A lánya jól van – mondta az orvos halkan, miközben a pici, rózsaszín csomagot átnyújtotta neki. – De... az édesanyja sajnos nem élte túl a szülést.
Kolos nem is sírt. Csak némán nézte a kislányát, aztán hirtelen elvágódott a padlón. A fájdalom nem sírós volt – inkább olyan, mint amikor egy vihar tépi szét az embert belülről.
Napokig nem beszélt. A babát a szülei vették gondozásba – Timi szülei –, és ők voltak azok is, akik végül összeszedték a férfit a földről.
– Egyedül maradtál, fiam – mondta Timi apja, Viktor bácsi. – De van egy kislányod. És van családod. Mi is azok vagyunk. Fel fogsz állni. Fel KELL állnod.
Kolos végül megtette. Először csak lassan. Egy-két lépés. Aztán visszatért a munkába. Vitte az utakat. De már nem csak álomból, hanem kötelességből is. A kislányát, Lénát, a volt apósék nevelték, míg ő járta az országot.
De minden út végén hazatért. Lénácska nőtt, cseperedett. Kolos szíve lassan-lassan visszanyerte ritmusát. A gyász nem múlt el, csak tompult. A szeretet viszont újra megtalálta.
Egyik útján, mikor ismét az északi faluba vitt a munka, meglátogatta Katát, az orvost. A találkozás nem volt véletlen. Ő hívta vissza. Talán nem is szakmai ügyből.
A lány – vagyis nő – még mindig ott élt a kis faluban. Egyedül. És még mindig emlékezett arra az eszméletlen férfire, akit kihúztak a jégtől.
– Tudod – mondta Kata egy este –, nem véletlen, hogy visszajöttél. Talán a sors így akarta.
És Kolos hitt neki. Hitte, hogy az élet második esélyt adhat. És amikor hazatért, már tudta: el kell költözniük. Nem a városba, hanem északra. A faluba. Ahová a farkas vezette őt.
Léna imádta az új helyet. Erdő, tiszta levegő, új barátok, és... egy melegszívű nő, akit lassan „Katamamának” kezdett hívni. Kolos és Kata lassan összeforrtak. Nem úgy, ahogy Timihez kötődött – ez más volt. De valódi.
Aztán, egy kora nyári estén történt az, amiről később még évekig beszéltek a környéken.
Öten jöttek. Fegyverrel, maszkban. Menekültek egy közeli büntetés-végrehajtási intézetből. Betörtek Kolosék házába.
– Étel. Ékszerek. Pénz. Azonnal. És ha ellenkeztek, a gyereket viszszük – ordított a vezérük.
Kolos csak annyit mondott:
– Katám, Lénám... menjetek fel, hozzátok le a „kincses ládikát”.
A tetőn persze nem volt semmilyen kincs. Csak egy hátsó kijárat.
Ő pedig ott maradt, késsel a kezében, egyedül öt fegyveres ellen.
A harc szörnyű volt. Kolost leverték, véresen, de ő csak védte a lépcsőt, ahonnan a családja menekült. Már épp elernyedt volna – amikor… jöttek.
A farkasok.
A jéghideg csendet egy morgás törte meg. Majd még egy. Árnyak suhantak a falon. A bűnözőknek esélyük sem volt. A falkát vezette ő – az a farkas, akit évekkel korábban kihúzott a vízből.
A farkasok végeztek a támadókkal. Nem támadtak Kolosra, csak körbeállták, mintha védték volna őt. És aztán – eltűntek.
Egyedül ő maradt ott. A vezér – a vemhes nőstény, akit megmentett. Most már öreg volt. Nézett Kolos szemébe... mintha köszönne. És végül, méltósággal, csendben, elsétált.
Kolos sírva suttogta:
– Megmentettél… megint. Téged mentettelek… és most te engem.
A rendőrök nem kérdeztek sokat. Látták, amit láttak. És ők is ismerték az erdő legendáját: hogy aki jót tesz a farkassal, azt soha nem hagyják cserben.
Hónapokkal később Kolos feleségül vette Katát. Timi szülei is ott voltak az esküvőn, és Viktor bácsi ekkor mondta:
– Azt mondtam egyszer neked, hogy jön még boldogság. Hát itt van. És most nemcsak lányunk volt – hanem fiunk is van. És egy új menyünk.
Ma Kolos, Kata, Léna és a kis Viktor együtt élnek a kis faluban. Kolos már nem kamionozik – de ha néha traktorra ül, elmosolyodik. A múlt árnyéka eltűnt. És ha az esti csillagokat nézi, mindig eszébe jut a farkas – a nőstény, akinek hat kölyke volt. A hetedik meg talán… ő maga volt.
2025. május 18. (vasárnap), 20:28
Az alábbiak csak asztrológiai előrejelzést képeznek, azok beteljesüléséért természetesen nem vállalunk felelősséget.
