A sürgősségin luxusórás férfi gúnyolta ki az egyedülálló anyát – az orvos válasza mindenkit sokkolt!”
A nevem Eszter, és soha nem gondoltam volna, hogy ennyire törékeny tudok lenni.Valaha olyan lány voltam, aki hajnalig tudott nevetni egy szórakozóhelyen, majd másnap reggel kávéval a kezében még beadott egy beadandót. /Azt hittem, az élet erről szól\: sietség, kávé, néha könnyelmű döntések\./
Most viszont minden energiám egy apró emberkére fordítom, akit három hete hoztam a világra. A kislányomra, Lillára.
Ez az éjszaka is úgy indult, ahogy az elmúlt napok: fáradtsággal, félálomban végzett etetéssel, és azzal a szorongással, hogy jól csinálom-e egyáltalán. A szülés óta alig volt időm aludni, a császármetszés hege még mindig húzódott, és sokszor úgy éreztem, összeroppanok a terhek alatt.
Aznap este azonban valami megváltozott. Lilla lázas lett. Nem csak nyűgös, hanem forró, mint a parázs. Hiába ringattam, hiába próbáltam etetni, a sírása nem akart alábbhagyni.
– Nyugalom, kicsim, itt van anya… – suttogtam a fülébe, miközben a mellkasomhoz szorítottam.
A könnyeim azonban lassan kicsordultak. Nem magam miatt sírtam, hanem azért a törékeny kis testért, amit a karjaimban tartottam.
Nem vártam tovább. A pelenkázótáskába beledobtam pár dolgot, és taxit hívtam. Az éjszaka közepén érkeztünk meg a szegedi sürgősségi osztályra.
A váró hideg volt, rideg, tele kimerült emberekkel.
Leültem az egyik sarokban, és próbáltam cumisüvegből inni adni neki, de ő csak sírt, apró öklei remegtek az arca előtt.
Ekkor hallottam meg a hangot.
– Komolyan? – szólalt meg egy férfi a szemközti sorban. – Még meddig kell itt ülnünk egy ordító csecsemő miatt?
Felnéztem. Egy negyvenes férfi volt. Haját gondosan hátrafésülte, makulátlan sötét öltönyt viselt. A csuklóján egy fényes aranyóra csillant – olyan, amiért más évekig gyűjt. Az arcán gőg ült, mintha csak tévedésből keveredett volna közénk, hétköznapi emberek közé.
Türelmetlenül dobolt a cipősarkával, majd odafordult a pultnál ülő nővérhez.
– Elnézést! – mondta fennhangon. – Nem lehetne felgyorsítani a dolgokat? Egyeseknek van életük, amihez vissza kell térni.
A nővér, akinek a kitűzőjén a „Katalin” név állt, nyugodtan felelt.– Uram, a legsürgősebb eseteket látjuk el először. Kérem, várjon.
A férfi hangosan felnevetett, majd rám mutatott.
A mellkasom összeszorult. Nem a szavai fájtak igazán – már hozzászoktam az ítélkező tekintetekhez. Inkább az, hogy senki nem állt mellém. Csak ültek, némán, és kerülték a pillantásomat.
Lillát magamhoz szorítottam, és igyekeztem nem sírni. De a férfi nem hagyta abba.
– Ezért tart itt ez az ország – dünnyögte. – Az olyanok, mint én, fizetik az adókat, az ilyenek meg elpazarolják.
Valami bennem mégis felébredt. Felnéztem rá, és halkan megszólaltam:– Nem kértem, hogy itt legyek. A lányom beteg. Háromhetes, és láza van. Ha maga ezt pazarlásnak tartja, akkor fogalma sincs, mi az élet.
A férfi csak forgatta a szemét.– Szánalmas – vágta oda. – Biztos minden héten itt van, hogy figyelmet kapjon.
Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, hirtelen kivágódtak az ajtók. Egy orvos lépett be sietve, zöld műtősruhában, maszk a nyakában. Határozottan körbenézett, majd egyenesen hozzám lépett.
– Csecsemő, magas láz? – kérdezte röviden.
– Igen – feleltem remegve. – Háromhetes.
– Azonnal jöjjön velem.
A férfi felháborodva ugrott fel a helyéről.
Az orvos megfordult, és hidegen végigmérte.– Nem látom, hogy fulladna. Nem látom, hogy sápadt lenne. Ön inkább türelmetlen, nem életveszélyes.
Majd hozzátette:– Fogadni mernék, hogy csak megrántotta a mellizmát, amikor túl nagyot lendített a golfütővel.
A váróban halk kuncogások törtek fel. A férfi arca vörösbe váltott.
Én azonban már csak Lillára figyeltem. És követtem az orvost a folyosón.
A folyosón a neonfények hidegen villogtak, miközben az orvos gyors léptekkel vezetett a vizsgálók felé. Szorosan tartottam Lillát, aki még mindig nyöszörgött a mellkasomon. A kis test forró volt, homloka verejtékezett.
– Ne aggódjon, asszonyom, mindent megnézünk – mondta az orvos, miközben belökte a vizsgáló ajtaját. – A nevem Dr. András, gyermekgyógyász.
Lerogyott mellém egy nővér is, fiatal, kedves arcú lány.– Hozok hőmérőt és infúziós felszerelést – mondta, majd elsietett.
Az orvos intett, hogy fektessem Lillát az ágyra. A kislány nyöszörgött, lábai remegtek, kezei ökölbe szorultak.
– Mióta lázas? – kérdezte, miközben kesztyűt húzott.
– Délután óta – feleltem zihálva.
Dr. András komoran bólintott.– Köhögés? Kiütés? Hányás?
– Nem, csak láz és sírás – feleltem.
A nővér visszatért, a hóna alatt hőmérővel és apró csomagokkal. Az orvos finoman a baba hóna alá tette a hőmérőt. Pár másodperc múlva felnézett rám.
– 38,8. – A hangja határozott volt. – Csecsemőknél ez már vészhelyzetnek számít. Tudja, ilyen korban még a legkisebb fertőzés is gyorsan terjedhet.
A torkomban gombóc nőtt. – Ugye… ugye nem…?
– Nyugalom – mondta lágyabban. – Megnézem a légzését, a bőrét, a reflexeit.
Óvatosan, hozzáértéssel vizsgálta végig Lillát. Meghallgatta a mellkasát, átpaskolta a hátát, majd a hasára tette a kezét. Közben folyamatosan magyarázott, mintha ezzel is próbálná csillapítani a félelmemet.
– A tüdeje tiszta. A légzése rendben. Nincs jele tüdőgyulladásnak. A bőre egyenletes, nem látok kiütést. Ez jó jel.
Én közben minden rezdülését figyeltem. A szívem olyan hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.
– És… lehet, hogy meningitisz? – kérdeztem alig hallhatóan.
Az orvos a szemembe nézett.– Nem úgy tűnik. De csinálunk pár vizsgálatot, hogy biztosra menjünk.
A nővér közben előkészített egy kis adag lázcsillapítót.– Adjunk neki egy keveset, doktornő?
– Igen – bólintott András. – Ez enyhíteni fogja a panaszokat.
A nővér finoman beadta a gyógyszert, én pedig közben Lilla kezét simogattam. A kis ujjai remegve kapaszkodtak belém.
– Ügyes vagy, kicsim – suttogtam a fülébe. – Anya itt van.
Néhány perc múlva a sírás lassan halkabb lett. Nem szűnt meg teljesen, de már nem volt olyan kétségbeesett.
Az orvos ekkor hozzám fordult.– Jó hírem van: valószínűleg egy enyhébb vírusfertőzés okozza a lázat. Nincs jele komolyabb bajnak. Kapjon sok folyadékot, pihenjen, és figyelje. Ha bármi romlik, azonnal jöjjön vissza.
Az arcomon patakzottak a könnyek. Letöröltem őket a kézfejemmel, de csak újabbak indultak el.– Doktor úr… én… azt hittem, elveszítem őt.
Dr. András egy pillanatra elmosolyodott.– Nem fogja. Maga jó anya. Én inkább azt mondanám, időben jött.
A nővér is odahajolt hozzám, és egy apró csomagot nyújtott át.– Ezt vigye el. Van benne pár pelenka, törlőkendő, és… egy kis takaró.
Kibontottam. A takaró rózsaszín volt, puha, és egy kézzel írt cetli volt mellé tűzve: „Bízz magadban, menni fog. – Egy másik anya”.
Összeszorult a szívem.– Ki adta ezt? – kérdeztem.
– Más szülők, akik itt jártak. És néha mi is adunk össze ilyesmit – válaszolta a nővér. – Higgye el, nincs egyedül.
Amikor Lilla végre elcsendesedett, és álomba szenderült a rózsaszín takaróba burkolva, úgy éreztem, mintha újra kapnék levegőt. A mellkasomról lehullt egy hatalmas súly, és először hetek óta elhittem, hogy talán tényleg képes vagyok anyának lenni.
Dr. András még egyszer átnézte a papírokat, majd felém fordult.– Pihenjen, amennyit csak tud. Tudom, nem könnyű egyedül, de erősebb, mint gondolja. És ha bármi történik, azonnal jöjjön vissza.
– Köszönöm, doktor úr – suttogtam. – Maga nem is tudja, mennyit jelentett most.
Ő csak bólintott, majd kilépett a vizsgálóból. A nővér rám mosolygott.– Fel a fejjel. Lilla jó kezekben van.
A táskámba pakoltam a pelenkákat, a törlőkendőt és a takarót. Még mindig alig hittem el, hogy valaki gondolt rám, anélkül, hogy ismerne.
Mikor visszamentem a váróba, a levegő megváltozott. Az emberek csendben beszélgettek, némelyikük rám pillantott, és halványan elmosolyodott. Éreztem, hogy valami történt, amíg nem voltam bent.
Ott ült még a férfi – a Rolexes, akiről megtudtam, hogy Kovács Gábor a neve. Az arca vörös volt, a karját keresztbe tette maga előtt. A zakóujját feltűrte, mintha rejteni akarná az óráját.
Ahogy elhaladtam mellette, hirtelen megszólalt.– Tudja, ez igazságtalan volt. Nekem is komoly problémám van.
Megálltam. Ránéztem. Nem haraggal, nem gúnnyal. Csak csendesen.– Igazságtalan? – kérdeztem halkan. – Az igazságtalanság az, hogy egy újszülöttnek ilyen lázzal kell szenvednie. Az igazságtalanság az, hogy vannak emberek, akik nem tudják, mit jelent félni egy másik ember életéért.
Ő lesütötte a szemét, de nem válaszolt.
A váró sarkából egy idős férfi szólalt meg.– A doktornak igaza volt, fiatalember. – A hangja nyugodt, de határozott volt. – Nem minden a pénzről szól.
Valaki más hozzátette:– A kisbaba fontosabb, mint bármelyikünk kényelme.
Egy pillanatig csend lett, majd halk taps törte meg a levegőt. Nem olyan harsány, mint korábban, de őszinte. Többen csatlakoztak. A nővér, Katalin, rám kacsintott, és bátorítóan biccentett.
Én pedig csak továbbmentem. Kiléptem a sürgősségi ajtón a hűvös éjszakába, Lillát szorosan a karomban tartva. A város lámpái halványan világítottak, a távolban autók zúgtak, de én csak a kislányom szuszogását hallottam.
Ahogy az utcán végigmentem, rájöttem, hogy valójában nem a Rolexes férfi, nem a hideg székek, nem a fáradtság volt a legnagyobb ellenfelem. Hanem a saját kétségeim.
És most, ahogy ott sétáltam, Lilla békésen aludt a mellkasomon, egy mosoly kúszott az arcomra. Nem diadalmas, nem gúnyos. Hanem egy csendes, békés mosoly. Egy mosoly, ami azt mondta:
– Nem tiéd az utolsó szó. Nem te győztél.
Otthon, mikor lefektettem Lillát, még egyszer ránéztem. Olyan apró volt, olyan törékeny, mégis erősebbé tett engem, mint valaha. És akkor megfogadtam: bármi történik, soha nem hagyom, hogy más döntse el, mennyit ér az én küzdelmem.
Mert anya lettem. És ez több erőt adott, mint bármilyen Rolex vagy drága öltöny valaha is adhatna.
✨ Vége ✨
2025. szeptember 17. (szerda), 11:28
Az alábbiak csak asztrológiai előrejelzést képeznek, azok beteljesüléséért természetesen nem vállalunk felelősséget.
