Mindig azt hittem, a nagyapám csak egy egyszerű gazda volt – de amit a pajtában találtam, mindent megváltoztatott!”
Mindig azt hittem, a nagyapám csak egy egyszerű gazda volt…
Gyerekkoromban úgy néztem fel nagyapámra, mint a földhöz nőtt, hallgatag emberek megtestesítőjére. /Mindig ugyanaz a kantáros nadrág, a durva munkásing és a régi gumicsizma volt rajta, a kezén a bőr kemény volt, mint a tölgyfa kérge\./
– Papa, miért van mindig nálad a kalapács? – kérdeztem tőle hatévesen, amikor a kert végében játszottam.– Az embernek mindig legyen szerszám a kezében, lányom – morogta mosolyogva. – Mert sosem tudni, mikor kell valamit megjavítani.
Őszintén szólva a család nagy része hidegnek tartotta őt. Anyám sokszor sóhajtozott:– Apám sosem volt az a szeretgetős fajta. A makacsságát örököltem tőle.
Én viszont másképp láttam. Gyerekként az árnyéka voltam. Követtem a sorok között, miközben ő a kukoricát kapálta, én meg reszkető kis ujjaimmal próbáltam a gyomokat kihúzni. Néha még felültetett a lovára is – olyat a bátyám vagy az unokatestvéreim sose kaptak tőle.
Volt, hogy a tóhoz vitt horgászni. Órákig ültünk csendben, de nekem sose volt unalmas. A verandán is rengeteg estét töltöttünk: ő kávét ivott, én kakaót, és hallgattuk, ahogy a szél átfúj a réten. Néha mondott egy-egy rövid történetet a fiatalkorából – olyanokat, amiket másnak sose mesélt el.
Aztán tavaly télen elment. A halála nem volt váratlan, hónapok óta egyre lassabban járt, egyre gyakrabban ült le pihenni, de amikor bekövetkezett, mégis összetörtem.
A végrendelet felolvasása után állt be az igazi csend. Senki nem számított nagy örökségre: papa ingei foltozottak voltak, a régi Zetor traktorja már alig pöfögött, és ha valaki ajándékot akart venni neki, mindig csak legyintett:– Nekem nem kell több kacat.
Ehhez képest hatalmas meglepetés ért minket. A gazdaságot rám hagyta. Nem anyámra, az egyetlen lányára, nem a két nagybátyámra, és nem is a legidősebb unokára. Csak rám. Egy feltétellel: nem adhatom el, működtetnem kell, különben a föld egy természetvédelmi alapítványhoz kerül.
Az unokatestvérem, Bence, az ügyvéd irodája előtt állított meg:– Na, mit csináltál, hogy rád íratta a gazdaságot? – sziszegte. – Rábeszélted az öreget, mi?– Nem – ráztam a fejem.
A szemöldökét felvonta, majd dühösen elsétált. Én pedig tudtam: nem kértem ebből semmit, de nem is menekülhetek el előle.
Másnap kimentem a gazdaságba. Minden ugyanolyan volt, mint a gyerekkoromban: a fehérre meszelt ház faláról lepattogzott a festék, a verandán még mindig ott lógtak a szélcsengők. De valami másra szegeződött a tekintetem: a pajtára.
Gyerekként sose mehettem be oda. Mindig zárva volt, nagyapa lakattal védte, és sose magyarázta meg, miért. Most viszont, felnőttként, valami furcsát vettem észre. Az öreg pajta fala szürkére kopott, a teteje kissé besüppedt – de a lakat vadonatúj volt. Csillogott a napsütésben, mintha tegnap vette volna.
– Mit rejtegetsz, papa? – suttogtam, miközben a gyomrom összeszorult.
Aznap estig nem hagyott nyugodni a gondolat. Végigkutattam a házat, a fiókok mélyét, a kabátok zsebeit, sőt még a régi, nyikorgó padlódeszkák alá is benéztem. Végül egy rozsdás kávésdobozban, a konyhapulton lévő receptkártyák mögött találtam rá: egy apró, ezüstszínű kulcsra.
– Hát itt voltál, öreg róka – suttogtam, majd zsebembe csúsztattam a kulcsot.
Másnap kora reggel mentem ki a pajtához. A fagyos levegő szinte égette a tüdőmet. A kulcs finoman kattanva fordult el, és a vaskos ajtó lassan nyikorgott, ahogy feltárult. Porfelhő kavargott fel, a napfény vékony sugárban szűrődött át a repedt tetőn. Beléptem, és hirtelen elöntött a széna és a cédrus illata.
Elsőre csalódott voltam. A pajta tele volt ponyvákkal letakart ládákkal és régi szerszámokkal. Semmi különös – gondoltam. De aztán közelebb léptem, és észrevettem: minden túl rendezett volt, szinte katonás rendben sorakoztak az asztalok és a ládák.
Az egyik ponyvát félrehúztam, és torkomban dobogott a szívem. Egy kézzel faragott láda bukkant elő, díszes kőberakással, simára csiszolt felülettel. Körülötte apró fafigurák: lovak, kocsik, kis házikók és babák. Úgy nézett ki, mintha egy titkos játékmúzeumba léptem volna.
– Ezt mind te készítetted, papa? – rebegtem hitetlenkedve.
Emlékeztem, hogy gyerekként kaptunk tőle fa játékokat, de azt hittük, valahol boltban vásárolta őket.
A figyelmemet azonnal a számozott ládák ragadták meg. Öt darab volt, mindegyiken nagy, faragott szám: 1-től 5-ig. Az elsőt próbáltam kinyitni, de nem mozdult. Akkor vettem észre a bonyolult mintát a tetején: apró labirintus-szerű barázdákat, amiket ujjal kellett végigvezetni, hogy a zár kattanjon.
– Persze… rejtvényt csinált belőle – sóhajtottam. – Csak te tudsz ilyesmivel szórakozni, papa.
Fél napomba telt, mire rájöttem a megoldásra. Ujjaim vörösek és fájóak lettek a sok próbálkozástól, de végül a láda engedett. Amikor kinyílt, belül egy boríték és egy 1 millió forintos csekk lapult. A borítékban pedig egy levél:
„Zsófi. Ha ezt olvasod, akkor már nem vagyok ott. Jól csináltad. Ez az első jutalmad. Folytasd.”
A szemeim megteltek könnyel. Hallottam a hangját a fejemben, mintha csak mellettem állna.
Másnap kinyitottam a második ládát. Ez már könnyebb volt, percek alatt megfejtettem. Belül egy újabb csekk és levél:
„Biztos emlékszel a fa játékokra, amiket gyerekkorodban kaptál. Nem boltban vettem őket. Mindet én készítettem.”
– Hát persze… mindig azt mondtad, hogy a két kezed mindennél többet ér – suttogtam, és végigsimítottam az egyik apró lovacskán.
A harmadik láda már jóval bonyolultabb volt. Órákig törtem rajta a fejem, de végül sikerült. Belül egy köteg megsárgult levél és egy újabb csekk várt. A levelek a nagymamámtól származtak – akit én már nem is ismerhettem, mert fiatalon halt meg. A sorok tele voltak szerelemmel, küzdelemmel, és azzal a vággyal, hogy a földet, amit közösen építettek, egyszer továbbadják a következő generációnak.
Amikor este a verandán olvastam őket, úgy éreztem, mintha a saját szívembe néznék bele.
– Mindent együtt álmodtatok meg… és most én kaptam a kulcsot hozzá – mondtam halkan, miközben az ég alján már vörösen izzott a naplemente.
A negyedik láda szinte megtört. Annyira bonyolult volt a rejtvény, hogy majdnem feladtam. A barátnőm, Dóri mérnök, eszembe jutott – de tudtam, ezt egyedül kell megoldanom. Órákon át próbálkoztam, míg végül kinyílt.
A levélben ez állt:
„Tudni akarod, honnan volt a pénz? Az utolsó láda elárulja. Szeretlek, Zsófi.”
A szívem egyre hevesebben vert. Mit rejthetett az utolsó láda? Miért kellett mindezt rejtvények mögé zárnia? Napokon át ott ültem a pajtában, a portól fekete lett a ruhám, a kezem pedig tele volt horzsolással, de nem adtam fel.
A negyedik nap reggelén végre kattanással engedett a szerkezet. A fedél lassan felnyílt, és belül ott feküdt egy újabb csekk – ugyanúgy 1 millió forintról – és egy levél. Amikor kibontottam, a szavak szinte égettek:
„Ez a gazdaság nem csupán föld. Ez a mi történetünk. A nagymamáddal itt tanultam meg, hogy a két kéz többre képes, mint hinnénk. A játékokat, amiket láttál, mind én faragtam. Később rejtvényládákat is készítettem, olyanokat, amiket gyűjtők kerestek szerte az országból. Ez hozta a pénzt, amit senki nem sejtett. Nem akartam kérkedni vele – a csendes életet választottam. De tudtam, hogy egyszer te leszel az, aki felfedezi, és megérti, miért titkoltam. Írj, Zsófi. Írj, és teremts. A föld ad majd erőt hozzá, ahogy nekem is adott. Szeretlek, Papa.”
Lerogytam a poros földre, a levél a mellkasomhoz szorítva. Hirtelen értettem mindent. Ő volt az egyetlen a családból, aki komolyan vette, amikor gyerekként azt mondtam: író szeretnék lenni. A többiek kinevettek, ő viszont tudta. És most itt volt előttem minden bizonyíték: a játékok, a levelek, a pénz, az örökség.
Miközben könnyeimmel küszködve felálltam, a szemem megakadt egy kis faragványon az egyik gerenda mögött. Egy apró fa kulcs volt, rajta két betű: „M” és „Z”. Margit – a nagymamám – és Zsófi – én. Kezembe vettem, és úgy éreztem, mintha a múlt összekapaszkodna a jelennel.
– Te még most is üzensz nekem, papa – suttogtam. – Soha nem adod fel a rejtvényt, igaz?
Aznap este a verandán ültem. A rét halk zúgása, a tücskök ciripelése és a szél dallama kísért, miközben az ölemben ott pihent a nagypapám levele. A ház, a föld, a pajta – mind új értelmet nyertek. Nem pusztán örökség voltak, hanem híd múlt és jövő között.
Anyám kijött hozzám, kezében egy bögre teával.– Tudod… apám mindig azt mondta, hogy benned lát valamit, amit mások nem értenek – szólt halkan. – Most már sejtem, mire gondolt.
– Nem volt ő csak egy egyszerű gazda – feleltem. – Sokkal több volt annál. És én sosem felejtem el, mit tanított.
Anyám bólintott, majd mellém ült. Egy ideig csak a csendet hallgattuk. Aztán mosolyogva hozzátette:– Azért kíváncsi lennék, hány titkot rejt még az a pajta.
Én elmosolyodtam, könnyek között is.– Papa gondoskodott róla, hogy mindig legyen mit keresnem. És én meg fogom találni.
Azóta a pajta lett a munkahelyem, a veranda az íróasztalom. Minden nap írok, miközben a mezők emlékeztetnek rá: bizonyos gyökereket érdemes ápolni. És ahányszor ránézek arra a kis fa kulcsra az asztalomon, érzem, hogy ő még most is figyel – a rejtvények mögül, a múltból, a szélből.
Mert vannak titkok, amiket nem elrejteni kell. Hanem megélni. És továbbadni.
2025. szeptember 30. (kedd), 06:14
Az alábbiak csak asztrológiai előrejelzést képeznek, azok beteljesüléséért természetesen nem vállalunk felelősséget.
