NAGYMAMÁM A LELKEMRE KÖTÖTTE , HOGY HALÁLA UTÁN PONT EGY ÉVVVEL TISZTÍTSAM MEG A FOTÓT A SÍRKÖVÉN - AMIKOR ELTÁVOLTAM A FÉNYKÉPET, AZT KIÁLLÍTOTTAM: „EZ NEM LEHET! "A nagymamám és én nagyon közel álltunk egymáshoz. Gyerekkoromban meséket olvasott nekem és elkísért az iskolába. Ahogy idősebb lettem, úgy bánt velem, mint egy barátjával. Amikor bemutattam a vőlegényemnek, áthívta egy beszélgetésre, és egy órán át beszéltek. Soha nem osztotta meg, amiről beszélgettek, mondván, hogy megígérte neki. Azt hiszem, biztosra akart menni, hogy jó férjem legyen, mivel mindig is vadul védelmezett engem.Mielőtt meghalt, a nagymamám felhívott hozzá, amikor kettesben voltunk. Megkérést suttogott – hogy pontosan egy évvel a halála után tisztítsa meg a képet a sírkövén. Mondtam neki: "Nagymama, ne beszélj így, tovább leszel itt. De ő ragaszkodott hozzá, ezért megígértem neki. Azon az éjszakán elhunyt.Egy évvel a temetése után elmentem a sírjához, hogy teljesítsem az ígéretemet. Csavarhúzóval felfegyverkezve simán kicsavaroztam a régi fotót. Amikor levettem, megrázott a hideg. "Ez nem lehet! "Sikítottam. ⬇️⬇️A teljes történet a kommentek között található.

Halála előtt a nagymamám megkért, hogy egy évvel az eltávozása után tisztítsam meg a sírkövén lévő fényképét – csak én. Amikor megtettem, megdöbbentő felfedezést tettem

Írta: Kovács Rita 

/„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet\./

Csak te. Ígérd meg nekem” – suttogta a nagymamám, amikor elmondta utolsó kívánságát. Egy évvel azután, hogy eltemettük, elmentem a sírjához, hogy betartsam az ígéretemet. Miközben nekiálltam a fénykép megtisztításának, egy váratlan felfedezés szó szerint levegőt vett ki belőlem.

A nagymamám, Kovács Edit – vagy ahogy a szerettei hívták, „Editke” – volt az én világom középpontja. A háza most üresen kong, mintha hiányozna belőle a zene, amely az életét jelentette.

Néha még mindig reflexből a telefon után nyúlok, hogy felhívjam, csak hogy egy pillanattal később eszembe jusson: ő már nincs többé. De még halála után is tartogatott számomra egy meglepetést… egy olyan ajándékot, ami örökre megváltoztatta az életemet.

„Ébredj, kiscsillag!” – hangzott minden reggel az ismerős köszöntés, ami melegséggel töltött el. Gyerekkoromban minden nap ezzel indult: Nagyi Edit óvatosan fésülte a hajamat, miközben régi dalokat dúdolt, amelyeket állítása szerint az édesanyjától tanult.

„Te kis csintalan” – nevetett, miközben próbálta kibogozni a gubancokat. – „Pont olyan vagy, mint én voltam a te korodban.”

„Mesélj arról, milyen voltál gyerekkorodban, Nagyi!” – kérleltem, a fürdőszoba kopott szőnyegén ülve.

„Hát,” – kezdte csillogó szemmel, miközben a tükörben rám nézett – „egyszer békákat tettem a tanárom fiókjába. El tudod képzelni?”

„Nem mondod komolyan!”

„De bizony! És tudod, mit mondott az anyám, amikor megtudta?”

„Mit?”

„Azt, hogy a legkeményebb szíveket is meglágyíthatja egy kis kedvesség.”

„És?”

„Soha többé nem fogtam békát!” – nevetett.

Ezek a reggeli pillanatok alakították a személyiségemet: a történetek és a gyengéd érintések révén átadott bölcsesség formált engem.

Egyik reggel, miközben a hajamat fonogatva ültem előtte, könnyeket láttam a szemében.

„Mi a baj, Nagyi?”

Elmosolyodott, az a szelíd mosoly, amit csak ő tudott, és közben tovább fonta a hajamat. „Nincs semmi baj, kiscsillag. Néha a szeretet csak úgy túlcsordul, mint egy napfényes csésze.”

 

Az iskolába vezető séták mindig kalandokat rejtettek.

Nagyi Edit minden utcasarkot egy új világgá változtatott.

„Gyorsan, Évi!” – suttogta, miközben elbújtunk a szomszéd néni hatalmas juharfája mögött. – „Jönnek a járdapirátok!”

„Mit csináljunk?” – kuncogtam, játszva az izgatott szerepet.

„Elmondjuk a varázsszavakat, természetesen” – szorította meg a kezem. – „Biztonság, család, szeretet – ezekkel bárkit elijeszthetünk!”

Egy esős reggelen láttam, hogy kissé sántít, bár próbálta elrejteni. „Nagyi, ugye megint fáj a térded?”

„Egy kis eső nem állíthat meg minket, drágám” – válaszolta mosolyogva, bár a fájdalom ott ült a szeme sarkában. – „Milyen kis kellemetlenség ez ahhoz képest, hogy a kedvenc emberemmel készíthetek emlékeket?”

Ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy minden szavának mélyebb jelentése volt. Bátorságot tanított, a hétköznapokban rejlő csodákat, és azt, hogy a félelmeket legyőzhetjük, ha családunk támogat.

Még a tinédzserkori lázadó időszakomban is, amikor azt hittem, hogy már kinőttem a családi hagyományokból, Nagyi mindig tudta, hogyan érjen el hozzám.

„Nos” – kezdte egy este, amikor későn értem haza, az első szakításom után sírva –, „ez egy forró csokis extra mályvacukorral estének tűnik, vagy egy titkos recept szerinti süti tésztás pillanatnak?”

„Mindkettőnek!” – válaszoltam könnyeimen át.

Nagyi az élete utolsó pillanataiig tanított. Amikor az orvosok közölték a diagnózisát – agresszív hasnyálmirigyrák –, tudtam, hogy kevés időnk maradt. Minden percet mellette töltöttem a kórházban, miközben ő megőrizte humorát és optimizmusát.

„Tudod, drágám, ha előbb tudom, hogy a kórházi étel ilyen jó, már évekkel ezelőtt jöttem volna ide!” – tréfált, miközben a párnáit igazgattam.

Egyik este, a naplemente aranyló fényében, erősebben megszorította a kezem.

„Meg kell ígérned nekem valamit, Évi” – suttogta.

„Bármit” – válaszoltam, bár a szívem összeszorult.

„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet. Csak te. Ígérd meg.”

Egy évvel a temetése után elmentem a sírjához, ahogy ígértem. Egy kis csavarhúzóval eltávolítottam a fényképet védő keretet. Mögötte egy levél volt, az ő kézírásával:

„Drága Évike! Egy utolsó kincsvadászatot szerveztem neked. A koordináták, amelyeket találsz, elvezetnek egy helyre, ahol egy különleges titkot rejtettem el.”

A papíron szereplő számok a közeli erdő egyik régi ösvényéhez vezettek, ahol gyerekként gyakran gyűjtöttünk faleveleket.  

 

Ott, egy görbe tetejű régi fémoszlopnál, ahová "tündérleveleket" hagytunk, megtaláltam a kincset: egy apró rézdobozt, benne egy levéllel.

„Évi, emlékszel, mit mondtam a szeretetről? Az soha nem ér véget. Csak átalakul, mint a fény a prizmán keresztül.”

Ez az utolsó üzenet mindent megváltoztatott. A könnyek között is hálás voltam, hogy nagymamám megtanított arra, hogy a szeretet az, ami összeköti a családot – vérségi kötelékektől függetlenül.

2024. december 10. (kedd), 14:19