Van-e hatodik szeretetnyelv?

A belső klímaváltozás sajnos nem olyan gyors még, de haladunk egymás felé. Bárcsak olyan gyorsan tisztítanánk a szívünket, ahogy a Földet szennyezni tudjuk.

Nagy öröm volt először  kitölteni a „Neked mi a szeretetnyelved?/” teszteket és annyira jó, hogy a kétezer éve az emberiség rendelkezésére álló tudást világszerte egyre többen próbálják gyakorlatba ültetni\./

Mikor két ember megpróbál együtt élni, akkor lényegében két vagy több test kezd el szabálytalan időközönként egymásnak ütközni. Akaratok kényszeredett randevúja ez, akiknek folyamatosan közös nevezőre kell jutniuk. Ez annyiban matematika, hogy számolni kell a másikkal, a jelenlétével, a vágyaival, érzéseivel, szavaival, tetteivel és annyiban fizika, hogy azokat valahogy békésen össze kell illeszteni a miénkkel. Lehetőség szerint úgy, hogy ne okozzon maradandó sérülést. (a súrlódások  és a keményszemcsés dörzsölések azért kellemetlenek, de az össze csiszolódás az egy ilyen műfaj)

Sokan, sokfélék vagyunk és közhelyesen különbözünk egymástól, ez mindenképpen közös bennünk.

Egy bizonyos életkor után az ember egyszer csak rádöbben(het), hogy a legnagyobb ajándék a saját életén kívül egy másik emberé. Egyszer csak felpattan valaki kicsiny életünk szerelvényére és néha még a mozdonyt is vezeti kicsit. Házastárs, gyermek, egy eddig nem látott rokon, ismerős, barát, új munkatárs, edző, bárki, aki kétlábú és egyfejű és mosolyog is. Ránk, mert neki is ajándék vagyunk. Persze, ellenség is lehet ajándék, csak kicsomagolni nem oly kellemes.

Bárhogy is, de jön egy másik, az ikszedik ember az életünkben, akivel beszélgetnünk kell. Vagy mert akarunk, vagy mert együtt kell dolgoznunk. Vagy mert bele szerettünk. Aki él és olvas és aki nem, az is tapasztalhatta már jónéhányszor, hogy egy nyelvet beszélő emberek sem értik sokszor egymást. S nemcsak azért, mert az egyik hadar, vagy hiányzik egy foga, hanem egyszerűen ugyanazt a szót, vagy kifejezést nem arra érti, mint mi.

Amellett, hogy ez nagyon idegesít, nagyon szórakoztató is tud lenni. Valójában egy nagyon is csodálatos dolog.

A nyelv csodája, a kommunikációé, az életé. Hihetetlenül izgalmas tud lenni. Előfordulhat, hogy egy új nyelvet kell megtanulnunk, amit a másik beszél s aztán ez még egy kicsit össze is olvad, mert ha hosszabb ideig kell együtt élnünk, vagy dolgoznunk valakivel, lesz egy közös nyelvünk is, mert lesznek olyan mondatok, kifejezések, szavak, amik jellemzik a köztünk lévő beszéd stílusát.

Gary Chapman: Az öt szeretetnyelv című könyv terjedését gyanakodva figyeltem, (már megint egy újabb „recepteskönyv” , biztos trendi lesz). Mikor belemélyedtem, már nagyon élveztem a gyakorlati hasznát. Ha annyit figyelnénk egymásra is, mint amennyit különböző képernyőkre, s egy rakás hasztalan dologra, akkor semmi szükség nem is lenne ilyen, és ehhez hasonló könyvekre.

Kicsit olyan, mintha most kezdenénk kimászni az emberi érzelmek sötét középkorából, ahová nagyjából akkor kezdtünk zuhanni, mikor kiűzettünk a Paradicsomból.

  Soha még ennyi technika, tudomány, életrecept nem állt rendelkezésünkre, bár tévutak járásában az ember nagyon szorgalmas és kitartó, ezt évezredek óta bizonygatja.

A Biblia azonban mindig ott volt s ha próbálták/ próbálják is egyházak ezrei a keresztet hosszába magyarázni és prédikátorok milliói minden létező változatban előadni ugyanazokat az igéket, attól még a Szeretet mit sem változott az idők során. Még mindig csak annyi a lényeg, hogy....mint tenmagadat.

S ha ebbe a tenmagadba nem gondolunk bele és nem vesszük számba és szívbe, ha nem vesszük komolyan önmagunkat, akkor bárki prédikálhat nekünk, egyháztól független – nem lesz abból magunk számára megváltás.

Ha valaki veszi rá a fáradtságot és végig gondolja, hogy mi is az a Szeretet, akkor mindenféle vallás nélkül komolyan meg is fog térni. Életünk szeretettel való átvilágítása ugyanis azt jelenti, hogy az első emlékünkig visszamenően fénybe borítjuk az egész életünket és megvizsgáljuk azt, hogy valójában mi történt velünk, amióta az eszünket és szívünket tudjuk.

Kikkel voltunk/vagyunk kapcsolatban, ki volt és van közel, ki távol és miért? Ki az, akinek valóban köszönhetünk sokmindent és mit? Mit kaptunk és mit adtunk? Most, ebben a pillanatban szeretve érezzük-e magunkat? Ha igen, miért és ha nem, miért nem?

Lélektanilag biztosan üdvösebb, ha az ember kicsit próbál magára nem nyomorult bűnösként tekinteni, hanem egy olyan élőlényre, akit különböző hatások értek. Történtek dolgok, amiket valahogyan próbált a helyére tenni.

Lényegében az ember mindig mindent a helyére próbál tenni, ez olyan ösztönös. Pakolunk éjjel nappal, ez az egész életünk. Kintről be, bentről ki, hozzuk, visszük, húzzuk-vonjuk magunkat, a családunkat, mindenkit folyton folyvást s néha megállunk. Megállapítjuk, hogy úristen, mennyi mindenünk van, de - ez vagy az, még nincs.

S akkor ismét nekiállunk és fel s alá járkálunk addig-addig, míg megtelik az életünk zsúfolásig mindennel. Tele leszünk különböző hasznos és sokszor haszontalan dolgokkal. Rengeteg feladatunk lesz, hiszen minden beszerzett dolog rendben tartása további időt kér az életünkből. A nagyobb lakás több takarítás, a több dolog mindig több idő. Több figyelem.Több az életünkből.

A mohóság onnan tör elő, ahol az űr is van bennünk. Amit a minket ért elhanyagolás, nemszeretés, bántalmazás mart ki belőlünk. Eszeveszett módon próbáljuk a dolgainkkal ezeket az üres helyeket benépesíteni, persze nem fog menni, hiszen „kint” nem lehet a „bent”-et betölteni. Mégis  számtalan kísérletet teszünk.Különböző embereket ismerek más-más élethelyzetben, akik kisebb-nagyobb vagyonnal rendelkeznek, de egy valami közös bennük: nem érnek rá. Mert lakjanak egy nyomor telepen, vagy százmilliós villában, egyszerűen mindig annyi, de tényleg annyi dolguk van, hogy saját maguk nem dolguk.

Most jöhetne egy közhelyes rész a rohanó világról, amit kihagynék.

Ez a nagy rohanás - a nagy rohanásaim közepette - mindig élénken érdekelt. Ifjú koromban nagy mennyiségben fogyasztottam stimulánsokat s hittem, hogy miattuk pörögtem fel annyira. Na de sokan semmit nem szednek, mégis kifulladásig pörögnek, állandóan szédítve magukat s a körülöttük élőket. Lehet a túlzott kávéfogyasztás az oka, mint vesztébe rohanó világunk démona. Amióta isszuk, minden sietősebb lett.

Ellenőrizhetetlen, mi volt előbb, a kávéfüggés, vagy a teljesítménykényszer.

De mi a köze ennek a szeretetnyelvekhez?

Mindössze annyi, hogy egymás nyelvét megtanulni nem igazán lehet lóhalálában. Aki futott már komolyabb távot párban, az átérzi, hogy nagy sebességgel annyira nem megy az összhangosdi.

A beszédhez, az egymáshoz való odaforduláshoz le kell lassulni. Ez egy kihagyhatatlan mozzanata a valódi kapcsolat születésének.

A szervezetünkben folyamatosan jelenlévő stimulálószerek:  a túltolt koffein, cukor, só és fehérje fogyasztás mind-mind hajszolják az életfontosságú szervrendszereinket s erre jön még rá az egymillió információ per perc, ami az idegrendszerünknek fújja szünet nélkül a sípot(egy, kettő, egy, kettő). Mintha egy végtelenített ötéves terv dolgozna bennünk, vasárnap és szünnap és pihenő nélkül.

Végkimerülésig.

Az egyetlen kiút ebből az állapotból a módszeres felszámolása az összes ilyen és ehhez hasonló dolognak az életünkben. Étrend és életrend. Énidő, mi idő, veled, velük, együtt. Töltve, hogy töltsön, ne merítsen. Életünk világosságba borítása egyszerű, őszinte kérdésekkel és az azokra adott őszinte válaszokkal lehetséges.

És a hatodik szeretetnyelv elsajátításával, ami nem más, mint saját magunk.

Forrás: szemlelek.net

2019. október 03. (csütörtök), 11:45