A posztolás természetéről

A természetvédők azt javasolják: ne posztoljunk a titkos helyeinkről.

A hazai sajtót is bejárta nemrég az a hír, mennyit árt a természetnek az a pusztítás, amit a turisták egy-egy jól beállított Insta-fotó reményében készített kép után hagynak. /Itt már nem a jól ismert látványosságokról van szó – a népszerű bloggerek között megfigyelhető egy olyan tendencia, miszerint addig érintetlen természeti kincsekről közölnek valóban lélegzetelállító fotókat, ahová az ember valóban legszívesebben azonnal elindulna\./

Ám ha mindezt a több tíz- vagy százezres követőbázisuk elé tárják, máris nem lesz érintetlen az a kincs, hanem borítékolhatóan szemét, emberi ürülék és letaposott növényzet marad utána.

Ez a jelenség több kérdést is felvet: miért használjuk a teremtett világot háttérképként a gondosan beállított szelfinkhez ahelyett, hogy csendben hálát adnánk érte és őriznénk azt, ami megmaradt belőle érintetlenül? Mit mond el rólunk, hogy már nem az számít, mit eszünk, hanem az, hogyan tálalták, nem az, hogy mit hozunk létre, hanem az, hogyan nézünk ki?

Bizonyára sokkal többen követnének be és több lájkot kapnék, ha az egészséges életmóddal kapcsolatos csetlés-botlásaimat posztolnám a megjelent cikkeim helyett, amik egy kisebbségben lévő csoport (hívő keresztény) még kisebb halmazát célozzák meg (ti. a kritikusan gondolkodó hívő keresztényeket).

Bennem mégis van egy furcsa korlát a posztolásokat illetően.

Mielőtt kitennék egy képet egy ruháról, ami jól áll vagy megjelölném a titkos helyeimet, elgondolkodom: mi köze van másoknak mindehhez? És mi van akkor, ha valaki nem ilyen szerencsés? Nem tud lefogyni 2-3-X gyerek után? Vagy nincs pénze, ideje egészségesen élni, örül, hogy él és a családja elé tud valami kis vacsorát tenni minden nap? Vagy nem tud magának még egy rövid kirándulást sem megengedni a párjával? Mert – teszem azt – nincsen párja:

Emellett, persze, én is örülök, ha új helyekről értesülök és ha látom, hogy az ismerőseim sok szépet látnak és szép ruhákban jókat esznek. És abban is biztos vagyok, hogy az egészséges élethez sok hasznos tippet és motivációt lehet találni ezeken a felületeken.

Valójában ez a jelenség is azért vitatható, mint az egyébként – nyilvánvalóan bravúrosan – szétválasztott sziámi ikrek sikeres műtétéről szóló híradások felülreprezentáltsága az összes hazai keresztény médiafelületen: nem az a baj, hogy erről mindenki beszámol, hanem az, hogy ugyanezen felületeken egyébként mennyire alulreprezentáltak (tisztelet a kivételnek) azok a gyerekek, akik tömegével éheznek, rettegnek, fulladnak a tengerbe, lesznek embercsempészek és prostitúció áldozatai, vagy akik – csodával határos módon – túlélték mindezeket.

Nem az a baj, hogy háttérképnek használjuk a teremtett világot, de még akár emberi kapcsolatainkat is, hanem hogy eközben elfeledkezünk mindarról, ami nem posztolható.

Másrészt: miért szól ennyire rólunk (és az általunk lerombolt természetről) a kép, amit közvetíteni szeretnénk és miért nem arról a közösségről, amit építhetnénk azzal, hogy jobban vigyázunk magunkra, kapcsolatainkra és a környezetünkre?

Persze, lehet, hogy ezek egyáltalán nem vagy nem így függenek össze. Mindenesetre a belső szoba valószínűleg nem csak akkor kulcsfontosságú, amikor folyamatos verbális inger ér, hanem akkor is, amikor képek özönében élünk. Istenhez, egymáshoz és a természethez kapcsolódni nem lehet Instán keresztül, csak csendes, képmentes jelenléttel. Hiszen őrizni kaptuk, nem letaposni vagy sanyargatni a testünket, a másikat és a teremtett világot. Nem is azért, hogy hivalkodjunk vele. A természetvédők tehát nem véletlenül figyelmeztetnek: őrizzük és védjük meg titkos helyeinket.

Ha pedig megosztjuk, legalább a helymeghatározást kapcsoljuk ki. De időnként, talán az a leghasznosabb, ha nem is viszünk magunkkal telefont és hálózat nélkül próbálunk meg csatlakozni – egy másik hálózatra.

Forrás: szemlelek.net

2019. szeptember 07. (szombat), 21:51