Elegem lett a férjem tiszteletlenségéből, elmentem otthonról, de az autóm lerobbant, és egy vidéki motel mindent megváltoztatott

Elegem lett a férjem tiszteletlenségéből, elmentem otthonról, de az autóm lerobbant, és egy vidéki motel mindent megváltoztatott

„De hát nem ver meg, nem csal meg, nem iszik… akkor mire panaszkodsz?”

/Annyiszor hallottam már ezt a mondatot, hogy álmomból felébresztve is el tudtam volna mondani\./

A barátaim, a szüleim, még a kollégáim is így reagáltak, mintha valami szent igazságot ismételgetnének.

Pedig egész életemben küzdöttem ez ellen a felfogás ellen, csak éppen csendben, befelé. Soha nem mondtam ki hangosan, de mindig ott motoszkált bennem: miért kell ennyire alább adni? Miért kell megelégedni az „elég jóval”, amikor az ember szíve közben kiszárad?

Aztán végül mégis beálltam a sorba. Mert ezt tanították nekem. Ezt várta el mindenki. És most, hogy a gyerekek kirepültek, csak én és Gábor maradtunk. És hirtelen már nem lehetett tovább elhessegetni az igazságot.

– Nem takarítasz elég jól. – mondta. – Nem tanultál meg főzni rendesen, mint anyám. – vagy épp: – Többet kéne tenned a házért.

Ezek a szavak nem voltak újak. Csak épp állandóak. Mint valami szivárgó csap, ami az őrületbe kerget. Ugyanannyit dolgoztam, mint ő. Sőt, többet kerestem. Mégis, amikor hazaértem egy hosszú nap után, feltekert hajjal sikáltam a padlót, mostam a ruháit, főztem a vacsorát – miközben ő a kanapén ült, lábait az asztalra dobva, a tévét bámulva, mintha minimum házvezetőnője lennék.

Egy este megint ott ült, szétterpeszkedve a nappaliban, kezében távirányító.

– Timi! – harsogta ki a nevemet, mintha legalábbis beosztottja lennék.

Sóhajtottam. A kezem liszttől fehérlett, épp a vacsorához gyúrtam tésztát. Letöröltem a kezem a kötényembe, és kiáltottam vissza:

– Mit akarsz?

– Gyere már ide, most azonnal!

Megtöröltem a kezem, összeszorítottam a fogam, és bevonultam a nappaliba.

– Na, mi baj?

Gábor a tévé felé bökött.

– Miért van por a képernyőn?

Felnevettem. Nem jókedvűen, inkább fáradtan.

– Ha zavar, töröld le.

– Te vagy a nő a házban, nem én – vetette oda. – Én fáradt vagyok a munkától!

– Én is – válaszoltam. – Ma én mostam, én főzök. Te meg itt ülsz, mint egy herceg.

Legyintett.

– Ne keresd a kifogásokat. Ez a te dolgod! A kolléganőm, Ágnes is dolgozik, mégis otthon mindent megcsinál. És milyen jól néz ki! Bezzeg te…

A szavaiba beleborzongtam. Mintha pofon vágott volna. Nem újdonság volt, amit mondott – csak most valami eltört bennem. Lehúztam a kötényt és a földre hajítottam.

– Ha Ágnes ennyire tökéletes, költözz hozzá! Vagy legalább porszívózz fel egyszer te is, te világ lustája!

Megfordultam és dübörgő léptekkel felrohantam a lépcsőn. A szívem zakatolt. Kaptam egy bőröndöt és feltéptem a szekrényt.

Gábor utánam jött.

– Hova készülsz?

– Nyaralni.

Megérdemlem.

– Itt akarsz hagyni? Egyedül?

– El kell gondolkodnom, akarok-e még ebben a házasságban élni!

Csak állt ott, tátott szájjal. Talán azt hitte, viccelek. Hogy majd lenyugszom, visszapakolok, és megint bocsánatot kérek. De most nem. Most tényleg betelt a pohár.

Beültem az autóba, elindítottam a motort, és kiálltam az udvarról anélkül, hogy visszanéztem volna. Az út sötét és hosszú volt, de mégis könnyűnek éreztem magam. Mintha levegőt kaptam volna először évek óta.

Nem volt konkrét tervem. Csak mentem. Talán a Balaton felé, talán valamelyik kis vidéki városka. A rádió halk zenét játszott, az ablakot leengedtem, és hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba.

Egy kis benzinkútnál megálltam. Tankoltam, bementem, hogy vegyek egy palack vizet meg pár csokit. Ahogy a pult felé sétáltam, egy férfi rám nézett. Ismerős volt az arca. Túl ismerős.

Kissé zavartan megálltam. A tekintete nem volt tolakodó, de határozott. Mintha próbálná beazonosítani, honnan ismerhet.

– Elnézést… ismerjük egymást? – kérdeztem óvatosan.

A férfi elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt, amitől az embernek egy pillanatra megáll a szíve.

– Egyszer azt mondtad, hogy sosem fogsz elfelejteni.

A gyomrom összerándult.

– Zoli...? – suttogtam.

Ő bólintott. – Azt hittem, soha többé nem látlak. De örülök, hogy újra találkoztunk.

Megölelt, olyan természetesen, mintha csak tegnap váltunk volna el. Éreztem a vállán a melegséget, az ismerősséget, a nosztalgiát.

– És mit keresel errefelé? – kérdezte.

– Kirándulok – válaszoltam gyorsan. – Egyedül.

– Egyedül? – emelte meg a szemöldökét.

– Igen. Muszáj volt eljönnöm kicsit… otthonról.

– Ha szállásra van szükséged, van egy kis motelom itt nem messze. Adhatok kedvezményt – kacsintott.

Felnevettem.

– Kedves vagy, de most egy kis egyedüllétre vágyom.

– Rendben – bólintott. – De ha meggondolod magad… – átnyújtott egy névjegyet.

Kifizettem, amit vettem, de a fejemben még mindig ő járt. Az első szerelmem. Az a fiú, akibe tizenhét évesen fülig szerelmes voltam. Akiért sírtam, amikor elment az egyetemre külföldre. Aki sosem írt vissza. Most pedig itt van. És én... egyedül vagyok.

Visszaültem az autóba, és indultam volna tovább, de alig mentem száz métert, a motor rángatni kezdett, majd teljesen leállt.

– Ne! – ütöttem a kormányt.

Kiszálltam, felnyitottam a motorháztetőt. Semmi gőz, semmi füst. De persze lövésem sem volt, mit kéne nézni. Csak bámultam bele a gépházba, mint egy matematikakönyvbe tizenhárom évesen.

Ekkor egy autó állt meg mellettem. Lehúzott ablak. És egy ismerős hang:

– Segíthetek?

Zoli volt az. Mosolyogva szállt ki.

– Lerobbantál?

– Igen. Nem tudom, mi történt. Egy perce még ment.

Benézett a motortérbe, matatott párat, majd sóhajtott.

– Ez nem fog egykönnyen elindulni. Kell szerelő. Tudok egyet. Addig is… nálam van hely.

Hezitáltam. Jó ötlet ez? De nem volt más választásom. Elvittem volna a szervizbe is, de már este volt. És… talán jó is lesz kicsit máshol lenni.

Bólintottam.

– Rendben.

A motel csendes kis hely volt az országút mentén. Tiszta, rendezett, kellemes. Zoli megmutatta a szobát, és még csak fizetni sem hagyott.

– Régi barátok között nem számít a pénz – legyintett.

Másnap reggel a szerelő megnézte a kocsit.

– Legalább két nap, mire alkatrészt hozok – mondta, miközben a kezét egy olajos rongyba törölte.

Csapdában voltam. De valahogy nem bántam. A motel nyugalmában, Zoli társaságában valahogy könnyebb volt lélegezni. Minden reggel kávéval várt a helyi pékségből hozott pogácsákkal. Napközben sétáltunk a környéken, esténként pedig kiültünk a teraszra beszélgetni.

– Emlékszel, amikor el akartunk szökni Pécsre, mert azt hittük, ott nem talál meg minket a világ? – kérdezte egyik este nevetve.

– Aztán rájöttünk, hogy nincs pénzünk vonatra se – nevettem fel.

Zoli sokat változott – de a mosolya, a hangja, a szeme… ugyanaz maradt. Melegség öntött el minden egyes alkalommal, amikor rám nézett. Mintha újra tizenhét lennék.

Egy este, mikor már a sötét ég alatt ültünk, megkérdeztem:

– Sajnálod, hogy akkor elmentél?

Komoly lett az arca.

– Minden egyes nap.

A következő pillanatban már csókolóztunk. Először tétován, aztán szenvedélyesen. És másnap reggel az ő ágyában ébredtem.

Ahogy a takaró alól előbújtam, hirtelen rám tört a valóság. A szégyen. A bűntudat. És aztán megláttam a telefonomon egy üzenetet. Gábortól.

„Timi, tudom, hogy nem voltam jó férj. De amint elmentél, rádöbbentem, mennyire hiányzol. Kérlek, bocsáss meg. Visszavárlak. Megváltozom.”

Könnyek szúrták a szememet. Hányszor hallottam már ezt? És mégis… én megcsaltam őt.

Lassan felkeltem, anélkül, hogy Zolit felébresztettem volna. Visszamentem a saját szobámba, és elkezdtem összepakolni.

Ahogy becsuktam a bőröndöt, valaki kopogott az ajtón. A szívem hevesen vert. Lassan kinyitottam.

Zoli állt ott. Mosolygott, de amikor meglátta a bőröndöt, a mosolya azonnal lehervadt.

– Hová mész?

– Haza – feleltem halkan.

– Haza? – vonta fel a szemöldökét.

– Mi történt?

– Gábor írt. Bocsánatot kért. Azt mondja, megváltozik.

Zoli állkapcsa megfeszült.

– Ezt már hallottad tőle korábban, nem?

Lesütöttem a szemem. – Lehet… de adnom kell neki egy utolsó esélyt.

– Timi – fogta meg a kezem –, te magad mondtad, hogy évek óta nem érzed, hogy szeret. Most csak azért kér bocsánatot, mert végre felfogta, hogy elveszíthet.

– Lehet, hogy igazad van – suttogtam –, de akkor is… meg kell próbálnom.

– A kocsid még nem jár – szólt Zoli, kissé élesen.

– Busszal megyek – feleltem, megpróbálva nyugodt maradni.

Ő még mindig a kezemet fogta.

– Ne menj el. Maradj itt. Kérlek – mondta. – Szeretlek.

Kitéptem a kezem az övéből. – Nem tudom, mit érzek. Túl gyors volt ez az egész. Tegnap még a férjemmel éltem, ma meg már…

– Nem akarok nyomást gyakorolni – mondta lágyabban. – Csak azt akartam, hogy boldog légy.

Elindultam a buszmegálló felé. Zoli nem jött utánam.

Felszálltam a buszra, és leültem az ablak mellé. A táj elsuhant mellettem, de én csak néztem ki üres tekintettel. A gondolataim összevissza kavarogtak. Gábor, Zoli, az évek fájdalma, az emlékek, az ígéretek, a hazugságok.

A busz ajtaja csukódni kezdett, de hirtelen felugrottam.

– Álljon meg! Ki akarok szállni! – kiáltottam.

A sofőr egy pillanatra meglepődött, majd kelletlenül fékezett. Kiszálltam, és rohanni kezdtem vissza a motel felé. A tüdőm égett, a lábaim remegtek, de futottam, mintha az életem múlna rajta.

Ahogy beléptem a recepcióra, egy női hang fogadott.

– Zoli kint van, az autód mellett – mondta a recepciós.

Kisiettem. Már távolról hallottam a beszélgetést:

– Te aztán alaposan megszervezted ezt az egészet – nevetett a szerelő.

– Nem volt más választásom – válaszolta Zoli.

Megdermedtem. A bokrok mögött maradtam, és feszülten figyeltem.

– Láttam már sok mindent – mondta a szerelő –, de hogy egy pasi direkt elrontsa egy nő autóját, csak hogy maradjon… Na, az új.

– Nem érted – felelte Zoli. – Tudtam, hogy ha nem teszek valamit, elmegy. És el is ment volna.

Zihálva kiléptem a bokrok mögül.

– Miért? – kérdeztem halkan.

Zoli meglepődve fordult meg. – Timi… Te hallottad…

– Minden szót.

– Csak érted tettem. Hogy adni tudjak neked egy kis időt. Hogy lássad, milyen lehet az élet, ha valaki igazán figyel rád.

– De hazugság volt! – kiáltottam. – Te is manipuláltál, akár csak Gábor! Azt hittem, te más vagy.

– Én csak… segíteni akartam…

– Eldöntöm én, mikor maradok és mikor megyek! – mondtam határozottan. – Nem kell, hogy valaki „rávegyen”.

– Timi, ne menj el! – kérlelt.

– Már eldöntöttem. De nem Gáborhoz megyek vissza. És nem is maradok nálad.

A szerelő szótlanul adta a kulcsot. Beültem az autómba, és elindultam. A kezem remegett a kormányon, de a szívem végre tisztán vert.

Nem volt több férfi, aki megmondja, ki vagyok. Nem volt több kifogás, több bocsánatkérés, több „de legalább nem ver”.

Most először nem más miatt döntöttem, hanem magam miatt.

És végre úgy éreztem… szabad vagyok.

 

2025. május 07. (szerda), 07:35