30 AFGÁNT FOGADOTT BE AZ OTTHONÁBA, MERT A MAGYAR ÁLLAM NEM GONDOSKODIK RÓLUK - NEM LETT SEMMI BAJA
Froemel Fruzsina (Nina) 30 afgán menekültet fogadott be éjszakára magához, hogy másnap kikísérje őket az állomásra, és eljussanak a vámosszabadi menekülttáborba. /Nem azért csinálta, mert a menekültek rajongója lenne, vagy különleges képességekkel rendelkezne, csupán tette a dolgát, amit az emberség diktál\./
A tegnap éjjel
Tegnap este fürdés közben olvastam Csilla barátnőm posztját, aki a Nyugati Pályaudvaron uralkodó helyzetről írt. Sok éhes, szomjas, fáradt ember, kisgyerekek, családok, akik remegő kézzel és félve fogadják el a vizet és ételt. Rögtön kipattantam a kádból és elindultam a Nyugatihoz.
Itt pillanatok alatt megláttam a már kint lévő civileket, akiknél már csak víz maradt, mint osztogatnivaló. Néhányan elszaladtunk a közeli boltba kekszért, zsebkendőért, nedves törlőkendőért...
Sorra érkeztek a családok, a fiatalok, osztottuk az ételt és az innivalót. Néhányan annyira bizalmatlanok, hogy nem merik elfogadni.
El kell jutniuk a megadott dátumig a kijelölt menekülttáborba, ahova az adott időn belül ingyenesen mehetnek a MÁV-val, azonban a BKV-t nem vehetik igénybe. A délibe szeretett volna eljutni három fiú, majd miután kértem őket, hogy kérdezzék meg a többi ittlévőt is, hogy ki akar még jönni, hirtelen nagyjából 30 ember özönlött utánam.
Egy ott álló hölgytől kaptam néhány vonaljegyet az útra, a többit egy BKV automatából vettem, amíg az egyik angolul kiválóan beszélő fiú osztotta a többieknek, akik kérésemre rendezett sorban álltak. Együtt indultunk tovább, kezeltük a jegyeket, mozgólépcsőztünk, metróztunk, átszálltunk, majd kiderült, hogy sajnos már az utolsó közvetlen vonatot is lekéstük.
Három lehetőség maradt: vagy nekiindulnak az éjszakának és egy átszállással, öt óra alatt érnek oda Győrbe, ami alatt szinte biztosan elkeverednek; az utcán alszanak; hazaviszem őket.
Először végignéztem mindenkinek a papírjait, hogy meddig él az ingyenes utazás lehetősége, szerencsére mindenkinek érvényes máig.
Elmondtam nekik a lehetőségeket és kértem, hogy válasszanak. Rövid idő alatt mindenki úgy döntött, hogy jönne velem. Így újra felkerekedtünk.
Úgy éreztem magam, mint egy háborús filmben, ahogy kinyitom a körúti ház bejárati ajtaját, és csak jönnek és jönnek a fáradt emberek, lépcsőznek fel a harmadikra, pillanatok alatt teli lesz velük a lakás. Aggódnak, hogy zavarnak ennyien, a fiatal fiúk felajánlják, hogy majd alszanak az utcán, maradjanak csak a családok. Végül kerítettem sok pokrócot, polifoamot, hálózsákot, lepedőt és mindenki elhelyezkedett. Átrendeztük a lakást, a nők és a gyerekek aludtak a hálószobában, a férfiak a nappaliban és az előszobában, mi a párommal -aki időközben érkezett plusz hálózsákokkal és polifoamokkal a konyhában vertünk tanyát.
Mivel még mindig nincs gáz, így hideg vízben fürödtek, a nőknek adtam tiszta ruhát, a gyerekek előszedték a játékokat. Mindenki ráugrott a konnektorokra telefont tölteni, sorban írtam be a wifi jelszót. Voltak Iphone-ok, okostelefonok... ekkor vágott belém igazán a felismerés, hogy pont olyanok, mint mi itt Magyarországon. Az a ruhájuk volt csak, amit viseltek, az ékszereik rajtuk, telefon a zsebben, mindenüket pénzzé tették, de gyorsan kellett jönni. Nem éhező szegények voltak a saját hazájukban, hanem mint te meg én. Nekik is volt állásuk, pénzük, a mai divat szerint öltöznek, de menni kellett...
Itt vannak távol a hazájuktól, nem beszélik a nyelvet, amikor kijöttünk a metróból, azt hitték már megérkeztünk a táborhoz, és fogalmuk sincs merre kell menni, mert csak magyar nyelvű papírokat kaptak.
Reggel hatkor keltettem őket, mondtam, hogy fél óra múlva indulunk. Az egyik srác félreértette, felugrott, hogy 5 perc? és elkezdett kapkodva pakolni...
Mire körülnéztem, minden pokrócot összehajtogattak, elrendeztek.
Újra útnak indult a csapat, újabb jegyvásárlás, utazás, a metróban fotózkodás, aggodalmas kérdések, hogy biztosan nem zavartak-e, és hogy rettenetesen hálásak, majd bejelölnek facebookon, írnak, hogy vannak. Megérkezünk a Délibe, de sok időnk nem volt búcsúzkodni, mert 10 perc volt az indulásig. Ekkor készült ez a csoportkép. Felszálltak, integettünk, egy srác még leugrott hozzám és nekem adott egy zöld selyemkendőt, azzal, hogy ez egy megáldott, szent kendő, mely rám is áldást hoz, fogadjam el tőlük.
Remélem, mostanra épségben megérkeztek a kijelölt táborokba. Remélem tényleg írni fognak, és jól alakul a sorsuk. Adja az ég, hogy soha ne kerüljek ilyen helyzetbe, ha viszont mégis, akkor bízom benne, hogy rajtam is segíteni fognak.Ha mást nem, legalább egy kis vizet és ennivalót adj nekik. Gyűjtőpontokat nemsokára találszhttps://www.facebook.com/migrationaidhungary?fref=ts oldalon, de aktivizálhatod magad egyedül is vagy a barátokkal.
Ha nekem szeretnél segíteni, kérlek adj vonaljegyet, hogy tudjam őket kísérni!
Légy magad a változás! Tegyük a világot egy olyan hellyé, amiben érdemes élni!
Forrás: kettosmerce.blog.hu
2015. július 09. (csütörtök), 13:04
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
