A kutya megállítja a sofőrt… és MEGKÉRI, hogy kövesse! Amit ezután látott, arra azonnal hívta a rendőrséget!
A végtelen, kietlen pusztaság közepén Gábor legkevésbé arra számított, hogy háziállattal találkozik. /Az útszéli poros ösvényen magányosan bandukoló kutya olyan elveszettnek tűnt, mintha kiszakították volna a gazdája mellől, vagy egyszerűen csak oda se tartozott volna\./
Gábor tétován nyúlt a telefonja után, és habozás nélkül bepötyögte a segélyhívó számát: 112.
– Csak biztonságból – motyogta maga elé, miközben tekintete nem eresztette a kutyát. – Valami itt nem stimmel.
Hat órás autóút után tartott épp a beteg édesanyjához a szomszédos faluba, mikor ez az egész furcsa jelenet megakasztotta az útját. A várostól távol, mindenféle civilizáción kívül, nem volt se ház, se tanya, de még egy árva istálló sem a látóhatáron.
A kutya – egy hatalmas, fekete labrador – teljes nyugalommal sétált az úton, mintha ott nőtt volna fel. Jól ápolt szőre csillogott a napfényben, testalkata erős, szeme tiszta volt. Gábor szemöldöke ráncba szaladt.
– Mi a francot keres egy ilyen jó állapotban lévő kutya itt, a világ végén? – kérdezte hangosan, inkább csak hogy elhalkítsa a fejében zakatoló kérdéseket.
Megállította a kocsit. Lassan, óvatosan lehúzta az ablakot. A kutya egy pillanat alatt reagált: két mancsával felugrott az ablakkeretre, és barátságos, de határozott pillantással bámult rá.
– Hát te meg honnan jöttél? – Gábor mosolyogva nézett rá. – Van gazdád, vagy csak bejelentkeznél kísértetnek?
A kutya nem ugatott, nem morgott – csak nézte őt.
– Ez nem véletlen – morogta. – Ez a kutya... valamit rejteget.
Kinyitotta a hátsó ajtót, remélve, hogy az állat beszáll. De a kutya hátrébb lépett, és ugatni kezdett – nem támadólag, inkább sürgetően, mint aki azt akarja mondani: „Gyere utánam!”
– Komolyan? Most egy Lassie-féle kalandba keveredtem? – kérdezte Gábor gúnyosan, de a szíve közben gyorsabban kezdett verni.
A kutya néhány lépést tett az út mentén, majd visszanézett. Gábor figyelte. Egyértelmű volt: a kutya azt akarta, hogy kövesse. És bár a józan esze azt súgta, hogy ne hagyja ott az autót, valami más – talán a kíváncsiság, talán valami mélyebb ösztön – arra késztette, hogy mégis elinduljon.
Lezárta a kocsit. A kutya elégedetten megcsóválta a farkát.
– Na jó – sóhajtott Gábor. – Lássuk, hova viszel, Sherlock.
A terep egyre járhatatlanabbá vált. A puszta lapály helyét hamarosan sűrű bozótos vette át. A kutya, akit Gábor magában csak „Bodrinak” kezdett nevezni, határozottan haladt előre, néha visszanézve rá, mintha ellenőrizné, még követi-e.
– Hé, Bodri! – szólt rá Gábor, miközben egy indában majdnem hasra esett. – Valami célod is van, vagy csak kirándulni hoztál?
A kutya válaszul ismét ugatott egyet, majd még gyorsabban kezdett haladni. A férfi mögött bezárult a fák sűrűje. A levegő párás lett, az erdő csendje szinte fülsiketítő volt.
Aztán Gábor hirtelen megállt. A kutya is.
– Mi van? – kérdezte. – Itt a cél?
Bodri leült, és Gáborra nézett.
– Ez érdekes... – morogta, miközben elővette a bicskáját.
Óvatosan megbontotta a nyakörv belső részét. Egy kis eszközt talált benne, gondosan beburkolva vászonba. Olyan volt, mint egy apró diktafon vagy adóvevő. Gábor forgatta a kezében, tanulmányozta a feliratokat, portokat.
– Ez nem egy egyszerű biléta – suttogta. – Ez valami más.
Ekkor csörgött meg a telefonja. Az erdő csendjében a hang olyan élesen hasított a levegőbe, hogy Gábor szinte megugrott. Ránézett a kijelzőre. Az anyja hívta.
– Anya? – szólt bele meglepetten. – Itt bent az erdő közepén is van térerő?
– Hol vagy, kisfiam? – kérdezte az anyja izgatottan. – Olyan furcsa érzésem támadt... minden rendben?
– Ööö... igazából követtem egy kutyát a semmi közepébe, aki titokzatos adóvevőt rejteget a nyakörvében... – kezdte elmagyarázni, de ahogy kimondta, maga is elnevette magát. – Tudom, hülyén hangzik.
Pillanatnyi csend következett.
– Te... te nem viccelsz, ugye? – kérdezte az anyja halkan.
– Nem – válaszolta Gábor komolyan. – És most ő itt van velem. Ez a kutya... mintha vezetne valahova.
– Hallottam már róla – suttogta az anyja, és a szavai jeges borzongást küldtek végig Gábor gerincén. – Ez a kutya... legenda a környéken. Azt mondják, aki követi őt az erdőbe, az soha többé nem tér vissza...
Gábor ledermedt.
Gábor megmerevedett a figyelmeztetés hallatán. A fák közti árnyak mintha közelebb húzódtak volna, a szél hirtelen felerősödött, és a lombok suttogása gyanússá vált.
– Anya, te komolyan hiszel ebben a legendában? – kérdezte elfojtott hangon.
– Nem hitről van szó, Gábor – felelte lassan az édesanyja. – Az öregek mesélték mindig... egy fekete kutya, aki a semmiből jelenik meg, és az embereket a fák közé vezeti. Aki utána ment, sose jött vissza. Egyikük sem.
Gábor nyelt egy nagyot, tekintete a Bodrira tapadt, aki közben ismét felállt, és készülődött továbbmenni.
– És te mikor hallottad ezt először?
– Gyerekként. Mindig azt mondták, hogy ha egy ilyen kutyát látsz, ne kövesd. Akármi is történik, ne menj utána.
– Kicsit későn szóltál, anya... – motyogta Gábor, és elnyomta a hívást.
A következő néhány lépés nehéz volt. A talaj egyenetlenné vált, gyökerek emelkedtek ki a földből, a fák sűrű lombja csak szórványosan engedett át fényt. Bodri néha előreszaladt, aztán megállt és visszanézett, türelmetlenül.
– Rendben, Bodri, de ha ez valami Stephen King-féle elcseszett kaland, akkor esküszöm, visszafordulok – dünnyögte Gábor, miközben egy mély gödör szélén egyensúlyozott.
A kutya egyre sürgetőbben viselkedett. Nem ugatott, de mozdulatai feszültséget sugároztak. Egyre jobban érezhetővé vált, hogy valami sürgős dologra akarja rávenni Gábort. Valami nagyon fontosra.
Aztán az erdő csendjét hirtelen egy másik hang törte meg. Valami – vagy valaki – megmozdult a bozótban tőlük nem messze. Gábor megtorpant.
– Ki van ott?! – kiáltotta, s a hangja visszaverődött a fák között.
Semmi válasz. Csak Bodri állt ott, tekintetét a bokorra szegezve, füleit hegyezve. Gábor közelebb lépett, szíve hevesen vert. Szétfeszítette az ágakat, és.
– Mi a fene?! – suttogta.
Kihúzta a zsákot a bozótból, letisztította róla a rátapadt leveleket és földet. A cipzár könnyen engedett. Egy pár gumicsizma, egy kulacs, egy doboz gyufa, és egy kis napló volt benne. Gábor kinyitotta a naplót. Az első oldalon egy név állt, gyerekes betűkkel: „Kiss Ákos, 14 éves”.
– Egy gyereké... – suttogta Gábor. – Ez már nem vicc.
A kutya egy halk nyüszítéssel jelezte, hogy menni kell tovább. Gábor nem tudta, miért, de most már vakon bízott benne.
– Gyere, Bodri... vezess – mondta halkan.
Mélyebbre hatoltak az erdőbe. A fák egyre sűrűbben álltak, a fény szinte teljesen eltűnt. Olyan volt, mintha beléptek volna egy másik világba. A zajok elhaltak, és Gábor csak saját lélegzetvételét és a kutya halk lépteit hallotta. Az érzés, hogy figyelik, mindennél erősebb volt.
– Ez nem normális... ez már nem erdő, ez egy csapda – mondta magának, de nem állt meg.
Hirtelen a kutya megállt. Fülét hátracsapta, és egy kis tisztás felé bámult. Gábor odakövette, és ahogy átbújt az utolsó bokrokon, megpillantotta azt, amitől a hideg futkosott végig a hátán.
Egy elhagyatott vadászház állt ott, félig benőve indákkal és mohával, de mégis ép. Az ajtaja résnyire nyitva. És belülről... fény szűrődött ki.
– Ez... lakott lenne? – kérdezte, és tekintete Bodrira siklott, aki leült, és figyelte a házat. Egyetlen hang nélkül.
Gábor óvatosan közeledett. Szíve olyan erősen vert, hogy a fülében zúgott. Minden idegszála feszült volt.
Az ajtó nyikordulva nyílt ki előtte. Belül minden poros volt, elhagyatott.
– Ez... nem lehet véletlen – suttogta.
A laptop képernyőjén egy mappát talált: „Felvételek – Max”.
– Max... – Gábor megmerevedett. – Nem Bodri... Max...
A kutya beosont a házba, és leült a laptop mellé, mint egy jó őrző. Gábor remegő kézzel kattintott a mappára. Száz felvétel. Mindegyik egy-egy dátum.
Az elsőt elindította. Egy ismerős, mély férfihang szólalt meg a háttérből:
– „Ma újra elküldtem Maxot. Hátha ezúttal valaki eljut a házig. Ha igen... talán végre kiderül az igazság.”
Gábor lehunyta a szemét. Már nem csak a saját biztonságáért aggódott. Érezte, hogy egy sokkal nagyobb történet közepébe csöppent.
– Ki volt ez a hang? Ki a gazdád, Max? – kérdezte halkan.
A kutya nem mozdult. Csak nézte őt, mintha várna.
A kis faházat dermesztő csend lengte be, csak a laptop ventilátorának halk zúgása törte meg az időtlenséget. Gábor ott ült a pislákoló képernyő előtt, Max – immár eredeti nevén – a lábánál feküdt mozdulatlanul. A felvételek mappájában több száz dátum és időpont sorakozott egymás után. Mindegyik egy újabb próbálkozás volt. Egy újabb ember. Egy újabb séta a sűrűbe.
Gábor a „Legutóbbi felvétel” nevű fájlra kattintott. Egy katt – a hang ismét megszólalt. Ezúttal kivehetőbb, határozottabb.
– „Ez már az ötvenhetedik alkalom. Max mindig visszajön. Egyedül. Az emberek nem.” – A hang megtorpant. – „Ha ezt hallod, te vagy az első, aki követte végig. Akkor most már te is tudod. Tudod, hogy ez az erdő… nem csak egy erdő.”
Gábor nem értette.
– Mi ez az egész, Max? Miért hoztál ide? – kérdezte hangosan, de a kutya csak felnézett rá, majd elindult az egyik sarok felé, ahol egy fából készült cs trap ajtó volt.
– Ez nem lehet igaz... – Gábor odament, letérdelt, és a rejtett kilincset felhajtotta.
A csapóajtó nyikorgott, amikor kinyílt. Fáklyával, amit a polcon talált, megvilágította a lefelé vezető lépcsőt. Egy alagsor tárult elé, aminek a falaiba vastag kábelek futottak, mind egy szerverközpontra emlékeztető szoba felé vezetve. A padlón por, de nem elhagyatottság – friss lábnyomok vezettek le, emberi és kutyalábnyomok egyaránt.
– Na jó – mondta magának –, ha már eddig eljöttem, akkor le is megyek.
Lassan ereszkedett le, minden lépése visszhangzott a szűk folyosón. A levegő hűvös volt, és fémes szag lengte be, mint egy kórházban vagy laborban. Lent egy kis terem nyílt, ahol régi monitorok vibráltak, és egyetlen, karosszék-szerű szék állt a közepén, háttal neki.
– Helló? – szólalt meg Gábor. – Van itt valaki?
A szék lassan megfordult. Egy idős férfi ült benne, hosszú, ősz hajjal, beesett arccal. Szeme sárgásan csillogott a monitorok fényében.
– Te tényleg végig jöttél – mondta a férfi rekedten. – Max vezetett ide?
– Igen. Ki maga?
– A nevem Darvas László. Egykor informatikus voltam. Aztán... kutató. Azóta... megfigyelő.
– Mit figyel? Embereket? Ezt a kutyát?
– Mindkettőt. És az erdőt. Mert ez a hely – intett körbe László – nem csak fákból áll. Ez egy rendszer. Egy élő organizmus. Amit rögzítettem, amit Max felvett... mind-mind a hely viselkedése. Válaszai. Megpróbáltam kommunikálni vele.
– Kivel? Az erdővel?
– Igen – bólintott László. – Minden, amit most látsz, abból a célból épült, hogy megértsem: mi történik azokkal, akik mélyebbre merészkednek. Max... ő az egyetlen, aki mindig visszajön.
– Mi történik a többiekkel?
László tekintete elsötétült.
– Nem tudjuk. Eltűnnek. Nyom nélkül. Az erdő... visszatartja őket. Mintha beszippantaná, és nem engedné vissza. És csak Max tud újra kijutni.
Gábor hátrált egy lépést.
– Én ki tudok jutni?
– Még nem tudom – felelte László halkan. – Max kiválasztott. Ő döntött úgy, hogy idevezeti. Ha valóban beavatni akart... akkor még van esélyed. De nem biztos.
Gábor tekintete a monitorokra siklott. Mindegyiken más-más részlet volt az erdőről: fák, tisztások, mozdulatlan alakok... Vagy talán csak illúziók?
– Mit akar ez az erdő?
László elmosolyodott, szomorúan.
– Figyel. Tanul. Válaszol. De nem beszél. Én már túl öreg vagyok. De te... te még visszaviheted az üzenetet.
– Miféle üzenetet?
László felállt, remegve, és a zsebéből elővett egy pendrive-ot.
– Ebben minden adat benne van. Ha kijutsz innen, juttasd el a világ elé. Mondd el, hogy nem minden erdő csak erdő.
– És ha nem jutok ki?
– Akkor... – László vállat vont. – Te is csak egy fájl leszel egy újabb mappában.
Max ekkor felállt, és Gáborhoz sétált. A szeme már nem volt barátságos, hanem komoly, szinte emberi. Olyan tekintet, amely súlyt hordozott. Feladatot.
– Ő elvisz vissza – mondta László. – Vagy elvezet... valahova máshova.
Gábor lenézett Maxra, majd megfogta a pendrive-ot. Aztán bólintott.
– Akkor menjünk.
A kutya sarkon fordult, és elindult. Gábor még egyszer hátranézett, László már visszaült a székébe, mintha ott is akarna maradni örökre.
Ahogy kiértek a házból, az erdő mintha megváltozott volna. A fák között világosság szűrődött be, a fűzúgás most már nem volt fenyegető. Max egyre gyorsabban haladt, Gábor pedig követte, csúszva-mászva az ismerős ösvényeken. Egy óra múlva – talán több – hirtelen kibukkantak a fák közül, és ott volt az autó.
– Atyaég... tényleg... kijutottunk... – lihegte Gábor, és térdre rogyott.
Max leült, és csendben figyelte őt. Aztán felállt, és anélkül, hogy visszanézett volna, elindult visszafelé, az erdő felé.
– Max! Várj! – kiáltotta Gábor, de a kutya már eltűnt a fák között.
Gábor az autóhoz ment, beszállt, és reszkető kézzel a pendrive-ot szorítva csak egy dolgot mondott:
– Ez az egész... csak most kezdődik.
2025. május 05. (hétfő), 20:29
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
