A nevem Kata, és örökbe fogadtam ezt a 3 kislányt.. Az édesanyjuk szülés közben meghalt, DE ez még nem minden

/A nevem Kata a férjem neve pedig István, nyolc éve vagyunk házasok\./

Az esküvőnk csodálatos volt, a vendégek szerelmet, megértést és gyerekeket kívántak nekünk.

A legnagyobb álmunk egy ház volt és 2-3 gyerek, akiket szerethetünk. Az első terhességem különböző egészségügyi okok miatt vetéléssel végződött, elkeseredtem de ez még nem jelentette a véget.

Boldogok voltunk amikor ismét teherbe estem, de sajnos nem tartott sokáig a boldogságunk, mert ezt a terhességet se tudtam kihordni. Az orvosok a beavatkozás után közölték velem, hogy többé nem lehet gyermekem.

A fájdalmunk leírhatatlan volt, próbáltuk elfogadni a helyzetet. Mindenünk meg volt, ház, két autó, kétszer egy évben nyaralni mentünk, de az életünkből mégis hiányzott valami.

A férjemmel egy napon az örökbefogadásról beszélgettünk. István megkérdezte tőlem mit szólnék hozzá, ha örökbe fogadnánk egy gyereket, minden barátunknak van gyereke, csak a pelenkáról és a rajz filmekről beszélnek.

Már én is sokat gondolkodtam ezen a dolgon, de féltem felhozni ezt a témát.

– Szeretnéd, ha örökbe fogadnánk egy gyereket? – Kérdeztem a férjemtől.

– Kisfiú legyen vagy kislány?

– Azt szeretném, ha lányunk lenne – mondta a férjem és úgy nevelnénk mint egy hercegnőt.

– Nem mondhatok ellent neked – válaszoltam.

Minden iratot elintéztünk az örökbefogadáshoz, mivel stabilak voltak az anyagi körülményeink rövid idő alatt elintéződtek a dolgok és mehettünk az árvaházba.

A gyerekek az udvaron játszottak amikor odaértünk, messziről néztem őket.

Egyszer csak egy kislány meghúzta a szoknyámat és mosolyogva azt kérdezte, hogy én vagyok-e az anyukája. A kislánynak szőke haja volt, és 3-4 év körüli lehetett.

Hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak neki, majd könnyes szemmel ezt feleltem:

– Igen azért jöttem, hogy hazavigyelek.

A férjem az ölébe vette őt, majd az árvaház igazgatójához mentünk.

Amikor meglátott bennünket az igazgató, a kislányt átadta a nevelőnőnek, minket pedig az irodájába vezetett.

– Nem olyan egyszerű a dolog ahogy azt önök gondolják – mondta az igazgató, ez a gyerek nincs egyedül, van még két lánytestvére, hármasikrek.

– Így is örökbe fogadják őket?

Nem jött, hogy elhiggyük azt amit hallunk.

A szüleik elhagyták őket? – kérdeztem én.

– A lányok anyukája óvónő volt az árvaházban, nagyon fiatalon maradt terhes, a szülésnél az orvosok nem tudták őt megmenteni.

Senki sem akarta a családból örökbe fogadni őket. – mondta az igazgató. Nehéz három gyereket örökbe fogadni, de nem választhatjuk el őket egymástól.

– Mi örökbe fogadjuk őket – válaszoltuk.

Odamentünk a lányokhoz, megöleltük őket, ők pedig rengeteg kérdést tettek fel nekünk. Néhány nappal később mind az öten otthon voltunk, végre együtt, mint egy család. A lányok jelentik a boldogságot a számunkra, így már van értelme az életünknek. .