Tűzoltók kiskutyákat mentettek… de hamar rájöttek, hogy ezek egyáltalán nem kutyák! ? Nézd meg a döbbenetes felfedezést az első kommentben a kép alatt! ??? Tűzoltók azt hitték, kölyökkutyákat mentenek egy csatornából – de amikor állatorvoshoz vitték az apró, remegő jószágokat, olyat mondott a doktornő, amitől mindenkinek leesett az álla... ? meg a kis állatok életét! ? Olvasd el a teljes történetet a hozzászólásban! ? Egy szívmelengető mentés, amiben a hősök nem csak lángokat győztek le… hanem a természet szolgálatába is álltak
A tűzoltók kiskutyákat mentettek egy csatornából – de amit találtak, arra senki sem számított.
Ez a történet nem is olyan régen esett meg egy magyar tűzoltócsapattal a Pilisben, nem messze Szentendrétől. /A helyi tűzoltóság emberei nemcsak tüzeket oltanak, hanem rendszeresen segítenek az áradások, viharok idején, és sokszor mentenek meg bajba jutott állatokat is\./
Egyik reggel a szentendrei hivatásos tűzoltók riasztást kaptak. Egy járókelő hívta őket, aki egy csatornafedél alól síró hangokat hallott. Azt hitte, kiskutyák szorultak be, és nem tudnak kijönni.
– Itt valami kölyökkutya lehet a csatornában – mondta a telefonáló izgatottan. – Talán leestek, vagy valaki bedobta őket. Nagyon sírnak!
A szolgálatvezető, Farkas András tűzoltó hadnagy rögtön intézkedett.
– Gyertek, fiúk! Indulunk a Török utcai kereszteződéshez. Állatmentés lesz, csatornából.
– Kutyák? – kérdezte egyikük, Juhász Márk. – Remélem, nem sérültek meg.
– Majd meglátjuk. De vigyetek takarót, dobozt, és világítást is – adta ki a parancsot András.
Amikor megérkeztek, a járókelő még mindig ott várakozott, és mutatta a helyet. A csatornafedél kissé félre volt tolva, és valóban halk, panaszos nyüszítés hallatszott.
– Itt, innen jön a hang – mondta a nő aggódva. – Már legalább fél órája hallom.
A tűzoltók gyorsan nekiláttak a munkának. A fedelet óvatosan leemelték, majd az egyikük leereszkedett egy kötélen, és bevilágított a lámpával.
– Látom őket! – kiáltott fel Márk. – Hárman vannak! Aprók, fekete szőrűek… azt hiszem, labradorkölykök!
– Tudod őket hozni? – kérdezte András.
– Igen, nem mély, és nem sérültek. Csak remegnek.
Egyesével emelték ki a kis állatokat. Mindhárom remegett, de nem tűntek sérültnek. A tűzoltók pokrócba csavarták őket, és a dobozba helyezték.
– Szegénykék! Hogy kerülhettek oda? – csóválta a fejét András.
– Sehol egy anyakutya – mondta Márk. – Lehet, hogy valaki bedobta őket?
– Vagy csak elkóboroltak, és beleestek – tette hozzá a másik tűzoltó, Kiss Zoltán.
Miközben az emberek próbálták felmelegíteni a kis állatokat, a rádión értesítették az állatorvost, és hamarosan a váci kisállatklinika egyik munkatársa, dr. Lengyel Anna is megérkezett.
– Ezek? – kérdezte, amikor meglátta őket. – Hm. Nagyon picikék. És tényleg sötét bundájuk van… labrador? Hát, az első pillantásra úgy tűnik.
Anna óvatosan megvizsgálta őket, hőmérőzött, tapintott, és füléhez emelte a kicsiket.
– Elég kihűltek. Szerencse, hogy időben találták meg őket. Be kell vinnünk őket, vért veszünk, és megnézzük, mennyi időt lehettek odalent.
– Tudja meg, jól vannak-e – mondta András –, és szóljon, ha kell még segítség.
– Mindenképpen. És köszönöm a gyors beavatkozást – biccentett Anna.
A kicsiket betették az orvosi szállítóautóba, és elindultak a váci rendelőbe.
Pár órával később a tűzoltóállomáson csörgött a telefon. András vette fel.
– Igen? Farkas András beszél.
A vonal túlsó végén Anna hangja csengett:
– Hadnagy úr… nos, megvannak az első eredmények. És van egy kis meglepetésünk.
– Jól vannak? – kérdezte András azonnal.
– Jól. Enni kaptak, melegben vannak. De... nos… ezek az állatok nem kölykök. És nem is kutyák.
– Tessék? – döbbent meg András.
– Ezek kis rókák. Fiatal, 3-4 hetes vörös rókakölykök. A sötét bunda megtévesztő volt, de most, hogy megszáradtak, és közelebbről megnéztük őket, egyértelmű. A fogazatuk, a fülük, a farkuk… mind rókasajátosság.
– Ez nem semmi… – sóhajtott fel András.
– Visszavisszük őket a helyszínre. Lehet, hogy az anyjuk keresni fogja őket. De ott kell figyelnünk, hogy visszatér-e. Ha nem jön értük, elvisszük őket a Fóti Vadvédelmi Központba, ahol felnevelik őket.
– Akkor jöjjünk mi is. Nem hagyjuk őket egyedül.
Anna elmosolyodott a telefonban.– Ezért csodálom a maguk munkáját, hadnagy úr.
– Ez nem csak munka. Ez… felelősség.
A kis rókakölyköket délután vitték vissza a Török utcai csatornához. A tűzoltók újra kivonultak, és most már nem a mentés volt a cél – hanem a remény.
– Itt hagyjuk őket? – kérdezte Juhász Márk, miközben letett egy pokrócot a földre.
– Nem teljesen – válaszolta dr. Lengyel Anna. – Egy zárt, de szellőző ládába tesszük őket, és hagyunk némi ételt is mellette. És figyelni fogjuk távolról, hogy az anyjuk visszajön-e értük.
– És ha nem? – kérdezte Kiss Zoltán.
– Akkor holnap reggel elszállítjuk őket a vadvédelmi központba. Ott szakemberek nevelik fel őket, és ha elég idősek lesznek, visszatelepítik őket a természetbe.
A három kis róka összegömbölyödve feküdt a melegített ládában. Egyikük lassan nyújtózkodott, másikuk alvás közben halkan cuppogott, a harmadik pedig nyugtalanul forgolódott.
Anna és András egy fa mögül figyelték őket.
– Tudja… – kezdte Anna halkan –, sokan azt gondolják, hogy a tűzoltók csak tüzet oltanak.
– Igen – bólintott András. – Pedig minden hívás mögött egy élet van. Néha emberi, néha állati. De az érték ugyanaz.
Sötétedni kezdett.
A madarak hangja elhalkult, a csatorna környéke elcsendesedett. Már majdnem nyolc óra volt, amikor a bokrok között mozgás támadt.
– Pszt! – súgta Márk izgatottan.
A távolban egy vöröses árny óvakodott elő. Óvatosan, nesztelenül közeledett. A tűzoltók és az állatorvos hangtalanul figyeltek.
A rókamama volt az. Megállt pár méterre a ládától, és hosszasan szimatolt. Látszott rajta a kétely. Érezte az emberi szagot – de a kölykei sírása ismerős volt.
Egy hosszú pillanat után közelebb lépett.
A ládához hajolt. Szinte hangtalanul nyüszített, mire az egyik kis róka válaszolt. A rókamama azonnal felismerte.
Egyesével emelte ki őket a szájával, és eltűnt velük a bozótban. Nem rohant, nem kapkodott – tudta, hogy biztonságban van.
A megfigyelők meg sem mozdultak. Csak akkor sóhajtottak fel, amikor az utolsó kis róka is eltűnt a fák között.
– Ez… – kezdte Márk –, ez gyönyörű volt.
– Igen – bólintott Anna. – Kevés ilyen pillanat van az ember életében.
– Olyan volt, mint egy csoda – mondta Zoltán, miközben lehúzta a kesztyűjét.
András a sötétbe bámult, és halkan hozzátette:
– Nem mentettünk meg kiskutyákat. De visszaadtunk egy családot egymásnak. Ennél többet nem kívánhat az ember a nap végére.
Másnap reggel a helyszínt újra ellenőrizték. Semmi nyoma nem maradt a történteknek – csak néhány apró, rókanyom a sárban, és egy üres láda a csatorna mellett.
A tűzoltók visszatértek az állomásra, készen az újabb riasztásra. De a tegnapi este örökre megmaradt bennük.
Két héttel később a helyi újságban rövid cikk jelent meg a „Rókakölykök megmentéséről a Pilisben”. Egyetlen fényképpel: három fáradt, de boldog tűzoltó, egy állatorvos, és a ládában szorosan összebújva fekvő kis állatok.
A kép alá ez volt írva:
„Nem mindig azt mentjük, amire számítunk. De mindig azt, akinek szüksége van ránk.”
2025. március 31. (hétfő), 16:40
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
