2019. november 15. (péntek), 14:49
Megkezdődtek az érettségik, és nekem ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Soha többet nem fogok érettségiztetni, nem fogok még egy olyan feleletet hallani angol érettségin, mint Harmath Eszterét a 12.B-ből, aki kihúzta a multikulturalizmust – mert nem voltam hajlandó a munkaközösség vezetőjének a tanácsát megfogadva az évtizedek óta szokásos „A családom”, „London”, „Utazás” témaköreit adni a diákoknak. Eszter azóta pszichológus lett, én pedig újságíró. Én renitens tanerő voltam, nem is hosszabbította meg az igazgató akkor a szerződésemet, amivel nagyon jót tett velem. Ha tanár maradok, azóta nem utazom be a fél világot, hónapról hónapra élnék, feketén magánórákat tartanék, hogy meg tudjak élni: túlélném az életemet. De az iskola megfertőzött, és évről évre eszembe jut, milyen jó lenne tanítani. Tavaly szeptemberben – mivel már megengedhetem magamnak ezt a luxust – ezért úri passzióból elmentem tanítani egy patinás pesti szakgimnáziumba, ahonnan én menekültem el januárban. Felmondtam. Tanároknál nem szokás tanév közben felállni, viszont úgy éreztem, a legjobb dolgot teszem, és szent meggyőződésem, hogy a magyar oktatással a legjobb dolog akkor történne, ha minden tanár egyszerre állna fel. A mai magyar iskola ugyanis lassan csak a gyermekmegőrző funkcióját képes ellátni. Arra semmi esetre sem alkalmas, hogy autonóm, kritikusan gondolkodó fiatalok kerüljenek ki a falai közül. A legjobb gimnáziumokban, az alapítványi iskolákban talán ez sikerül. Minden iskolában akadnak még nagyon jó tanárok, de a rendszer rohadt. Elegem volt. Nem akartam azt hallgatni, hogy egyetemet végzett, tehetséges emberek a tanáriban arról beszélgetnek, mikor érkezik új bála a közeli turkálóba. Elegem volt akkor, amikor megláttam egy kupac levetett, rongyos ruhát a tanári ablakában, amit egy kolléga szemérmesen a függöny mögé rakott be, rajta egy papírfecnivel, amin az állt, hogy „elvihető”. Elegem volt, hogy a tanárokkal elhitette a hatalom, hogy ők ennyit érnek, és azt, hogy nincs más lehetőségük az életben. A pedagógus társadalmat már beszántották: leszegett fejjel csinálják azt, amit a hatalom diktál, gyereket soha nem látott csinovnyikok csuklóztatják azokat a kollégákat, akik egész életüket diákokkal töltötték, tökéletesen felesleges adminisztratív feladatok elvégzésére kötelezve őket. A tanárok ma már ingyen túlóráznak, mert már alig van új belépő a rendszerbe, és az egyre fogyó diákságnak csak túlórákkal tudják biztosítani az órákat. Egy budai általános iskolában azért nem volt ebben az évben angol, mert nincs szaktanár, a gyerekek decemberben hörcsögöt simogattak angolon. Az egyik apuka – volt évfolyamtársam a bölcsészkarról – könyörgött, hogy vállaljam el őket, a szülők kipótolják a megalázóan kevés óradíjat. A tanári pálya a díjazásnak megfelelően lássuk be, erősen kontraszelektált. [LAPOZAS] A magyar iskolában megtanultunk mindent a kovalens kötésről, a citrát-körről, a mai napig sok irodalomtanár bemagoltatja a diákkal Petőfi életrajzát, és sorolhatnám végtelenségig, mi mindent bűnt követ el a magyar oktatás a gyerek ellen. Egy szerző életrajzát bemagoltatni, irodalomórán feltenni azt a kérdést „Mit gondolt a költő?” ugyanis bűn. Azt kellene megkérdezni a gyerektől, hogy „Te mire gondolsz?” „Benned milyen érzéseket hív elő egy vers, egy adott szöveg”, mert ez a fontos. Így talán megtanulnánk értelmezni egy szöveget, elmondani a véleményünket, érvelni, vitázni, kételkedni, bizonyítékokat keresni, törekedni magunk megismerésére, felfedezni magunkban a meglévő előítéleteket, és lebontani azokat. Elegem volt abból is, hogy tanárként az órán a tizenévesekkel szemben kell állnom. A magyar iskolában ugyanis az óra úgy néz ki, hogy adott egy terem, ahol a tanári asztallal szemben foglalnak helyet a diákok. Tanár és diák tehát egymással szemben áll, küzdenek egymással. Az osztályban én testesítem meg a hatalmat, a gyerek pedig a hatalmat kijátszó, kiskapukat kereső állampolgárt, aki puskázik, azaz csal, és ellenáll. A magyar iskola ma már nem is törekszik arra, hogy leképezzen egy demokratikus rendszert. Szerencsés az az intézmény, ahol még lehetőségük van a gyerekeknek olyan délutáni elfoglaltságokra – színjátszókör, médiakör, stb. – ahol egy mentor segítségével megtanulják, hogyan szerveződjenek maguk közösséggé, megtanulnak érvelni, vitázni. Szerencsés a gyerek, ha egy elitgimnáziumba, vagy egy alapítványi iskolába jár. De ezekből az iskolákból a legjobb diákok már nem magyar felsőoktatási intézményekben akarnak továbbtanulni. Az eduline május 6-án tette közzé, hogy az érettségizők több mint harmada külföldön tanulna tovább. A legtehetségesebb diákok közül sokan Oxfordban és Cambridge-ben kezdik a következő tanévet. Egy friss felmérés szerint folyamatosan emelkedik a magyar hallgatók száma a brit, német és osztrák egyetemeken. A becslések szerint több mint 13 ezren tanulnak külföldön. Arról nincs statisztika, hogy ezek közül a fiatalok közül hányan akarnak majd hazatérni.VIA A legjobbakról van szó. Mi lesz veled Magyarország?Homonnay Gergely
![Megkezdődtek az érettségik, és nekem ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Soha többet nem fogok érettségiztetni, nem fogok még egy olyan feleletet hallani angol érettségin, mint Harmath Eszterét a 12.B-ből, aki kihúzta a multikulturalizmust – mert nem voltam hajlandó a munkaközösség vezetőjének a tanácsát megfogadva az évtizedek óta szokásos „A családom”, „London”, „Utazás” témaköreit adni a diákoknak. Eszter azóta pszichológus lett, én pedig újságíró. Én renitens tanerő voltam, nem is hosszabbította meg az igazgató akkor a szerződésemet, amivel nagyon jót tett velem. Ha tanár maradok, azóta nem utazom be a fél világot, hónapról hónapra élnék, feketén magánórákat tartanék, hogy meg tudjak élni: túlélném az életemet. De az iskola megfertőzött, és évről évre eszembe jut, milyen jó lenne tanítani. Tavaly szeptemberben – mivel már megengedhetem magamnak ezt a luxust – ezért úri passzióból elmentem tanítani egy patinás pesti szakgimnáziumba, ahonnan én menekültem el januárban. Felmondtam. Tanároknál nem szokás tanév közben felállni, viszont úgy éreztem, a legjobb dolgot teszem, és szent meggyőződésem, hogy a magyar oktatással a legjobb dolog akkor történne, ha minden tanár egyszerre állna fel. A mai magyar iskola ugyanis lassan csak a gyermekmegőrző funkcióját képes ellátni. Arra semmi esetre sem alkalmas, hogy autonóm, kritikusan gondolkodó fiatalok kerüljenek ki a falai közül. A legjobb gimnáziumokban, az alapítványi iskolákban talán ez sikerül. Minden iskolában akadnak még nagyon jó tanárok, de a rendszer rohadt. Elegem volt. Nem akartam azt hallgatni, hogy egyetemet végzett, tehetséges emberek a tanáriban arról beszélgetnek, mikor érkezik új bála a közeli turkálóba. Elegem volt akkor, amikor megláttam egy kupac levetett, rongyos ruhát a tanári ablakában, amit egy kolléga szemérmesen a függöny mögé rakott be, rajta egy papírfecnivel, amin az állt, hogy „elvihető”. Elegem volt, hogy a tanárokkal elhitette a hatalom, hogy ők ennyit érnek, és azt, hogy nincs más lehetőségük az életben. A pedagógus társadalmat már beszántották: leszegett fejjel csinálják azt, amit a hatalom diktál, gyereket soha nem látott csinovnyikok csuklóztatják azokat a kollégákat, akik egész életüket diákokkal töltötték, tökéletesen felesleges adminisztratív feladatok elvégzésére kötelezve őket. A tanárok ma már ingyen túlóráznak, mert már alig van új belépő a rendszerbe, és az egyre fogyó diákságnak csak túlórákkal tudják biztosítani az órákat. Egy budai általános iskolában azért nem volt ebben az évben angol, mert nincs szaktanár, a gyerekek decemberben hörcsögöt simogattak angolon. Az egyik apuka – volt évfolyamtársam a bölcsészkarról – könyörgött, hogy vállaljam el őket, a szülők kipótolják a megalázóan kevés óradíjat. A tanári pálya a díjazásnak megfelelően lássuk be, erősen kontraszelektált. [LAPOZAS] A magyar iskolában megtanultunk mindent a kovalens kötésről, a citrát-körről, a mai napig sok irodalomtanár bemagoltatja a diákkal Petőfi életrajzát, és sorolhatnám végtelenségig, mi mindent bűnt követ el a magyar oktatás a gyerek ellen. Egy szerző életrajzát bemagoltatni, irodalomórán feltenni azt a kérdést „Mit gondolt a költő?” ugyanis bűn. Azt kellene megkérdezni a gyerektől, hogy „Te mire gondolsz?” „Benned milyen érzéseket hív elő egy vers, egy adott szöveg”, mert ez a fontos. Így talán megtanulnánk értelmezni egy szöveget, elmondani a véleményünket, érvelni, vitázni, kételkedni, bizonyítékokat keresni, törekedni magunk megismerésére, felfedezni magunkban a meglévő előítéleteket, és lebontani azokat. Elegem volt abból is, hogy tanárként az órán a tizenévesekkel szemben kell állnom. A magyar iskolában ugyanis az óra úgy néz ki, hogy adott egy terem, ahol a tanári asztallal szemben foglalnak helyet a diákok. Tanár és diák tehát egymással szemben áll, küzdenek egymással. Az osztályban én testesítem meg a hatalmat, a gyerek pedig a hatalmat kijátszó, kiskapukat kereső állampolgárt, aki puskázik, azaz csal, és ellenáll. A magyar iskola ma már nem is törekszik arra, hogy leképezzen egy demokratikus rendszert. Szerencsés az az intézmény, ahol még lehetőségük van a gyerekeknek olyan délutáni elfoglaltságokra – színjátszókör, médiakör, stb. – ahol egy mentor segítségével megtanulják, hogyan szerveződjenek maguk közösséggé, megtanulnak érvelni, vitázni. Szerencsés a gyerek, ha egy elitgimnáziumba, vagy egy alapítványi iskolába jár. De ezekből az iskolákból a legjobb diákok már nem magyar felsőoktatási intézményekben akarnak továbbtanulni. Az eduline május 6-án tette közzé, hogy az érettségizők több mint harmada külföldön tanulna tovább. A legtehetségesebb diákok közül sokan Oxfordban és Cambridge-ben kezdik a következő tanévet. Egy friss felmérés szerint folyamatosan emelkedik a magyar hallgatók száma a brit, német és osztrák egyetemeken. A becslések szerint több mint 13 ezren tanulnak külföldön. Arról nincs statisztika, hogy ezek közül a fiatalok közül hányan akarnak majd hazatérni.VIA A legjobbakról van szó. Mi lesz veled Magyarország?Homonnay Gergely](https://www.minden-egyben.com/post_image/2019/11/thumb/420_1_20191115_144922.jpeg)
