Az anyósom ragaszkodott hozzá, hogy köztem és a férjem között üljön az esküvőnkön – Nem számított rá, hogy ilyen könnyen beleegyezem
Az anyósom ragaszkodott hozzá, hogy köztem és a férjem között üljön az esküvőnkön – Nem számított rá, hogy ilyen könnyen beleegyezem
/Amikor engedtem Patrícia abszurd kérésének az esküvőm napján, láttam az arcán a diadalmas mosolyt\./
De ezúttal más volt a helyzet. Ezúttal volt egy tervem, amely rákényszerítette, hogy átgondolja a viselkedését.
Amikor eljegyeztem magam Péterrel, tudtam, hogy nem csak őt veszem feleségül.
Hanem az anyját is.
Patrícia túlzottan is ragaszkodott Péterhez – szinte már fullasztó volt a kapcsolatuk. Az, hogy egy anya szereti a fiát, teljesen természetes, de ebben az esetben inkább úgy tűnt, mintha versengenem kellene érte.
Attól a perctől kezdve, hogy bejelentettük az eljegyzésünket, Patrícia úgy viselkedett, mintha ez az egész az ő esküvője lenne, nem az enyém.
– Ó, Júlia, a liliom túl egyszerű egy esküvőhöz – jelentette ki, miközben az első találkozónkon a virágkötővel válogattunk. Fintorgott egyet, majd hozzátette: – A rózsa sokkal elegánsabb. Péter szereti a rózsát, ugye, drágám?
Péter fel sem nézett a telefonjából, csak bólintott.
Én pedig erőltetett mosollyal vettem tudomásul, hogy ismét egy csatát kell veszítenem. De nemcsak a virágokkal volt gond…
Patrícia mindent meg akart határozni. Sőt, még azt is volt bátorsága megszabni, mit viseljek a saját esküvőmön!
– Biztos, hogy egy ilyen testhez simuló ruhát szeretnél? – kérdezte egy ruhapróbán, a szemöldökét ráncolva. – Kényelmetlen lehet a szertartás alatt.
Elnevettem magam, de belül forrtam a dühtől.
Lenyeltem a megjegyzését, mert tudtam, hogy vele vitatkozni olyan lenne, mintha egy sziklát próbálnék eltolni. Patrícia mindig azt hitte, hogy neki van igaza.
Egy este vacsorára hívtam, hogy próbáljak valami békét teremteni.
Órákat töltöttem azzal, hogy Péter kedvenc lasagnáját készítsem el, friss fokhagymás kenyérrel és Cézár salátával.
Amikor megérkezett, kedvesen üdvözöltem, és próbáltam otthonosan éreztetni magát.
Péter beleevett az ételbe, és elégedetten felkiáltott:
– Ez fantasztikus, Juci! Egyszerűen imádom!
Patrícia azonban nem tűrhette, hogy a fia engem dicsérjen.
– Nos, persze, hogy jó – mondta gúnyosan.
Péter észre sem vette, milyen lekezelő volt az anyja, de én éreztem, hogy elpirulok a dühtől.
– Örülök, hogy ízlik, Péter – mondtam halkan, lenyelve a keserűséget.
Később, amikor elpakoltam a tányérokat, Patrícia a konyhába jött utánam.
– Júlia – kezdte, és keresztbe fonta a karját –, tudom, hogy jót akarsz, de egy olyan férfi, mint Péter, többet igényel, mint egy csinos arcot és egy ehető lasagnát. A házasság sokkal több ennél, drágám.
Legszívesebben visszavágtam volna, hogy hagyjon békén a saját házamban, de ehelyett csak bólintottam.
– Köszönöm a tanácsot, Patrícia – mondtam nyugodtan. – Megfogadom.
A sértések csak gyűltek és gyűltek.
Mint amikor "véletlenül" foglalt egy hétvégi wellness-szállodát Péterrel ugyanarra a hétvégére, amikor mi épp esküvői helyszínt néztünk volna.
– Ó, nem tudtam, hogy terveztetek valamit – mondta ártatlan arccal. – Péter, azért velem jössz, ugye?
Természetesen Péter vele ment.
Még ezek után sem számítottam arra, hogy Patrícia az esküvőmön is valami botrányt fog csinálni.
De amikor megláttam a fehér, földig érő csipkeruháját, a kis uszállyal, egy pillanatra azt hittem, véletlenül az én ruhámat vette fel.
Aztán rájöttem, hogy nem véletlen volt.
– Péter, drágám! Nézz magadra! – ragyogott a mosolya, miközben hozzásietett. – Ugye milyen helyes? – kérdezte tőlem, de nem várt választ, csak igazgatta a nyakkendőjét, és megpuszilta az arcát.
Mély levegőt vettem, és szűkszavúan mosolyogtam.
– Igen, Patrícia. Biztosan nagyon büszke vagy rá.
– Ó, az vagyok – csicseregte. – Mindig ő volt a támaszom, az én kis kedvencem!
Ez volt Patrícia szokásos trükkje. Mindenki számára egyértelművé tenni, hogy ő az első számú nő Péter életében.
A fogadás alatt már majdnem sikerült elengednem a dolgot, amikor hirtelen történt valami, amire nem voltam felkészülve.
Patrícia fogott egy széket, és mindenki szeme láttára odahúzta közénk, pontosan Péter és közém ékelve magát.
– Így már tökéletes – jelentette ki önelégült mosollyal. – Nem szeretnék lemaradni egy pillanatról sem ezen a különleges napon.
A teremben végigfutott egy meglepett moraj.
Péterre néztem, várva, hogy mondjon valamit. Hogy megoldja ezt az abszurd helyzetet.
De ő csak megvonta a vállát.
– Patrícia – kezdtem nyugodtan –, ez a főasztal. Itt a menyasszonynak és a vőlegénynek kellene ülniük egymás mellett.
De Patrícia nem olyan ember volt, aki csak úgy megértette volna az illemszabályokat.
– Ó, Júlia – sóhajtott teátrálisan. – Ne légy ilyen érzékeny. Én vagyok a legfontosabb nő az életében, és mindig is az leszek. Ezt tiszteletben kell tartanod.
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: visszavágok.
Második rész
Ahogy ott ültem, és néztem, ahogy Patrícia önelégült arccal „elfoglalja a helyét”, tudtam, hogy eljött az idő.
Péterre néztem, remélve, hogy végre észhez tér, és megért valamit ebből a helyzetből.
De ő csak vállat vont.
– Nyugi, szívem – mondta könnyedén. – Ez csak egy szék.
Csak egy szék?
Jól van, Péter. Ha szerinted ez „csak egy szék”, akkor én is úgy kezelem.
A lehető legédesebb mosolyomat villantottam Patríciára.
– Tudod mit, Patrícia? Teljesen igazad van. Csináljuk úgy, ahogy te szeretnéd.
A győzelmi ragyogás az arcán mindent elárult.
De fogalma sem volt róla, hogy én már elkezdtem a tökéletes bosszút megtervezni.
Miközben mindenki az étellel és a beszélgetésekkel volt elfoglalva, én észrevétlenül felálltam, és kimentem a teremből.
Előhúztam a telefonom, és tárcsáztam.
– Helló, itt Júlia – szóltam bele higgadtan. – Szükségem lenne egy sürgős változtatásra a tortán.
A vonal másik végén a cukrász hezitált.
– Tudom, hogy rövid az idő, de nagyon fontos – folytattam, és az ajkam mosolyra húzódott, ahogy a tervem összeállt.
Gyorsan elküldtem neki a pontos instrukciókat.
– Meg tudják csinálni? – kérdeztem, és a szívem izgatottan dobogott.
A válasz egy bizonytalan „igen” volt.
– Tökéletes – mondtam, és köszönetet mondva bontottam a vonalat.
Ezután visszasimítottam a ruhámat, megigazítottam a fátylamat, és visszasétáltam az asztalhoz, mintha mi sem történt volna.
Patrícia még mindig élvezte a figyelmet, és éppen egy már ezerszer hallott Péter-gyerekkori történetet mesélt.
Én pedig csak ültem, mosolyogtam, és vártam a nagy pillanatot.
A torta érkezése
Mikor eljött az idő a tortavágásra, a terem fényei lekapcsolódtak, és a pincérek bevitték az én tökéletes bosszúmat.
Három szintes, hófehér torta, elegáns díszítéssel.
És a tetején?
Nem egy menyasszony és vőlegény alakja állt ott.
Hanem egy vőlegény és az anyja.
A figurák tökéletesen hasonlítottak rájuk – Péter nyakkendője, Patrícia gyöngysora... minden apró részlet stimmelt.
Ahogy a torta egyre közelebb ért, az egész vendégsereg meglepetten nézett.
És akkor láttam meg Patrícia arcán a döbbenetet.
A mosolya eltűnt.
A szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de egy hang sem jött ki belőle.
A vendégek suttogni kezdtek:
– Ez most komoly? – hallottam az egyik nagynénit.
– Hát… végül is, így volt az egész este – nevetett valaki halkan.
– Milyen furcsa menyasszony-vőlegény figura ez…? – suttogta egy másik vendég.
Én pedig megfogtam a mikrofont, és mosolyogva megszólaltam.
– Kedves vendégek! Ma este szerettem volna méltó módon megünnepelni azt a különleges köteléket, ami Péter és az édesanyja között van.
Minden szem rám szegeződött.
– Hiszen nyilvánvaló, hogy ők ketten az igazi pár ezen az estén, nem igaz?
A vendégek között halk nevetések és zavart köhécselések hallatszottak.
Patrícia kipirosodott arccal bámult rám.
– Júlia… – szólalt meg végül, de a hangja remegett. – Ez mégis mit jelentsen?
Én ártatlan arccal folytattam:
– Ó, semmi rosszat, Patrícia. Csak szerettem volna, ha mindenki látja, mennyire elengedhetetlen vagy Péter életében. Ezért arra gondoltam, hogy igazságosabb, ha te és a fiad vágnátok fel ezt a tortát… hiszen ti ketten vagytok a valódi „pár” itt, nem?
A terem elnémult.
A csendet végül az törte meg, hogy valaki felnevetett. Aztán még valaki.
A nevetés végigsöpört a termen.
Még Patrícia barátnői is kényelmetlenül fészkelődtek a helyükön.
Péter lesápadt.
– Júlia… – próbált valamit mondani, de nem jutott szóhoz.
Én pedig, mielőtt bárki megszólalhatott volna, leteszem a mikrofont, megfordultam, és egyszerűen kisétáltam a teremből.
A végjáték
A barátnőim már a kijáratnál vártak.
Mire beültünk a limuzinba, és a sofőr elindult, mindannyian könnyesre nevettük magunkat.
Felbontottunk egy üveg pezsgőt, és koccintottunk a szabadságomra.
Másnap reggel visszavontam a házassági engedélyt.
Péter később megpróbált újra kapcsolatba lépni velem.
– Ne hagyjuk, hogy egy kis félreértés közénk álljon – könyörgött telefonon.
De én csak annyit mondtam:
– Nem hagyom, mert nincs közünk egymáshoz többé.
Patrícia?
Állítólag próbálta megmagyarázni a helyzetet a barátainak.
De még az ő leghűségesebb barátnői is csak ennyit mondtak neki:
– Ezt magadnak köszönheted.
És én?
Soha nem voltam ennél boldogabb és felszabadultabb.
Nem volt visszakozás.
Nem volt második esély.
Csak a teljes megkönnyebbülés, és a biztos tudat, hogy Patrícia végre megkapta azt a figyelmet, amire mindig is vágyott.
2025. március 07. (péntek), 18:41
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
