Csak a férjem és én tudjuk, hogy lefekszik egy másik nővel. Elmondom, miért tűröm el

Egy ideje sejtem, hogy nem is néha. Azt persze éreztem, hogy nem stimmel valami. Megváltozott. Ingerlékenyebb lett, ugyanakkor mézesmázosabb is. Alighanem a bűntudata miatt.

Tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. /Nem tudom, a szerelem volt\-e erősebb, vagy a dac bennem – mert a szüleim ellenezték a kapcsolatunkat\./

Hogy miért? Én sem értettem. Guszti jó családból való, eszes srác volt, fogorvosnak tanult, tehát attól sem kellett félteniük, hogy felkopik az állunk.

Talán megérezték a szüleim, hogy a vonzó kirakat átverés. A negédes modor meg beetetés. Az esküvőre azért eljöttek, sőt, idővel egész jóban lettek a vejükkel, különösen az unokák érkezése „dobta föl a hangulatot”. Látták, hogy szépen élünk, boldog vagyok, ez nekik elég volt. Kezdtek bízni benne.

Sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet velünk a legostobább, legközhelyesebb történet, amit csak el lehet képzelni. Igen, az asszisztensnőjével, igen, megcsalt, igen, szerelmes.

De válni nem akar.

Azt mondja, fontos neki a családja (szerintem, ha az lenne, nem tette volna ezt velünk). És az otthonához is ragaszkodik (hosszú évekig építettük a gyönyörű házunkat). Arra kér, legyek türelmes, majd elmúlik a lángolás, és akkor visszatér hozzám. Addig sem költözik el, csak néha elhúz hosszúhétvégézni a nőcskével – a fiúknak azt mondjuk, konferencián van.

Ez a legszörnyűbb, az állandó hazudozás.

Az anyjának, a szüleimnek, a gyerekeknek. A lelki békéjük miatt fontos, mondja a férjem, de igazából senkire sincs tekintettel. Csak a saját kényelmére. Nem akarja feladni a bázist a bizonytalan újdonságért, nem vállalja a macerát, inkább hagy szenvedni engem, és azt a másik nőt is, gondolom.

Hogy miért tűröm, amit művel? Talán mert szégyellem magam. Mindig mi voltunk a mintacsalád az ismeretségi körben.

Rettenetes elképzelni, hogy be kellene vallanom: hazugság volt az egész. Színjáték, és valójában a férjem nem szeret, és egy másik asszonnyal hentereg. Félek is, hogy ha elválunk, nem találok senkit magamnak negyvennyolc évesen, két kamasszal a hónom alatt. Egyedül megöregedni, jaj, csak azt ne! Pedig lépnem kéne, lassan felőröl az állandó feszültség. De honnan merítsek bátorságot, ha az, akinek a leginkább támaszt kellene nyújtania, kivonult az életemből?!

2020. július 22. (szerda), 20:55