E? Egy gazdag férfi megmentett egy fiatal hajléktalan lányt az utcáról, és hazavitte a tolószékes fiához… De amikor meghallotta, mit suttog a lány a gyerek fülébe egy idegen nyelven, teljesen ledermedt! ? Egy borongós őszi estén, mikor a nedves falevelek zizegése elnyomta a város zúgását, egy törékeny alak tűnt fel egy impozáns villa tágas verandáján. Alig volt kivehető a remegő utcai lámpák fényében, akár egy szellem, amely a sötétségből lép elő. A nő fáradtnak tűnt, de a tekintetében valami szokatlan elszántság csillant – egy mély titok, amely felkeltette a gazdag háztulajdonos, Horváth Antal gyanúját, aki éppen az ablaknál állt. Antal, akit mindenki szigorú, visszafogott emberként ismert, maga sem értette, miért hívta be a házába a különös idegent. Talán valami a lány szemében emlékeztette őt egy régen elveszett reményre... vagy a fiára, Bencére, aki már évek óta nem hagyta el a tolókocsiját. A rongyokba burkolózott fiatal lány alakja hirtelen szánalmat ébresztett benne. Nem sokkal később már a villa meleg, barátságos nappalijában ült, ahol minden a jólét és béke légkörét árasztotta. A nő mintha egy másik világból érkezett volna – és a rejtély, amit magával hozott, egyre nyomasztóbb, de annál lebilincselőbb lett. Amikor óvatos léptekkel belépett Bence szobájába – ahová már rég nem hatolt be más, csak a gondozónők suttogása – Antal visszafojtott lélegzettel figyelte. És akkor… akkor jött az a pillanat, ami megfagyasztotta a levegőt. A lány lehajolt a fiúhoz, és halkan, szinte alig hallhatóan, idegen nyelvű szavakat suttogott a fülébe. És amit ezután mondott… A folytatás a kép alatti első hozzászólásban olvasható! ???
Egy hajléktalan lány megmentése
A nehéz eső majdnem lehetetlenné tette a vezetést. Horváth Antal alig látott ki a szélvédőn keresztül, hiába dolgoztak a legmodernebb ablaktörlők, az özönvízszerű eső ellepte az utat.
/– Csak ez hiányzott még ma, amikor egyszer az életben szeretnék időben hazaérni – morogta magának a középkorú férfi, miközben gondosan kerülgette a tócsákat\./
Antal mindig is sokat dolgozott, túlságosan is. Cégvezetőként vállalta a felelősséget a családjáért és az alkalmazottaiért is. Tudta, hogy ez az ára annak, ha az ember jómódot akar biztosítani másoknak. De néha már túl sok volt.
Aznap este is az irodából tartott hazafelé, amikor észrevett valakit az út szélén. Egy fiatal lány állt ott, átázott ruhában, összegörnyedve a hidegtől, és kétségbeesetten próbált stoppolni, de egyetlen autó sem állt meg neki.
Antal egy pillanatig tétovázott.
– Ne állj meg. Már így is túl sok a gondod. Alig alszol három órát egy éjjel. Egyszer még összeesel – próbálta meggyőzni magát. – Biztos lesz valaki más, aki segít neki…
De senki nem állt meg. És amikor a lány újra a szemébe nézett – azok a szomorú, kétségbeesett szemek –, Antal halkan felsóhajtott, majd félrehúzódott az út szélére.
– Szia! Ez nem az a nap, amikor csak úgy sétálgatni lehet – szólt ki az ablakon. – Gyere, elviszlek.
A lány gyanakvóan nézett rá. A drága autó, az elegáns férfi… nem illett a világába.
– Nem akarom összekoszolni az autóját. És… nincs pénzem – vallotta be végül, lesütött szemmel.
– Fogd ezt az esőkabátot, terítsd a székre, és minden rendben lesz – válaszolta Antal barátságosan. – A bőrülések könnyen tisztíthatók.
A lány óvatosan beszállt, és még mindig remegett.
– Nagyon köszönöm. Liának hívnak. Az országot próbálom bejárni stoppal… – szólalt meg halkan.
– Én Antal vagyok. – Nem akart kioktatni, de azért megjegyezte: – Tudod, ez nem túl biztonságos. Sosem lehet tudni, kibe botlasz.
– Tudom. De nem igazán van más választásom. Munkát keresek, de eddig sehol nem járt sikerrel. A gyorséttermek, út menti kocsmák… mindenhol ugyanaz. Kevés a fizetés, sok a megaláztatás – mondta keserűen.
– Próbáltál mosodában vagy boltban dolgozni?
– Igen, de ha nincs ismerősöd, nem is hívnak be. Ha mégis, akkor rövid idő után kirúgnak valami mondvacsinált indokra hivatkozva – felelte Lia, és Antal észrevette, hogy a lány az orrát próbálja törölni, de nincs nála zsebkendő.
Átnyújtott neki egy monogrammos, hófehér darabot – ajándék volt egy korábbi üzleti partnerétől. A lány tétovázva vette át.
– Az ember a legnagyobb érték. Idővel te is megérted majd – mondta csendesen Antal, miközben továbbhajtottak a város felé.
Már majdnem elérték a belvárost, amikor Antalban egy gondolat kezdett fészkelődni.
Mi van, ha ennek a lánynak tényleg nincs hova mennie? Ha csak történet volt az „autóstopos országjárás”? Mi van, ha most itt hagyja, Lia valami padon fog aludni, és valaki bántani fogja?
– Tudod mit? – szólalt meg hirtelen. – Gyere velem haza. Megpihensz egy kicsit, eszel valamit, és holnap tiszta fejjel döntesz, hogyan tovább.
Lia először meghökkent. – Ne haragudjon, de ez egy kicsit furcsa ajánlat. Nem gondolok rosszat magáról, csak… mégiscsak idegen vagyok, és… félek egy kicsit.
– Semmi baj, természetes, hogy tartasz tőlem. Házas vagyok, van egy fiam. Bence – mozgáskorlátozott, de nagyon erős lelkű fiú, szeretni fogod – tette hozzá, és megmutatott egy fényképet egy szomorú szemű kamaszról.
Lia elhallgatott.
– Akkor legyen – mondta halkan. – Nem ígérek semmit, de… kipihenni magam nem lenne rossz.
Antal elmosolyodott. – Van egy kis vendégház az udvar végében. Ott senkit nem zavarsz, és ha tetszik, akár dolgozhatsz is. Szükségem lenne valakire, aki rendet tart a kertben, vagy segít a háztartásban. Őszintén: muszáj lenne valaki, akiben meg lehet bízni.
– Ha becsületes munka, akkor nem kell sokat győzködnie – bólintott Lia.
– Érzem, hogy a sors küldött ide téged – mondta halkan Antal.
Lia csak ennyit felelt: – Nem fogom cserben hagyni. Soha.
Másnap reggel Lia nem akart hinni a szemének, amikor kinyitotta a szemét. A vendégház kis szobája rendezett volt, az ágy hatalmas, hófehér ágyneművel, és az ablakon elegáns sötétítő lógott. Egy pillanatra azt hitte, álmodik. Aztán eszébe jutott: már nem az utcán alszik, hanem egy idegen, de jószívű férfi házában.
– Nem pihenni jöttem ide, hanem dolgozni – mormogta, majd gyorsan felöltözött, hogy megkeresse, mit segíthet.
Ahogy kilépett az udvarra, meglátta Antal feleségét. A nő szép volt, feltűnően csinos, bordó szűk ruhában, frissen fésült hajjal, hibátlan sminkkel. Egy tolókocsit tolt maga előtt, benne ült Antal fia, Bence. Amikor meglátták Liát, a nő összeszűkítette a szemét.
– Jó reggelt kívánok – köszönt udvariasan Lia. – Mint látja, nem engedtem be senkit éjjel.
Svetlana, Antal felesége, nem nevetett. A tekintete hideg volt.
– Ne vicceljen, ha kérhetem. És mit keres itt kint? Aki itt lakik, az dolgozik is. Vagyis remélem, már megkérdezte, mit kell csinálnia – sziszegte fagyosan.
Bence viszont elnevette magát.
– Ez jó volt! Tönkre tette a humorérzékével. Már csak ezért is maradhatna – szólt, és huncutul Lia felé kacsintott.
– Bocsánat, nem akartam tiszteletlen lenni – szabadkozott Lia. – Csak szerettem volna kicsit oldani a feszültséget.
– Ha már ilyen jóban vagytok – szólt élesen Svetlana –, akkor vidd el őt sétálni. Legalább addig sem teszel kárt semmiben.
Lia eltolta Bencét a kert végébe, ahol a fiú halkan megszólalt:
– Talán van valami szuperképességem – mondta mosolyogva Lia, de a hangjában volt valami szomorú.
– Különös vagy – nézett rá a fiú. – Olyan, mintha… nem is tudom. Olyan, mintha más világból jöttél volna.
– Talán igazad van. Nem sok mindenre emlékszem. Néha eszembe jut egy-egy idegen szó, egy érzés, egy kép… de ki vagyok, honnan jöttem, azt nem tudom – ismerte be Lia.
Antal távolról figyelte őket az ablakból. Elcsodálkozott: Bence nevet. Ez nem fordult elő hónapok óta. A fiú bezárkózott, mióta elvesztették az édesanyját egy tragikus balesetben. És most ez a lány, ez a hajléktalan, valamit megmozgatott benne.
Amikor este Antal hazatért, Lia odalépett hozzá.
– Beszélhetnénk pár percet négyszemközt? A dolgozószobájában?
– Történt valami? Bencével van baj? – kérdezte aggódva a férfi.
– Nem, nem róla van szó… hanem a feleségéről – mondta halkan Lia.
Amikor kettesben maradtak, Lia elmondta, mit hallott aznap délután a kert végében, a lugasnál.
– A felesége, Svetlana… egy férfival beszélt. Ilia volt a neve. Azt tervezik, hogyan "tüntetnék el" önt az útból.
Antal szótlan maradt. Az arcán feszültség jelent meg, de nem úgy tűnt, mint aki elhiszi.
– Elnézést, de… nem lehet, hogy csak félreértette? Ön mondta, hogy korábban is volt emlékezetkiesése. Nem akarom bántani, csak… talán valamit rosszul hallott?
Lia szíven ütve érezte magát. Hát így gondolkodik róla?
– Értem… akkor ön szerint képzelődöm. Az egész csak hallucináció volt? – kérdezte dühösen.
– Nem ezt mondtam. Csak… nehéz elhinni, hogy a feleségem képes lenne ilyesmire. Mégiscsak Bence anyjaként élt itt éveken át…
– Nem az ő anyja – vágta rá Lia. – És ha nem hisz nekem, legalább kérdezze meg a fiát, mit gondol Svetlanáról!
Aznap éjjel Lia nem aludt. Bencével együtt virrasztottak a szobájában.
– Valami készül – suttogta a fiú hajnali kettőkor. – Hallom a lépteket. Nem szokásos mozgás.
Pillanatokkal később feltépődött az ajtó. Két maszkos férfi tört rájuk.
– Csak egy nyomorék srác meg egy kis szobalány… nem veszélyesek – mondta az egyik.
Lia szíve hevesen vert. Tudta, most jött el a pillanat. Bencének odaadta a telefonját, és suttogva mondta:
– Hívd a rendőrséget. Én feltartom őket.
Őt megkötözték és az emeletre vitték, ahol Antalt már összeverték. Vérzett, és alig tudta tartani magát.
– Mi a széf kódja? – üvöltött rá az egyik férfi.
Antal némán rázta a fejét.
Lia megszólalt:
– Tudom, hogy te vagy Ilia. Hallottam a nevét a lugasnál. És igen, tudom, hogy a felesége a megbízója. Már hívják a rendőrséget. Ha most feladjátok, még lehet enyhítő körülmény.
A férfi megingott. A társa idegesen hátrált. Ebben a pillanatban hangos szirénázás hallatszott.
Bence riasztotta a hatóságokat, és az egyik alkalmazott is észrevette a zűrzavart. A támadókat lefogták, Svetlanát megbilincselték.
– A fiamat is meg akarta öletni – suttogta Anatoli, amikor végre minden elcsendesedett. – De te… te megmentettél minket.
A mentőautóban Antal Liára nézett, és megfogta a kezét.
– Sosem tudom meghálálni, amit tettél. És még azt is hozzátenném… azt hiszem, valami megváltozott bennem. Veled kapcsolatban.
Lia arca elvörösödött. Szívében forróság ömlött szét.
– Nekem elég, ha maradhatok Bence mellett – válaszolta halkan. – Most ő az én legfontosabb emberem.
– Család vagy nekünk, Lia – mondta Bence. – És tudod mit? Szerintem anya is ezt akarná. Hogy te legyél az igazi anyám.
Lia könnyeit próbálta eltitkolni.
Lehet, hogy sorsa zord volt. Lehet, hogy sokáig nem tudta, ki is valójában. De egy dolgot most már biztosan tudott:
Ott van, ahol lennie kell.
2025. március 29. (szombat), 17:10
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
