Egy rendőr észrevett egy alig hároméves kisfiút, aki magányosan botladozott az országút szélén, poros, szakadt ruhákban: amikor közelebb lépett hozzá, olyan dolgot hallott tőle, amitől lefagyott ??

A forró délutáni nap már alacsonyan járt, az aszfalt remegett a hőségtől. A 4-es főúton alig volt forgalom, a legtöbb autós csak átszáguldott, sietve, lehúzott ablakkal, a klímát maximumra tekerve. /De egy járőrautó lassított\./

— „Te is látod, amit én?” – kérdezte Kiss András főtörzsőrmester, miközben a napellenzője mögül hunyorgott.— „Azt a kis alakot ott az út szélén?” – bólintott társa, Fekete Gábor. – „Nem lehet több háromévesnél.”

Az országút mellett egy apró gyerek ballagott. A pólója piszkos volt, a nadrágja poros, a cipője szinte kicsúszott a lábáról. A haja csapzottan tapadt a homlokára. Minden mozdulatában ott volt valami megmagyarázhatatlan fájdalom – és valami, ami azonnal megmozdított minden szülői ösztönt a két rendőrben.

András lehúzódott a leállósávba, bekapcsolta a villogót, és kiszállt.— „Szia, kisember!” – mondta óvatosan, nehogy megijessze. – „Hogy hívnak? Hol van anyukád?”

A kisfiú nem válaszolt. Csak megállt, és nagy, szürkéskék szemeivel ránézett. Egy pillanatra mintha megdermedt volna. Aztán megremegett az álla, és hangosan sírni kezdett.

— „Jaj, ne sírj, nem bántunk! Segíteni jöttünk.” – térdelt le mellé András, és a hangja halk volt, mint a szél.A kisfiú először hátrált egy lépést, majd hirtelen előrelépett, és belekapaszkodott a rendőr nadrágjába.

— „Anya…” – suttogta. – „Anya nem jön…”

A két férfi egymásra nézett. Ez a mondat olyan volt, mint egy jégcsap a mellkasba.

— „Gábor, szólj a központnak, hogy találtunk egy gyereket. Három év körüli, koszos, egyedül van az országút 68-as kilométerénél. Kell egy mentő is, nehogy kiszáradt legyen.”

A fiú alig állt a lábán. A térdén horzsolás, a karján karmolások, az arcán apró karcok. Látszott, hogy nem most történt valami – ez a gyerek napok óta úton lehetett.

András kinyitotta a járőrautó hátsó ajtaját, és óvatosan beültette. A kisfiú remegett, de amint megérezte a klíma hűvösét, lehunyta a szemét. A rendőr egy üveg vizet vett elő, és lassan megitatta.

— „Igyál csak, kis bajnok.”— „Nem bajnok vagyok…” – motyogta a fiú félálomban. – „Csak Zsombi.”

— „Szóval Zsombi.” – mosolygott András megkönnyebbülve. – „Szép neved van. És hol van anya, Zsombi? Tudod?”A gyerek csak megrázta a fejét, majd az ablak felé fordult. Az apró keze végigsimított a poros üvegen, és halkan, szinte önmagának mondta:— „A kocsi leesett.”

András összerezzent.

— „Milyen kocsi, Zsombi?” – kérdezte halkan.

De a gyerek már elaludt.

A kocsiban csend lett, csak a rádió sercegése hallatszott. Gábor visszaült, és a szemében ott volt a felismerés.— „Azt mondta, leesett a kocsi?”— „Igen. Lehet, hogy baleset volt valahol a közelben. De senki nem jelentett semmit…”— „Ha az autó az árokban van, és senki nem látta…”— „…akkor lehet, hogy még valaki ott van.”

A két rendőr egyszerre nézett a táj felé. Az út menti bokrok mögött mély árkok húzódtak, sűrű gaz, eldobott palackok és néhány elhajított autógumi. Egy kívülálló nem vett volna észre semmit, de ők már érezték: valami nagyon nincs rendben.

?️ 2. RÉSZ – „A keresés”

Amint a mentők elvitték Zsombit a közeli kórházba, András és Gábor visszatértek a helyszínre. A nap már lemenőben volt, a horizont narancsszínben izzott. A szirénák halkuló hangját csak a tücskök zaja törte meg.

— „Nem hagy nyugodni, amit mondott.” – szólalt meg Gábor.— „Engem sem.” – válaszolt András, miközben zseblámpát vett elő. – „Ha tényleg leesett egy kocsi, az valahol itt lehet.”

Lassan haladtak az út szélén. A fű csattogott a csizmájuk alatt, a levegő kezdett lehűlni. Az egyik pillanatban Gábor megtorpant.— „Várj… nézd!”

A bokrok között apró, csillogó darab hevert. Egy letört visszapillantó tükör.

— „Autóból való.” – mondta András halkan. – „Itt eshetett le.”

Követték a nyomot.

A sűrű bozótban alig lehetett haladni, a talaj meredeken lejtett. Végül egy pillanatra kitisztult a kép: mélyen az árok alján egy autó feküdt, fejjel lefelé, a teteje összeroppanva, az oldala megtépázva.

András megmerevedett.— „Uramisten…”

Lerohantak a lejtőn, a zseblámpa fényében pedig meglátták azt, amitől a gyomruk összeszorult. Az autó mellett egy nő feküdt. A teste mozdulatlan volt, az egyik keze a fűbe kapaszkodott, mintha még az utolsó pillanatban is próbált volna segítséget kérni.

András letérdelt mellé, ujjait a nyakához tette.— „Nincs pulzus.”— „Valószínűleg napok óta itt lehetett.” – mondta Gábor halkan, és a hangja elcsuklott. – „A gyerek meg… valahogy kijutott.”

Ekkor András elnézett a távolba, abba az irányba, ahol a fiút megtalálták.

— „Ez a kisfiú egyedül mászott ki innen. Napokig bolyongott. Háromévesen.”

Mindketten hallgattak. A természet neszei között most mintha valami más is szólt volna – a sors halk, felfoghatatlan üzenete.

?️ 3. RÉSZ – „A csoda és az emlék”

Másnap reggel a hírek tele voltak az esettel.„Hároméves kisfiú élt túl egy autóbalesetet – anyját holtan találták.”Az emberek hitetlenkedve olvasták, hogy egy ilyen kicsi gyerek hogyan képes túlélni mindezt.

A kórházban Zsombi békésen aludt. A kis arca tisztán látszott, a karját bekötötték, és mellette egy plüssmackó pihent, amit a nővérek hoztak neki.

Amikor András belépett a szobába, a gyerek kinyitotta a szemét. — „Anya?” – kérdezte álmosan.András lehajolt, és finoman megsimította a fejét.— „Most pihenned kell, kisfiam. Anyukád most már fentről vigyáz rád.”

A kisfiú nem értette teljesen, de érezte, hogy ez a hang biztonságot jelent.Megfogta a rendőr ujját, és suttogta:— „Te megtaláltál engem.”— „Igen, és ezután mindig lesz valaki, aki vigyáz rád.”

Később, amikor a gyámhivatal megérkezett, András még egyszer hátranézett a kórterem ajtajából. Zsombi épp a mackóját ölelte.

A rendőr szeme sarkában könny csillant, de elmosolyodott.— „A csoda néha nem nagy dolog. Csak egy kisfiú, aki nem adja fel.”

2025. október 05. (vasárnap), 20:13