Frei Tamás megdöbbentő vallomása: Nem tagadja ,ezért kellett hazatérniük Magyarországra!
- Hogyhogy itthon van?
- Elég régóta itthon vagyok a koronavírus miatt. Mikor elindult tavasszal, Miamiban voltunk. Azt gondoltuk, ott fogjuk jobban átvészelni. Lassan harminc éve kötődöm Amerikához, oda jártam egyetemre is. /Azt gondoltam, hatékony, precíz ország, ott minden jobb lesz, ezért kint maradtunk terven felül\./
- Nem félt a gépen?
- De! Két maszkot tettem egymásra, gumikesztyűt viseltem. Még előtte a munkám miatt el kellett repülnöm New Yorkba, ahol óriási volt a baj. Vettem egy búvár maszkot, ami a szememet is védte, abban repültem Miamiból New Yorkba. Az amerikai orvosi vizsgálatok eredményei alapján a koronavírust már nem influenza szerű járványnak tekintik, hanem szívet károsítónak. Eltelt annyi idő, hogy kiderült, a fertőzöttek negyven százalékánál komoly szívkárosodást okozott.
- Volt nyaralni? Hol pihen egy világpolgár?
- Láttam a Balatonnál az a szörnyű zsúfoltságot, és inkább elmentünk augusztusban Olaszországba, a hegyekbe. Felmentünk, egy teremtett lelket nem láttunk. Egyedül is el szoktam menni, sátorban alszom, imádom. Az a teljes agyi kikapcsolódás 2500 méter magasan. Most a párommal, Krisztinával és a fiammal voltam. Az olaszok rendkívül körültekintőek. Annyira megrázta őket az első hullám, hogy megtanultak vigyázni. Ott mindenhol, mindenki kezet fertőtlenít, és maszkot hord. Rád szólnak, ha nem. Itthon döbbenten látom, hogy mennyire felelőtlenek az emberek, pedig már háromszor rosszabb helyzetben vagyunk, mint az olaszok. Bosszant, mert nem szeretnék maradandó szívkárosodást. Nem bátorság kérdése a halál. Azok az országok, melyek elsőre sokat kaptak, mint az olaszok, amerikaiak, nagyon vigyáznak a második hullámban. Akik elsőre nem, azok nem vigyáznak a második hullámban, lásd Magyarország.
- Szűrték?
- Többször is, önként és dalolva magánklinikán. A Cafe Freinek is vannak profi eszközeink Olaszországból. Szűrjük a kollégákat, baristákat. Azt látom, ez lesz a jövő. Amilyen büszkék lehettünk magunkra mi magyarok az első hullámban, mindenki minket irigyelt, olyan szinten lett szétcseszve.
- Sokat dolgozik?
- Ebben a helyzetben extrán sokat. Nekem nincs olyan, hogy nyaralás. Olyan helyszíneken élek, dolgozom, ahová más nyaralni megy. Van egy olyan kifejezés az angolban, hogy work and play city. Dolgozol, de vakációzol is. Vannak olyan városok, ahol délután ötig dolgozol, aztán felpattansz a bicajodra, és egy kilométeren belül olyan helyen vagy, ahová a világ más pontjairól nyaralni járnak az emberek. Ott az óceánpart, szörfözöl. Ezek a helyek a work and play cityk. Budapest nem ilyen, de a többi élethelyszínem igen. Ha Miamiban vagyok, dolgozom, meetingeim vannak online. Nyolc országban vagyunk jelen, ezer -féle partnerrel, 270 -féle alapanyagot gyártunk, a világ minden pontjáról kávékat hozunk. Folyamatosan dolgozom, és teljesen mindegy, hogy a világ melyik pontján vagyok, mert úgysem lehetek a Cafe Frei hetven pontján egyszerre. Reggel felnyitom a laptopom, és reagálok e-mailekre, zajlik az élet. Huszonnégy órás vakációt tudok kivenni.
- Mennyire viselte meg a koronavírus miatti bezárás az üzleteit?
- Háború van, de túléljük. Szorgalmasak a munkatársaim, a brand erős, több lábon állunk, nem csak kávézóink vannak. De nagy csapás, több embertől meg kellett válnunk. Esett a forgalmunk, de másokhoz képest, nagyon jó helyzetben vagyunk. Durván féléven belül, jövő tavasszal már látjuk a végét. Most írtunk alá szerződést Svájcban, ahol harminckét kávézót nyit az ottani partner. Nem áll meg az élet a vírustól. Nem szeretek panaszkodni. Gondolkodni, dolgozni kell, alkalmazkodni, új dolgokat létrehozni. Most indítunk közös vállalkozást a Cserpessel, amit imádok. Tejeskávékat csinálunk a mi receptjeink alapján, és ezek mennek a szupermarketekbe. Koronavírus? Nem jönnek be a kávézókba? Majd az élelmiszerboltokba bemennek. Nem sopánkodni kell, ha helyzet van, hanem figyelni.
- Nincs rajta a leggazdagabb magyarok listáját. Ez hogy lehet?
- Miért lennék? Nem élek ma jobban, mint amikor a televízióban a saját műsoromat csináltam.
- Meg lakásokat országokban.
- Nem panaszkodom, de mindig észszerűen vásároltam. Amikor Miamiban lakást vettem, akkor ott ingatlan krach volt, és Budapesten drágább volt az ingatlan. Volt egy ilyen pillanat. Gimnazista koromban a 80-as években három évente lehetett nyugatra utazni. A barátommal érettségi után körbejártuk Európát, májkonzervet vittünk itthonról, csak kenyeret kellett venni. Így nőttünk fel, hogy nekünk minden megfizethetetlen volt nyugaton. Ez eltűnt! Képzelőerő kérdése, hogy hol veszel lakást. Firenzében sem drágább, mint Budapesten. Ott száz négyzetméteres lakásom van. Senki nem tart vissza, úgy kell irányítani az életed, hogy tudj onnan dolgozni. Ma már egy csésze kávé ugyan annyi Budapesten, mint Firenzében, sőt! Kell pénz, de nem olyan sok, mint gondolják. A jó élethez kell képzelőerő, és fizikai lendület. Én erre hajtok, nem arra, hogy listákra kerüljek. A gazdagságot idő és térbeli szabadságban mérem. Úgy rendeztem az életem, hogy eszerint szabad legyek.
- Tavaly elég sovány volt. Nem lehet, hogy a könyvei, az André – sorozat miatt valakik, valahol az italába kevertek egy kis Novicsokot?
- Á, nem! Ezek fikciók.
- Soha nem fenyegették meg a regényei miatt?
- Kellemetlenségeim voltak az első könyveknél. Néhányan úgy érezték, hogy róluk formáltam ezt, vagy azt a karaktert. Pedig eszembe nem jutott az az ember, aki felháborodott, hogy lejáratom. Ezek már elsimultak, megértették, hogy ezek fikciók.
- Ugye, ír még?
- Igen. Most éppen Peking szindróma címmel írom a következő regényt. Kicsit a Covid utáni világhelyzet, és abban Magyarország helye. Már majdnem kész volt, de elsodort az élet. Szeretem végigjárni a helyszíneket, de Kínába nem mehetek be. Van néhány ilyen ország. A forgatócsoporttal titkosan felvettünk valamit, amit nem lehetett volna, ezért alig tudtunk eljönni. El akarták kobozni a felvételt, mire kiszöktünk a reptérre, felszálltunk a gépre. Le akartak szedni, de az amerikai pilóta nem engedte. Azt mondta, ez amerikai felségterület.
- Honnan jött a kávé?
- Mindig része volt az életemnek. Még élt Pablo Escobar, amikor a Magyar Rádiónak voltam kiküldött tudósítója. Szomália, Szarajevó, tudósítottam mindenhonnan, ahol balhé volt, én mentem oda is. Zűrös időszak volt, egy idő után fel kellett mentem a hegyekbe kipihenni a stresszt. Elvetődtem egy haciendára, ahol a kávéültetvényen szüret idején kóstoltam olyan kávét, amivel elkezdődött egy szerelem. Azóta tart ez a szenvedélyes mániám, ami a tévés életemet végigkísérte. Aztán lett belőle egy vállalkozás úgy, hogy felhasználom benne, amit a szórakoztatóiparban tanultam. Mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy nem a vendéglátásban vagyunk, hanem a szórakoztatóiparban. Az embereknek most nem a szeme utazik a világban, hanem a nyelvük. Te most ittál egy maui cappucinót Haitiról. A kávékkal, a süteményekkel körbejárhatod a világot. Itt a kávén keresztül jutsz el valahova. Valamelyik érzékszerved stimulálva van, ami része a Frei Tamás megmutatja a világot missziónak.
- Soha nem fog tévézni?
- Soha ne mondd, hogy soha, de nem hiszem. Nem is nézek tévét. Készülék is csak az miami lakásomban van, mert imádom az amerikai focit.
- Boldog az az ember, akit folyton hajt valami, mindig mennie kell, aki sehol sem talál nyugalmat?
- Nem vagyok nyughatatlan. Lenyugvóban vagyok! (nevet) Amikor televízióztam, nyolc-kilenc hónapot bőröndből éltem, mint egy teniszjátékos. Háromnaponta más szállodában. Ehhez képest, hogy van négy-öt otthonom…
- Miami, Firenze, Nizza és Budapest?
- Igen, Nizza mellett. Mindenhol van cipő, ing, nadrág a szekrényben. Viszem a laptopot. Mindegyikben szeretek élni. Nem hetekre ugrom oda, hosszabb időre. De olyan hónap nem telik el, hogy ne lennék Magyarországon. Még Amerikából is hazajövök egyszer-kétszer télen. Míg tévéztem, havonta öt-hat napot töltöttem reptereken, és gépeken. Ahhoz képest ez semmi.
- Hol szeret a legjobban?
- Mindig ott vagyok, ahol éppen szeretnék. A nyelv nem korlátoz, beszélek vagy hat nyelven. A szeretteimmel vagyok, vannak barátok, ismerősök, kedvenc helyek mindenhol. Már nem jövök vissza erre a kilencvenháromezer négyzetkilométerre és csukom magamra a vasfüggönyt. Nem. De ettől nem érzem magam otthontalannak. Csúcsforgalomban hosszú hétvégén leautózni a Balatonra és vissza, az annyi kocsiban töltött óra, mint repülőre szállni, és elmenni Miamiba. Aktív szereplője vagyok a gyerekeim életének, pedig Zsófi Koppenhágában él. Állandóan beszélgetünk, látom az arcát, nem vagyunk elvágva egymástól. A távolságot ma órákban mérjük, nem kilométerben. Az emberi kapcsolatokat is. Élvezem, hogy a gyerekeim is szabadabban gondolkodnak térben és időben. Nyelveket beszélnek, felkészültek, nincsenek röghöz kötve. Több a lehetőség, ha az egész világot nézzük. Másnak ez fárasztó lehet, nekem ez a nyugi. Először lett a Riviérán lakásunk, Nizza mellett, de kevés volt. Aztán lett Miamiban, majd Firenzében, és most jó. Ez elég változatos. Aki itt él, az mindenen őrjöng, mert minden a bőrére megy. A többlaki élet mélyen bennem azt eredményezte, hogy nem görcsölök úgy rá semmire, mintha élnem, halnom kellene ott. Ez könnyedséget adott, nem vagyok leláncolva, el tudok hajolni a konfliktusok, zűrök elől. Ez elég jó recept az egyre zűrösebb huszonegyedik századi világban.
Fái
2020. október 02. (péntek), 15:59
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
