Kirúgták a szülinapról a régi kisruhája miatt… de később a lábai elé borultak.
Mariann éppen a tizenötödik születésnapját ünnepelte — legalábbis a naptár szerint.De ez a nap nem volt különböző a többitől./Volt egyetlenegy ruhája, egy halványlila, kopottas kisruha, amit a nagynénje, Valéria adott neki Rácalmásról\./
— Remekül fog állni neked. Ne aggódj semmin, Mariannkám!
A ruha valóban jól simult rá.A tükörben egy törékeny lányt látott, kissé bánatos szemekkel, vállaira omló göndör hajjal.De február volt.Hideg, csatakos, szeles tél.És a 18-as számú általános iskolában másfajta szabályok uralkodtak — ahol a leggyengébb belépő szint a „Zara” volt, és az, akinek nem világított a cipőtalpa, az egyszerűen „nem is létezett”.
Mariann szorosan beburkolózott kifakult kabátjába — szintén Valéria nénitől örökölte —, és csak arra gondolt, hogy érjen oda gyorsan, ne csússzon el a jégen, és nehogy elsírja magát az utcán.
Az osztálytársa, Róbert Kóczé születésnapi bulija volt a hónap szenzációja.Egy helyi „anti-kávézóban”, a Hawaii nevű, trendi kis helyen tartották, ahol babzsákok, projektor, PlayStation és roskadozó büféasztalok várták a vendégeket.
— Ruhakód: valami rikító, valami menő, amire rácuppan a tekintet!
Mariann egy kicsi ragtapaszt rakott a megázott sarkú cipőjére, sóhajtott egyet, és elindult.
A bejáratnál édeskés, füstölőszerű illat fogadta.A fogadótérben drága kabátok lógtak a fogason — mindegyiken hatalmas logók, fényes textil.Mariann letette a saját, kopott kabátját, igazított egyet a ruháján, kihúzta magát, és belépett a terembe.
— Hoppá, nézzétek csak, megérkezett a vintage királynő! — kacagott fel Viola Levay, az osztály egyik „influenszere”.
— Nézzétek már, ki jött el!
Róbert épp narancslevet cipelt egy tálcán, zavarba jött:
— Szia… hát… gyere csak nyugodtan!
De a hangja bizonytalanul csengett, mintha ő is szégyellte volna, hogy ott van.
Viola elővette a telefonját, és már kattintotta is a képeket.
— Lányok, figyeljetek! Ez aztán muzeális darab!
Mariann arca elvörösödött.Úgy érezte, mintha perzselné a szégyen, a feje búbjától a cipője sarkáig.
— Ne fényképezz… kérlek…
— És mit csinálsz, ha mégis? — hajolt közelebb Viola. — Azt mondod, hogy vintage a stílus?
Valami megroppant Mariannban.Nem válaszolt.
Egyszerűen sarkon fordult.
Elindult kifelé.
— Hé, hová mész? A shawarma még nincs is kirakva! — hallotta a gúnyos nevetést a háta mögött.
Az előtérbe kiérve buta, dobozból szóló zene dörömbölt a falak között.
— Kisasszony, a blokkot kérném!
Mariann csak megrázta a fejét.
Nem szólt semmit.
Könnyei már a szemében álltak.
Kilépett az ajtón.
Odakint tombolt a viharos szél.
Azonnal átfagyott.Az ujjai kékültek, a cipője átnedvesedett, a ruha az ázott harisnyához tapadt, mintha együtt sírnának vele.
Egy sarokkal arrébb volt egy régi, vöröstéglás épület.Valaha nyomda volt, ma díszletkészítő műhely.
A sarki bejáratnál valami furcsa történt.
Először vékony, majd egyre sűrűbb fekete füst tört elő az egyik törött ablakon a második emeleten.
Mariann megdermedt.
Ott fent laktak az „alkotó fiúk”, akik gyakran bent is aludtak, bekapcsolva hagyva az elektromos hősugárzókat.
Körülnézett.Ures utca.
Csak egy nyikorgó lámpa mozgott a szélben.
Odafutott az ajtóhoz.Megpróbálta lenyomni a kilincset.
Kinyílt.
Nem csipogott riasztó — vagy rég nem működött már.
— Hé! — kiáltotta bent.
— Van itt valaki?!
Semmi válasz.
Belépett.
A falhoz simulva, lassan haladt előre.
Füst és égett műanyag szaga csípte az orrát.
Jobbra villogott valami: az elektromos elosztó szekrény lángolt.
Lángnyelvek sisteregtek.
Mariann levette a kabátját.
Nem gondolkozott.
Ráhajította a tüzet, a két kezével próbálta lenyomni a lángokat.
A szikrák szertefröccsentek, a füsttől köhögött.
Ekkor fentről dördült egy ajtó.
— Mi a fene?! — ordított egy hang.
Egy fiatal fiú jelent meg az emeleti korláton, mögötte egy másik.
— Ég! Az elosztó! Hívd a 112-t!
Az egyik fiú elővette a telefonját.
Mariann nem állt meg.
Kereste a veszélyforrásokat.
Ekkor felhangzott egy visítás az emeletről:
— A gázpalackok! A hátsó raktárban vannak!…
A kiáltás — „A gázpalackok! A hátsó raktárban vannak!” — úgy hatott, mint jéghideg víz a nyakba.
Mariann arca már csupa korom volt.
A szeme égett, könnyezett, de most még éberebb lett.
A fiú a korláton felkiáltott:
— Simike ott van fenn! Az egyik ateliében lakik! És az öreg bácsi… Feri bácsi… ő lent, hátul!
Mariann köhögve intett:
— Menjetek! Én megyek fel Simikéért! Ti hozzátok ki Ferit!
— De te… — kezdte a másik fiú, de Mariann már rohant felfelé a lépcsőn.
A vaslépcső csúszott, nyirkos volt, a füst sűrűbb lett, szinte vágható.
— Simona! — kiabálta Mariann.
— Itt vagy?! Hallasz?!
— I-i-tt! — jött válasz valahonnan balról, gyenge, rekedt.
Mariann benyitott egy terembe.
Ecsetek, állványok, farostlemezek, csavarkulcsok és vásznak mindenütt.
A levegő nehéz, szinte áthatolhatatlan.
Egy alak kuporgott a sarokban, kabátjával takarva az arcát.
— Mariann?! — nyöszörgött.
— Igen! Gyere, ki kell jutnunk!
Simike remegve felnézett.
— Nem tudom… nem érzem a lábam…
— Ne beszélj hülyeségeket!
Mariann lehajolt, a lány hóna alá nyúlt, és megemelte.
Simona alig tudta mozgatni a lábát, a füst beütött.
Mariann húzta, vonszolta át a termet, időnként orrát és száját a karjába temetve.
Az ajtóhoz érve hallotta, ahogy lentről férfihang kiabál:
— Megvan Feri bácsi! De elájult! Hozzuk le!
Mariann megkönnyebbült, de még nem volt vége.
A gázpalackok…
— Simike! A raktár… melyik ajtó?
— Az… az ott, a zöld ajtó…
Mariann Simikét átadta a fiúknak, akik már felszaladtak segíteni, majd maga rohant tovább.
A zöld ajtó beragadt.
Füst csapott ki az aljáról.
Mariann egy szerszámládával ütötte ki a zárat.
Odabent három palack — nagy, fémtestű gázpalack — álltak felborulva, egy köztük már forró.
Nem volt sok ideje.
Az egyik sarokban porral oltó állt.
Megmarkolta.
Ráirányította a forró palackra, hosszan fújva.
A zaj fülsiketítő volt.
A füst lassan enyhült.
Léptek közeledtek.
— Elhoztuk a Feri bácsit! Él! — kiáltott egy fiú.
— Mariann, megvagy?!
— Itt! A raktárnál vagyok!
A hangja rekedt volt, de élő.
A következő percben a folyosón felzúgott egy hangszóró:
— Itt a tűzoltóság! Mindenki mozdulatlan! Azonnal kijuttatunk benneteket!
Mindenki mozdulatlanná dermedt.
Egyik tűzoltó betört a bejáraton, másik a hátsó lépcsőn jött.
Mariann, csupa korom és izzadság, a gázpalack mellett állt.
A tűzoltó szeme elkerekedett.
— Te… te egyedül?
— Ki kellett hűteni őket — mondta Mariann egyszerűen.
— Ha felrobbannak, mindenki meghal.
A férfi csak bólintott.
— Hozd a lányt! Kivisszük!
Odakint már mindenkit elláttak.Feri bácsit oxigénmaszkkal vitték a mentőautóba.Simona sírt és ölelgette a fiúkat.
A környéket már rendőrök, tűzoltók és mentők lepték el.
A tűzoltók parancsnoka egyenesen odalépett Marianhoz.
— Kislány, hogy hívnak?
— Mariann… Tóth Mariann.
— Te mentetted meg őket?
— Én csak… láttam a füstöt.
A férfi megigazította a sisakját.
— A tetteid bátorabbak, mint amit sok felnőtt sem merne megtenni.
— Ha nem te vagy, itt ma valaki meghal.
Másnap reggel az egész város tudta.
A helyi híradó már a nyitóblokkjában beszámolt róla:„Tizenöt éves lány mentett ki embereket a tűzből — még a gázpalackokat is hűtötte.”
A riporterek megérkeztek a tűz nyomait még füstölgő műhelyhez.A kamera előtt borostás, még mindig zaklatott fiatal művészek nyilatkoztak.
— Ha nem lett volna az a kislány… most temetésre készülnénk.
— Azt hittem, csak egy halk, visszahúzódó lány. Aztán kiderült, hogy egy hősnő.
Az iskola is felbolydult.A reggeli szünetben mindenki csak egy nevet suttogott:
Viola Levay egyedül ült a padján.A csillogó kabátja most mintha kínos lenne a vállán.A telefonját nem merte elővenni — a közösségi oldalon a szülinapi képei alatt már ott voltak a kommentek:
„Te nem őt cikizted tegnap este?”
„Szégyen!”
„És még te mondod magad trenddiktátornak?”
Viola reszketve törölte a képeket.Már késő volt.
Róbert Kóczé a folyosón szembetalálkozott Mariannal.Megtorpant.Meg akarta szólítani, de csak ennyit tudott kinyögni:
— Szia… én…
Mariann rámosolygott fáradtan.
— Semmi baj. Tényleg.
— Bocsánatot akarok kérni. Az egész… a tegnap… ahogy hagytam… hülyeség volt.
— Előfordul. A tetteid mutatják, hogy ki vagy — nem a ruhád.
Róbert bólintott.
— Ha újra születésnapot tartok, te leszel az első, akit meghívok.
— Köszönöm — mondta Mariann, és továbbment.
Az igazgató külön órát tartott.
Az egész évfolyam előtt beszélt:
— Az iskola történetében még nem volt olyan diákunk, aki ilyen hősies tettet hajtott volna végre.
— Mariann Tóth egy példakép — mindannyiunk számára.
Taps.
Felállás.
A legnépszerűbb lányok is megtapsolták őt.
Viola is.
Könnyekkel a szemében.
Délután a fiúkból álló műhelycsapat érkezett az iskolához.Virágcsokorral.Egyikük egy fából faragott szobrot adott át neki: egy lány, aki lángok közül emelkedik ki.
— Te vagy ez — mondta Borisz, a legszeplősébb srác. — Ez vagy te nekünk.
A Facebookon a korábbi csúfolódós képeket gyorsan eltüntették.
De a képernyőmentések maradtak.
A kommentszekciókban egyetlen hang uralkodott:dicséret, megbánás, és elismerés.
Aznap este Mariann anyukája elővette a varrógépet.
A régi selyemkendőkből, maradék csipkékből és a kifakult lila anyagból — amit már szent ereklyeként kezeltek — új ruhát szabott.
— Ez már nem csak ruha, kislányom. Ez már jelkép.
Mariann megsimogatta a ruhát.
— Én nem hős akartam lenni… csak… nem akartam, hogy bárki meghaljon.
— Pont ezért vagy az — súgta az anyja.
A város kitüntetést adott át neki.
Az újságok címlapon hozták:
„A lány, akit tegnap még kinevettek — ma hősnő lett.”
„Egy használt ruha, egy tiszta szív — és megmentett életek.”
És Mariann…Ő továbbra is ugyanaz maradt.
Ugyanaz a halk szavú, figyelmes lány.
Csak már nem kellett lehajtania a fejét az utcán.
Mert most már mindenki tudta, ki is ő valójában.
És azok, akik előző nap még kinevették — most már szó szerint is készek voltak…
…leborulni előtte.
2025. május 04. (vasárnap), 17:46
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.