Meghatl a nyuszis hajléktalan bácsi, aki azért kéregetett, hogy abból gyerekeket támogasson

Mécsesek sorakoznak a Stadionok buszpályaudvar lépcsőjén, ott, ahol nemrégiben még ő maga üldögélt. Itt lett rosszul néhány hete, innen szállították kórházba. Stroke – hangzott a diagnózis. /Az orvosok mindent megtettek érte, és úgy tűnt, van is remény, ám május 30\-án, életének 61\./

évében örökre itt hagyott bennünket a „nyuszis hajléktalan”, mindnyájunk János bácsija, aki arra tette fel az életét, hogy összekuporgatott pénzéből gyermekeket ajándékozzon meg.

Éppen legörömtelibb napjait élte: elteltek a karácsony utáni eseménytelenebb, várakozással teli fagyos hónapok, és elérkezett az időszak, amikor ismét ajándékozhat.

Húsvéttól egészen gyermeknapig volt tele a „naptárja”, többnyire hátrányos helyzetű gyermekeket befogadó óvodák és gyermekotthonok kis lakói vártak rá, s persze az utca aprócska járókelői is a megszokott helyén, a Stadionoknál. Ő pedig szorgosan készítette a csokinyuszikat és csokitojásokat rejtő ünnepi csomagokat.

Utolsó nagyszabású ajándékozására nagypénteken került sor: akkor azokat a szegénysorsú gyermekeket gyűjtötte egybe és lepte meg, akik a hajléktalanszállójához tartozó családok átmeneti otthonában élnek.Egyetlen délelőtt alatt hatvan gondosan összeállított csomagocska kelt el, még azt sem bánta, hogy egyik-másik gyerek kétszer-háromszor áll sorba, harmadjára is ugyanolyan szeretettel nyújtotta oda.

Alighanem maga sem gondolta, hogy utolsó találkozása volt ez a gyerekekkel. Több száz csomagot készített még össze, hogy egy gyermeknapi program ugyancsak rászoruló csöppségeit megajándékozza, s épp kórházban lévő gyermekek meglátogatására készült, amikor összecsuklott az utcán. Kórházba szállították, hetekig az intenzíven ápolták, ám május végén magához szólította őt a Jóisten.

János bácsi néhány évvel ezelőtt vált hajléktalanná, miután nyolcadik kerületi, régi, romos otthonából kilakoltatták. Ekkor lett egy hajléktalanszálló lakója, ahová egyetlen társát, a kisnyulát is magával vihette. Míg az éjszakákat a szállón, a nappalokat kint az utcán, a lépcső tetején ücsörögve töltötte.

Korábban az építőiparban dolgozott, ám munkája elveszítése után – több mint tíz éve – nem sikerült újra elhelyezkednie. Abból a pénzből, amit az utcán kapott, a nyúlról is gondoskodott, de a javát a gyerekeknek rakosgatta félre.

János bácsi 2015 karácsonyán kezdte meg a csomaggyártást: a kezdeti néhány tucat mikuláscsomagból három esztendő alatt közel félezer lett, és – a történetét megismerő jótevőinek köszönhetően – lassanként egyre több és több gyermekhez juthatott el.

Adventtől húsvétig, húsvéttól adventig élt, s közben a buszpályaudvar rohanó utasai között békésen üldögélve várt – arra, hogy elkövetkezzen az időszak, amikor ismét meglepheti a gyerekeket.

Másról szinte nem is lehetett beszélgetni vele. Gondoktól barázdált arca rögtön felragyogott, amikor az ember odalépett hozzá, s megkérdezte: „Mi újság, Jani, hogy állnak a csomagok?” Mindig azt mondta: „Kérdezik, miért nem magamra költöm azt a pénzt, amit itt kapok. Azt szoktam mondani, hogy annyi úgysem lesz, hogy saját lakásom vagy albérletem legyen, hogy új életet kezdjek, úgyhogy félreteszem a gyerekeknek. Szeretem látni, ahogy örülnek.”

János bácsi elveszítette a családját: a kislánya intézetbe került, csupán egyéves koráig gondoskodhatott róla; épp akkor vették el őt tőle, amikor a munkáját is elveszítette, és az édesanyja sem volt képes gondját viselni a kicsinek.

János bácsi legnagyobb álma az volt, hogy egyszer még láthassa a mostanra tizenkét éves ifjú hölggyé cseperedett lányát – s őt is megajándékozhassa egy csomaggal. Álma sohasem válhatott valóra. Ám biztos vagyok benne, hogy odafentről már vigyáz a kislányára, nyuszija pedig, Ugribugri sok-sok nyúl között, szerető gazdik gondoskodásában ugrándozik tovább,írja a lap.

Utasok és buszok száguldottak el mellette nap mint nap, ő csak ült a forgatagban és várt – ám most ő is útnak indult.Kérdeztem tőle néha: „Jani, hiszel Istenben?” Megrántotta a vállát, elgondolkodott, nem is tudta, mit feleljen.

Én hiszem, hogy útja végén várt rá Valaki, az, aki a szegény özvegy két eladományozott fillérje láttán azt mondta: „Bizony mondom nektek, ő többet adott mindenkinél, mert mások a feleslegükből adakoztak, ő pedig mindent odaadott, amije csak volt.”

Egykori helyén járva a minap azon gondolkodtam, vajon észreveszi-e valaki, hogy többé nincs ott. Ekkor egy mellettem elhaladó kisfiú odaszólt az anyukájához: „Anyu, hova lett innen az a nyuszis ember?” Ez a kisfiú a társadalom-ragasztotta címkék mögé látott (talán ezért is szerette János bácsi annyira a gyerekeket), s számára a „nyuszis hajléktalan” is ember volt.

Drága János bácsi, kedvenc daloddal búcsúzom, köszönöm mindazt, amit az életeddel tanítottál nekem, s hogy a barátod lehettem: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyen szent most nekünk a játék, legalább egyszer még!”

2019. június 14. (péntek), 18:38