Mindenki engem vigasztalt a férjem halála után. De ők nem tudják a szörnyű titkom

Ha sejtenék, nem így bánnának velem.

Harmincnyolc éves voltam, amikor váratlanul meghalt a férjem autóbalesetben. Mindenki engem sajnált./ A családom, az anyósom, a sógornőim – senki nem tudta elképzelni, hogy hogyan fogom folytatni derékba tört életem\./

Mindenki próbált segíteni a maga módján. Megtarthattam a férjem szüleitől örökölt házat, mind a két család folyamatosan állandóan keresett, mellettem állt – ebédelni, vacsorázni hívtak, gondoskodtak arról, hogy soha ne legyek egyedül. Én pedig megpróbáltam eljátszani a szomorú, gyászoló özvegyet. 

Honnan is sejthették volna, hogy már évek óta boldogtalan volt a házasságom? Hogy minden nap úgy mentem haza: ez így nem mehet tovább! ma végre szóba hozom a válópert..., aztán valamiért mégis mindig elbátortalanodtam. Bizony meglepődtek volna, ha sejtették volna, hogy több éve volt egy másik férfi is az életemben. Akivel rendszeresen randevúztam és szerelmeskedtem. Akit már évek óta szerettem. 

Csapdába kerültem, legalábbis ezt éreztem, amikor meghalt a férjem.

A gyász szörnyűbb rabságnak bizonyult, mint a házasság béklyója. Nem menekülhettem az állandóan jelenlevő együttérző tekintetek elől. Miközben persze hálás is voltam a rokonok és a barátok kedvességének, nagyvonalúságának. Megnyugtató érzés volt, hogy nem kell elköltöznöm, hogy senkivel nem kell harcolnom az örökségért – idővel egészen megszoktam a gyászoló özvegy szerepét.

Két év telt el férjem halála óta.

A múlt héten bemutattam Zsoltot, régi-új barátomat az elhunyt férjem családjának. Mindenki nagy szeretettel fogadta. Sógornőim osztoztak örömömben, hogy már nem vagyok egyedül.  A lelkem mélyén azonban nem tudok szabadulni lelkiismeret-furdalásomtól. Meg tudná-e érteni történetemet bárki a családból? Persze, hogy nem! A lelkem mélyén úgy érzem, őket is megcsaltam akkor, amikor évekkel ezelőtt a szívem a férjem helyett Zsoltot választotta.

2020. június 05. (péntek), 16:29