Sosem gondoltam, hogy foci kapcsán fogok írni nektek, de a tegnap este után azt gondolom mégis muszáj lesz.

Sosem gondoltam, hogy foci kapcsán fogok írni nektek, de a tegnap este után azt gondolom mégis muszáj lesz./Félreértés egyáltalán ne essék, be kell valljam nem vagyok foci rajongó, de azt hiszem amit a horvátok művelnek, attól bármilyen jó érzésű ember elhivatott szurkolóvá válna\./

 Bázakerettye, ahol élek itt van pár percre a horvát határ mellett. Úgy járunk Csáktornyára, mintha a szomszédba mennénk, az életünk része az is, ahogy Szlovénia is. Nem tudom megmondani miért és hogyan, de szemernyi kétségem sem volt, hogy a horvátok tegnap megnyerik a meccset.

Hirdetés

Mivel hozzáértésem zéró a témához, ezért egyetlen dologra alapoztam, arra, hogy akik így akarják, akikért ennyien imádkoznak és szurkolnak, ott nem lehet, hogy nem sikerül. Június második hetében voltam lent a tengeren. Akkor is játszott a horvát csapat. Az autókon horvát zászlók, az embereken horvát zászlós sálak, a visszapillantó tükrökön kis zászlók. Minden létező közösségi helyen kivetítők, legyen az csak egy tér, egy kocsma, egy kávézó.

Hirdetés

És örültek. Minden egyes gólnak úgy örültek, hogy olyat itthon soha nem láttam. Harminc kilométerre Rijekától is hallani lehetett a győztes meccs utáni himnusz éneklést, ezrek voltak az utcán és örültek. Azóta minden egyes meccsnél megőrülnek, szurkolnak, tele vannak az utcák és úgy látszik ez a hatalmas erő eléri a csapatot is. A foci elmossa a határokat, innen a régióból sok száz ember megy át a meccsek napján, együtt szurkolni a szomszédokkal.

Hirdetés

Egy kollégám azt mondta életreszóló élmény volt a múlt heti csáktornyai szurkolás.

Adott egy kis ország. Egy olyan ország, amelyben ebben a mai világban 1991-1995 között olyan háború tombolt, amit épelméjű ember nem tud felfogni Európában. Mi itt voltunk fizikailag a határ mellett, de mindenki tudja, a félelemnek, a rémületnek nincs határa. Azt hiszem másképp éreztük és éltük meg a háborút, mint mások. Akkor találkoztam először életemben azzal, hogy emberek egy táskával, vagy minden nélkül egy váltás ruhában az új élet reményében elmenekültek.

Akkor találkoztam először azzal, hogy lelketlen emberek üzletet csináltak mások nyomorából és a határ mellett virágzott az embercsempészet. Ebben a háborúban, pont abban az időszakban, amikor most a vb zajlik, népirtás történt. Megöltek 8372 embert. A srebrenicai népirtás emléknapjául a július 11-et jelölték meg. Tegnap, 23 évvel a népirtás után, Danijel Subašić, aki szerb apa és horvát anya gyermekeként látta meg a világot, az egész világ színe előtt azt jelentette be, hogy a srebrenicai anyák emlékének fog játszani. Azon anyákénak, akiknek fiait, apáit, testvéreit, ártatlanul lemészárolták. Sokan megrémültek, szabad-e ezt, szabad-e nyíltan ilyet kijelenteni. Szerintem szabad és kell. Huszonhárom év telt el, ami megtörtént, azt nem lehet nem megtörténtté tenni, de tagadni sem. És a félelem helyett, a bosnyák kormány és a szrebrenicia kormányzóság nyíltan Horvátországnak szurkolt. Ennyi. Amit ez a csapat csinált, arra mindenhol azt írják világ csoda. Nekem Subašić és minden társa a világ csodája. Nem csak a játékukért, hanem azért, mert emlékeztettek arra, amit sosem szabad elfelejteni.

2018. július 12. (csütörtök), 09:02