? Visszaemlékezés – Margaret hercegnő utolsó útja
24 éve történt:
Margaret hercegnő utolsó útja – egy csendes, mégis szimbolikus búcsú (2002. február 15.)
/A windsori Szent György\-kápolna falai sok mindent láttak már\: koronákat, esküvőket, birodalmi ünnepeket – és olyan búcsúkat is, amelyeknél a pompa helyett a fegyelem, a tradíció helyett az emberi veszteség lett a főszereplő\./
A szertartás a hercegnő kívánságai szerint „kisebb”, zártabb körű volt – de ez a „kisebb” a királyi világban így is több száz embert jelentett.
A fő gyászolók között ott voltak Margaret gyermekei (David Linley – akkor még Viscount Linley – és Lady Sarah Chatto), valamint a család több tagja. Jelen volt volt férje, Lord Snowdon is. És ott volt Roddy Llewellyn is – a kertész, akivel Margaret a válása után hosszú, hírhedtté vált kapcsolatban élt. Több tudósítás külön kiemeli, hogy a hercegnő környezetéből és a sajtóból is úgy tudták: nem „odacsöppent”, hanem elfogadott, tudomásul vett része volt a búcsúnak.
A zene – ahogy írod is – nem puszta háttér volt, hanem üzenet.
Az egyik legmegrázóbb mozzanat mégsem a protokoll, hanem az, ami ritkán látszik egy uralkodón: a gyász „kilógó” pillanata.
Margaret azonban nemcsak a szertartást „koreografálta” meg előre, hanem a halála utáni utat is. Kérésére elhamvasztották – ami a közvetlen királyi családban akkoriban szokatlan volt. A döntés mögött nagyon is racionális (és egyben érzelmi) ok állt: azt szerette volna, hogy végül a szülei közelében nyugodhasson a windsori kápolnán belül, és ehhez az urnás elhelyezés praktikusabb volt.
A történet különösen szívszorító mellékszála az Anyakirályné jelenléte. A korabeli hírek szerint a temetés előtti napokban elesett, megsérült, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ott legyen – és valóban, helikopterrel vitték Windsorba.
Egy élet, amely sosem volt egyszerű
Margaret hercegnő mindig is különös alakja volt a monarchiának. Nem akart árnyék maradni, mégis az lett. Nem akart lázadó lenni, mégis annak bélyegezték. Szerette a művészetet, az élet örömeit, a társaságot – és közben egész életében a kötelesség és a vágy közé szorult.
Temetése nem volt állami pompa, nem volt országos gyásznap. Inkább egy gondosan megkomponált, méltóságteljes búcsú volt – olyan, amilyen ő maga is volt: elegáns, kissé színházias, és mélyen emberi.
A windsori kápolna kövei ma is őrzik azt a februári délutánt. A harangszó már régen elhallgatott, de a visszaemlékezés megmaradt: egy hercegnő, aki sosem volt királynő – mégis a történelem része maradt. ?
Forrás: Facebook Windsor Krónikák
2026. február 17. (kedd), 10:53
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
