Csak élni akartam, hűséggel szolgálni, szeretni szívemből, barátoddá válni? Csupán ennyi kellett, s nem lehettem boldog, mert te másra vágytál, élettelen dolgok, tárgyak és eszközök, fénylő csillogások, érzéketlen társak, hamis vágy, csalások rossz utakra csaltak, és megszédítettek, az álom világod kísérői lettek. Ebbe a világba én nem fértem bele, lelkemet borzolja most a halál szele. Nincs kiút e létből, csak a végét várom… Szeretni akartam mindig, mindenáron!
Egykoron szerettél, ma már csak nyűg vagyok, emlékeid mélyén, tán nyomot sem hagyok. Kidobsz, mint egy rongyot, egy megunt fényképet, jövődben nem kellek, már untatlak téged. Kitörölted nyomát a szeretetemnek, nem is törődsz vele, hogy érzések vezetnek, inkább útban vagyok, lábad alatt élek, s nem könyörülsz rajtam, sőt zavar, hogy élek! Mivé lettél ember? Érzéketlen, zsarnok! Ám vigyázz, miközben túlélni akartok, kezeitek közül elfolyik az élet, s ha egyedül maradsz, jön a végítélet!
