Hajléktalant fogadott örökbe egy budapesti ház

Sándor rendszeresen a Pozsonyi út egyik kapualjában aludt. Az egyik lakó megismerkedett vele, ápolt volt és kiderült, csak egy kis élelmiszerre volt szüksége.

“Rendszeresen elsétáltam mellette a Pozsonyi úton. /Láthatóan hajléktalan, de mindig a lehetőségekhez képest ápolt, gondozott, sosem ittas embert láttam ott nap, mint nap\./

Nem kéregetett, csak ült és kisrádióján hallgatta a világ híreit, hogy ne maradjon le semmiről.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy tudok-e segíteni vmiben.

Azt mondta: Nem, kedves köszönöm. Én nem szoktam kéregetni. Hosszas unszolás után, csendben csak annyit szólt, hogy esetleg vmi élelmiszert. Így ismerkedtünk össze. Ő lett az én kosztosom. Most már 3 emberre főzök.

Pár napra rá bemutatkoztunk egymásnak. Innentől kezdve már messziről integetünk, ha meglátjuk a másikat az utcán. Örült, hogy a nevén szólítják, hogy látják. Egyre többen…

Összefogtunk páran, és beprotezsáltuk annak a háznak a lakóközösségénél, akinek a kapujában üldögél.

Több lakógyűlés eredményeként 10 napja megengedték, hogy a pince egy részében, ahol van mosdási lehetősége és van egy w.c is, este 7 és reggel 7 között ellegyen. Van ágya, de még sok minden jól jönne. Zseblámpa, mert ott nincs áram. Ceruzaelem a kisrádiójába. Stb. Persze ezt nem ő mondja, hanem én… Sosem kérdeztem semmit.

Mindig annyit mondott magáról, amennyit akart.

Így tudtam meg, hogy 66 éves, volt vasmunkás. Végig dolgozta az életét. Boldogan sepreget a ház előtt, összeszedi a szemetet, mindig hasznossá teszi magát. Pedig senki nem várja el tőle. De Sándorom ilyen. Most boldog. Nagyon. Mi meg szeretjük. Én nagyon…”

Forrás: 13.kerulet.ittlakunk.hu

2013. december 02. (hétfő), 18:23