Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő, - szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
/Engem vigyen föl a padlásra\./

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

1934. okt.

Forrás: mek.oszk.hu

2015. március 25. (szerda), 14:21