Amikor még piciny voltál, olyan nagyon enyém voltál, engem ettél, engem ittál rám nevettél, nekem ríttál. Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél. Először csak a kiskertbe, aztán a nagy idegenbe. Ha itt vagy is, csak elnézel, akkor is nem engem nézel. Nem anyádat, nem apádat, valami más csillagtájat. Úgy megnőttél, szinte félek, már a válladig sem érek. Alig-alig hihetem már, hogy ölbéli bubám voltál. Én voltam-e óriási, vagy Te lehettél parányi? Sosem voltál nehéz nekem, nem éreztem gyöngeségem. Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem, nőni akar, hogy elérjen, homlokodig, hogy felérjen. Húzol engem Te fölfelé, mint a napfény maga felé, fát, virágot, lombos ágat, - fölemeled az anyádat.
2015. május 01. (péntek), 15:17
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Ma van Advent első vasárnapja !Csak egy gondolat és kívánság !Kívánom , hogy boldogságban erő egészségben találjon ,...
Mindenegyben blog 2019. május 15. (szerda), 10:32
A testi betegségekre ott vannak a gyógyszerek, de a magányt, kétségbeesést és reménytelenséget egyedül a szeretet képes meggyógyítani. Sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre éheznek, de még többen olyanok, akik csak egy kis szeretetre.” /Teréz anya/
