24 órát várt a két nyugdíjas néni, hogy ellássák őket a sürgősségin... Potyognak a könnyeim!

Feltöltöttem ezt a fotót, és a gép azt kéri, mondj valamit erről a fényképről... Mit is mondhatnék? A sürgősségi ügyeleten töltöttük az éjszakát. /Este tíz előtt érkeztünk, taxival, mert azt mondták így gyorsabb, mintha a mentőre várunk\./

Nem szeretném leírni a részletes kórtörténetet, nincs erőm hozzá, és nem is ez a lényeg, de muszáj kiírnom magamból ezt a borzalmat, hátha elapadnak a könnyeim.

Amikor megérkeztünk felvették az adatokat, vérnyomást mértek, és kedvesen közölték, hogy majd vesznek vért, és a laboreredményre, legalább 1,5-2 órát kell várni, lesz egy vizsgálat, de türelem.

..a folyosón ült tolószékben egy idős házaspár,mentővel jöttek, a többi beteg elmondása szerint,úgy délután hat körül. Igen, volt aki ennél is régebben várt, ezért volt ideje megfigyelni.Azt mesélték,hogy akkor lefürdették őket,( hallották, ahogy a néni panaszkodik,hogy nagyon hideg a víz.) Azóta nem történt semmi... a nénin alul semmi, csak a pelenka. Panaszkodik, hogy elveszett a papucsa, nagyon fázik...eljárkálnak mellettük,mint két kopott kidobott fotel mellett a lomtalanításon. A bácsi úgy egy óra körül, úgy döntött útra kel szerencsét próbálni, mert nagyon éhes. De csak egy lába van.Odaszaladtam mielőtt elesne,visszaült, a nénit betakargattam a lepedővel, sikerült visszazárnom a papírbőröndjük csatját, a bácsi magához vette a pénzes borítékocskát, és elgurult.. Vártunk.Vártunk, az orvosra,vagy egy nővérre,aki leveszi a vért,vagy a csodára,hogy történjen már valami.Egy ájulás közeli pillanatban,próbáltam segítséget kérni,vérnyomást mértek, és azt ígérték, mindjárt megvizsgálja valaki,de nem jött senki. újabb két óra telt el. Próbáltam a legjobb modoromat elővenni, ami már nagyon nehezemre esett, mert értem én, hogy kevesen vannak, és türelem, de amikor tehetetlenül nézed, hogy a szeretted kínlódik, elfogy a türelem. Többször is kérdeztem, hogy nem lehetne-e valamit csinálni, de csak ellenszenvet váltottam ki...Közben a bácsiért is aggódtunk, mert nem jött vissza. Kerestem a folyosó túl oldalán, de eltűnt. Aztán valaki visszatolta, a néni először nem ismerte meg. Vett kekszet és üdítőt, ettek. Valaki arra járt, akinek elpanaszolta,hogy azt ígérték elviszik majd őket szeretetotthonba, de itt vannak. Mondta a doktor nőnek, hogy reggel küldje őket, mert akkor estére, kapnak ágyat. Már nagyon fáradtak, nem feküdhetnének le valahol? Türelem! Közben ránk került a sor, Végre történik valami..Én kint maradtam, és a szívem szakadt meg,amikor a néni azt mondta,,,apa én olyan álmos vagyok lefekszem ide a kőre."Az járt az eszemben, Istenem! Olyanok mint két gyámoltalan kisgyerek.

Belegondoltam, hogy őket is épp úgy babusgatta az édesanyjuk mint én az enyémeket, voltak szerelmes szenvedélyes fiatalok, ledolgozták az életüket,és tisztességben megöregedtek, de ez nem tisztességes.Felálltam, és lefotóztam őket.. észre vette valaki az üvegen túl, és nagyon csúnyán néztek, de nem érdekelt. Odabiccentettem, igen ez lesz. Híre lesz az embertelenségnek.És mintha ezzel a kattintással varázsütésre lehullott volna valami lepel a két kis öregről, amitől eddig láthatatlanok voltak, egy nővér odament hozzájuk hogy megnyugtassa őket,hogy hamarosan lesz vizsgálat, és lesz ágy.

A mi vizsgálónkba is beszivárgott a hír, hogy itt van valaki aki fotózgat, Így lett ágy és infúzió.(reggel 7.30-ra labor eredmény is) A mellettem öt óra óta várakozó nő azt mondta, nehogy azt higgyem, hogy történik valami az öregekkel, és mégis. Csak tíz perc kellett hozzá.Láttam ahogy a nénit eltolják egy ágyon és csak azt mondogatta, ,,de ugye nem leszek egyedül.."Gondolkodtam,hogy megoszthatom-e ezt a képet, vagy személyiségi jogokat sértek vele, de aprócska vétség ez ahhoz képest amikor az emberi méltósághoz való jog sárba tiprásáról van szó. . http://www.fm3cafe.hu/

2016. november 19. (szombat), 09:49