27 éves voltam, amikor a férjem meghalt. A részem egy darabja vele együtt halt meg!

Egy asszony megdöbbentő vallomása, aki 27 éves korában elvesztette a férjét, és ezzel egy rész is örökre meghalt benne.

/„Azt mondják este, lefekvés előtt a legnehezebb elviselni valaminek, valakinek a hiányát, a lelki fájdalmat\./

Amióta a férjem meghalt nem a közös ágyunkban alszom, hanem a kanapén. Úgy néz ki, hogy az embereknek igazuk van, az estét, az éjszakákat a legnehezebb ilyenkor kibírni.

Azt is mondják, hogy addig kell sírni ilyenkor, amíg már a könnyeid is elapadnak.

És ez így is volt. Sírtam zuhanyzás közben, amikor az autóban ültem, de akkor is, ha valakivel éppen beszéltem, egészen odáig, amíg el nem aludtam. Az a bizonyos gombóc akkor alakult ki a torkomban, amikor eljutott a tudatomig az, hogy ő örökre eltűnt az életemből.

Az ismerőseim nem tudták, hogy miként viselkedjenek velem, mit kezdjenek az érzéseimmel, de nem is hibáztatom ezért őket. Én sem tudtam mit kezdeni magammal.

Úgy éreztem, hogy mindegy, hogy most, 27 évesen, vagy 87 évesen vesztettem volna el a szerelemem, a fájdalmam ugyanakkora lett volna.

A férjem halála után egy hónappal nyitottam először ajtót. A postaláda tele volt számlákkal, banki ajánlatokkal. A levelekből ítélve olyan volt, mintha a férjem még mindig élne. Ott álltam a kezemben a számlákkal, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Ha a férjem a verandán lett volna, biztos a kezébe nyomtam volna a leveleket. De ezt már nem tehettem meg. De akkor rájöttem arra, hogy ahhoz, hogy továbblépjek az életben, még nem kell teljesen elfelejtenem őt. Ez volt az a nap is, amikor észrevettem azt, hogy van élet a házon, a négy falon kívül is. Ezután felgyújtottam a verandán a villanyt az ő emlékére, és egész nap égve hagytam.

Hamarosan ismét visszatértem a munkahelyemre, a kollégáim mind ott voltak.

„Egyikőjük sem halt meg” – ismételtem magamban, mikor megkezdtem az első munkanapomat. Végezni akartam a dolgomat, majd hazamenni. A kolléganőim meghívtak egy üdítőre, hogy meló után üljünk be valahova. Ekkor egy adott pillanatban belöktek a táncparkett közepére. Gyűlöltem a helyzetet és őket is, annak ellenére, hogy tudtam, jó szándékkal tették mindazt. Utáltam őket, amiért nevettek, amiért táncoltak, hogy ők boldogok voltak. Ami a legjobban fájt az az volt, hogy sajnálnak. Így végül hazamentem.

Ezután egy olyan időszak következett, amikor csak dolgoztam, majd utána otthon ültem. Egy nap az autóm elromlott, így busszal kellett munkába menjek. Amilyen rosszul indult minden, olyan fantasztikusan alakult utána az élet. A férfi, aki aznap leült mellém a buszon, a második férjem lett.

Hamarosan a 15. házassági évfordulónkat ünnepeljük.

A veranda égője azóta is egyfolytában ég, igaz, időközben párszor kellett égőt cserélni. A jelenlegi férjemet nem zavarja, hogy az első férjem emléke még mindig bennem él, és az sem, ha néha elsírom magam, ha rá gondolok. Az élet nem áll meg, ez velem sem történt másképp, de a fájdalmam sosem fog megszűnni. Most sokszor örömömben sírok, hiszen fantasztikus életem van. ”

Forrás: yourtango.com

Forrás: filantropikum.com

2015. június 10. (szerda), 12:32