53 év házasság után… a feleségem ELVÁLT TŐLEM.

 

Mit keres ott... kézen fogva… egy idegennel?” – gondolta magában a 75 éves Horváth István, akit mindenki csak Pista bácsinak hívott, miközben a kis bevásárlószatyrot szorongatva megdermedt a járda szélén.

/A délutáni napsütés ellenére hideg futott végig a hátán\./

Az utca túloldalán, egy keskeny utcakávézó előtt ott ült Veronika, a felesége – pontosabban már csak exfelesége – egy elegáns, őszes halántékú férfi társaságában. Nevettek. Kézen fogva.

– Ez nem lehet igaz – motyogta Pista bácsi, miközben átsietett az úton. – Alig váltunk el pár hete… és máris?

Veronika és István 53 évig éltek házasságban. Jóban, rosszban, csendes vitákkal és mély összetartozással – míg végül az idő meg nem repesztette azt, amit a szerelem egykor összeforrasztott.

Most ott ült Veronika, hófehér blúzban, kecses mozdulatokkal kortyolva a presszókávét – azzal a férfival.

Pista bácsi nem tudott uralkodni magán. Dühösen odalépett az asztalukhoz, és tenyerével az asztal lapjára csapott.

– Veronika! Mit művelsz?! – csattant fel olyan hangon, hogy a fél terasz felkapta a fejét.

Veronika összerezzent, a mellette ülő férfi szintén zavartan nézett fel.

– István… kérlek, ne itt… – súgta Veronika rémülten.

– Dehogynem itt! – fortyant Pista bácsi.

– 53 évig voltunk házasok, és te… te meg már kézenfogva nevetgélsz valakivel? Hetekkel a válás után? Szép!

A férfi lassan felállt.

– Bocsásson meg… de kérem, nyugodjon meg. Én…

De ekkor a férfi hangja elakadt. Tekintete összeakadt Istvánéval.

– Maga… maga az apám?

– Tessék?! – kérdezte Pista bácsi elképedve. – Mit mondott maga?

Veronika elsápadt. A poharat letette, és remegő kézzel nyúlt István felé.

– Kérlek, ülj le, István. El kell mondanom valamit… valamit, amit nagyon régóta magamban tartok.

István lehuppant a mellette lévő székre, és csak annyit bírt mondani:

– Jó ég… mi ez az egész?

Veronika mély levegőt vett.

– Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? 1969… az a régi zenés kocsma az Erzsébet körúton?

Pista bácsi bólintott. Az arca már nem volt dühös – csak zavarodott.

– Hát ott kezdődött minden – suttogta Veronika. – De valójában… már akkor sem voltam egészen őszinte veled. Volt valaki más is… egyetlen éjszaka. És abból az éjszakából született… Simon.

A férfi – Simon – döbbenten ült vissza a székére.

– Én… én most hallom ezt először.

– Én is… – tette hozzá Pista bácsi halkan.

Veronika könnyes szemmel folytatta.

– Akkoriban 17 éves voltam. Az apám, a lelkész, szigorú volt.

Egy este kiszöktem a barátnőimmel egy kocsmába… ott találkoztam egy idegennel. Aztán… három héttel később jöttek a rosszullétek.

Simon feszülten hallgatta.

– Tehát… engem akkor… örökbe adtak?

Veronika bólintott.

– Az apám ragaszkodott hozzá. Azt mondta, nem élhetünk szégyenben. Akkor azt hittem, soha többé nem akarom hallani ennek a gyereknek a nevét… de nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. És mikor újra találkoztam Istvánnal évekkel később… már nem volt merszem elmondani neki.

– Ezért nem akartál gyereket! – eszmélt Pista bácsi. – Most már mindent értek.

Simon felállt.

– Akkor én most inkább elmegyek… – mondta zavartan. – Kell egy kis idő, amíg feldolgozom ezt.

De István hirtelen megszólalt:

– Várj. Ha valóban a fiam vagy… nem most kell elmenni. Most kell maradni.

Simon megállt. Veronika sírva fakadt. A levegő vibrált az asztal körül – egy évtizedeken át őrzött titok végre napvilágra került.

„Pista bácsi… hát te vagy az apám?” – Simon szavai visszhangként zúgtak Veronika fülében.

A kávézó zaja elhalkult a fejében, és a gondolatai hirtelen visszarepültek az időben…1968 szeptemberébe.

Akkoriban Szegeden laktak, egy csendes, polgári utcában. Veronika még csak 17 éves volt, a helyi református lelkész, Török Aladár leánya. A szigorú erkölcsök, a vasárnapi bibliaórák és az apai tekintet súlya határozta meg a mindennapjait.

– Vanessza, az Isten szeme mindig rajtad van – mondta gyakran az apja, miközben imakönyvet tett a vacsora mellé.

De Veronika – akit a barátnői csak „Vani”-nak becéztek – más életre vágyott. Táncra, fényekre, zenére… szabadságra.

Egy péntek este a barátnője, Csilla, rábeszélte, hogy szökjenek ki a város széli „Sirály” nevű kocsmába. A legendás helyen mindig zenekar játszott, a fiatalok pedig táncoltak, mintha nem lenne holnap.

– Vanessza, biztos, hogy apád nem hallotta, mikor kiszöktél? – kérdezte Csilla izgatottan.

– Aludt már… de ha elkap, az egész jövőmnek annyi – súgta vissza Veronika, miközben a szíve a torkában dobogott.

A Sirály megtelt zenével és cigarettafüsttel. A lányok nevetve ültek le egy sarokasztalhoz, Veronika pedig már-már megbánta, hogy eljött… mígnem egy sötétkék zakós fiú megállt előtte.

– Helló, gyönyörű. Meghívhatlak egy italra?

– Attól függ, ki vagy – felelte Veronika, játékosan oldalra biccentve a fejét.

– Pista. Horváth István. A barátaim csak Pista bácsinak hívnak… de azt ne mondd, hogy már öregnek tűnök.

Veronika elnevette magát.

– Te maximum 21 lehetsz.

– Talált. És te?

– 18… majdnem. – füllentette.

Az este gyorsan fordult romantikába.

Együtt táncoltak, szorosan egymáshoz simulva, ahogy a zenekar lassú bluest játszott. Az ital, a zene és a fiú jelenléte egy egészen más világba sodorta Veronikát – olyanba, ahol nem voltak szabályok, csak érzések.

– Vanessza, gyönyörű vagy. – súgta Pista, mikor kiléptek a friss levegőre. – Megmutatnád nekem a Tisza-partot? Sosem jártam arra.

Veronika hezitált, de a fiú tekintetében nem volt veszély – csak kíváncsiság és őszinte vonzalom.

– Rendben. De csak egy rövid séta.

A séta hosszúra nyúlt. A város fényei elhalványultak, a Tisza-parti padon ültek, nevettek, beszélgettek. Aztán jött az első csók. Majd a második. A harmadik… És a pillanat, amikor Veronika először tapasztalta meg a szerelem testi oldalát.

Nem volt terv, nem volt védelem, nem volt gondolat. Csak érzés.

Másnap reggel Veronika nesztelenül osont vissza a szobájába. Senki nem sejtette, mi történt. Még ő maga sem értette egészen.

Három héttel később már nem tudta tagadni: émelygés, fejfájás, gyengeség… és az elkerülhetetlen valóság.

– Vanessza! – kiáltott be mostohaanyja, Róza néni, mikor meghallotta a fürdőszobai zajokat. – Mondd meg, mi a baj! Terhes vagy?!

Veronika megtört. Zokogva vallott mindent.

Az ítélet gyors és szigorú volt.

– Ezt nem tudjuk eltitkolni. El kell hitetned Dániellel, hogy tőle van a baba – utasította Róza. – És az apád ne tudjon meg semmit! Megértetted?!

Veronika remegve bólintott. Másnap visszahívatta Dánielt, az egykori fiúját, és eljátszotta a bűnbánó szerelmest.

Az este végén együtt töltötték az éjszakát, ahogy Róza tervezte.

Két hét múlva jött a hír: „Várandós vagyok.” Dániel elfogadta – sőt, örült. Az apja dühöngött, de a templomi esküvő végül mégis megtörtént.

Veronika 18 évesen anya lett. Az újszülött fiú, Simon, Dániel nevét kapta. A boldogság azonban csak két napig tartott…

Egy orvos hívatta Dánielt. A vércsoportok nem stimmeltek.

A robbanás elkerülhetetlen volt.

– HAZUDTÁL NEKEM! – ordította Dániel a kórházban.

– Ez… baleset volt! – zokogta Veronika. – Nem tudtam, mit tegyek!

De Dániel nem hallgatott. Elviharzott – örökre.

A nap már alábukott a Csongrádi Tisza-híd mögött, amikor Pista bácsi és Simon újra találkoztak – ezúttal kettesben.

Egy csendes parkban ültek egy padon. A nyár meleg lehelete, a fák susogása, a kabócák hangja körülölelte őket.

Simon lehajtotta a fejét, és halkan megszólalt:

– Tudod, soha nem volt apám. A nevelőapám jó ember volt… de valahogy mindig éreztem, hogy más vagyok.

Most meg itt vagy… hús-vér valóságban. És… ne haragudj, de olyan fura az egész.

Pista bácsi – Horváth István – bólintott. Ujjait összefonta a térdén, és halkan válaszolt:

– Nem hibáztatlak. Én sem tudtam rólad… Ha tudtam volna… az életem… minden… más lehetett volna.

– Elmondanád, milyen ember voltál fiatalon? – kérdezte Simon hirtelen.

Pista bácsi elmosolyodott.

– Hát… keményfejű. Örökké valami újat akartam. Volt egy műhelyem – cipészműhely. Aztán festettem is. Nem voltam gazdag, de mindig dolgoztam. És… szerettem volna családot. Amikor Veronikával újra összefutottunk, már késő volt. Ő már... mással volt.

Simon elmosolyodott.

– Azt hiszem, én is örököltem belőled valamit. A makacsságot biztosan.

– És te mivel foglalkozol? – kérdezte Pista bácsi.

– Belsőépítész vagyok. Megtervezek tereket, ahol az emberek jól érzik magukat. Furcsa, nem? Mindig egy otthont kerestem… miközben másoknak rajzoltam meg az övéket.

A két férfi hosszú percekig hallgatott. A csend már nem volt feszélyező – inkább ismerős. Mint a zene, amit nem kell magyarázni.

Végül Simon törte meg:

– Azt mondtad a kávézóban… hogy nem most kell elmenni, hanem maradni. Tényleg úgy gondolod?

– Most találtalak meg – válaszolta Pista bácsi. – Bolond lennék elengedni.

Simon szeme könnybe lábadt. Megköszörülte a torkát.

– Te… apa… hajlandó lennél megismerni engem? Lassacskán?

Pista bácsi elnevette magát.

– Fiam, 75 vagyok. Ha nem most, akkor mikor?

Egy héttel később, Veronika hívást kapott.

– Szia – szólt bele Simon. – Van kedved találkozni? Mindhárman?

Egy kis cukrászdába beszélték meg a találkozót. Veronika feszült volt, mikor megérkezett, de aztán meglátta Pista bácsit és Simont egymás mellett ülni, mosolyogva, és minden szorongása elolvadt.

– Szervusz, Veronika – mondta Pista bácsi. – Rendeltem neked citromos szeletet. Tudtam, hogy az a kedvenced.

– Még mindig emlékszel rá? – kérdezte meglepve Veronika.

– 53 év alatt sok mindent elfelejt az ember. De azt nem – mosolygott Pista.

Simon a bögréjét forgatta a kezében.

– Anya… szeretnélek megismerni. Nem ítéllek el. Nem kérdezek semmit a múltról, ha nem akarod. De tudni akarom, ki vagy.

Veronika szeme könnybe lábadt.

– Annyi éven át cipeltem ezt a titkot. De most… mintha egy súly esett volna le rólam. Köszönöm… mindkettőtöknek.

Két hónappal később, Csongrád főterén, egy kis, családias vendéglőben három ember ült egy asztalnál. Egy fiatalabb nő és két kisgyerek szaladt oda Simonhoz.

– Gyere, bemutatlak – mondta Simon mosolyogva.

– Pista bácsi… ő a feleségem, Emese. Ő pedig a kisfiam, Marci… és a kislányunk, Nóri.

A gyerekek kíváncsian néztek a bácsira, aki egy pillanatig nem tudott megszólalni.

– Te vagy… az unokám? – kérdezte végül.

– Igen, papa! – kiáltotta Marci, és átölelte.

Veronika Pista bácsi kezét fogta. A két öreg kéz remegett, de tartotta egymást.

– Mit gondolsz? – kérdezte Veronika halkan. – Vajon még lehetséges… hogy újra elkezdjük?

Pista bácsi a nő szemébe nézett. Ott volt minden – fájdalom, megbánás, de legfőképp: szeretet.

– Soha nem késő. Még ha nem is ott folytatjuk, ahol abbahagytuk… kezdhetjük ott, ahol most tartunk.

2025. július 05. (szombat), 05:47