53 éves létemre, a boltban olyat tett velem az a nagyon férfias eladó, hogy még most is beleborzongok
Hirdetés
Hirdetés
Ott mindenki előtt!
ó persze mondhatná mindenki, hogy a maszkos időszakban nem mindig lehet kitalálni az ember lányának a korát. 53 vagyok és nem szégyellem, hogy ennyi. /Akad pár erősebb vonal az arcomon, de inkább a szám körül\./
Hirdetés
A lányom szerint maszkban még negyvennek sem látszom.
Úgy történt, hogy elindultunk egy szép szerdai napon, mert kabát kellett a harmincas lányomnak, most akciós, vegyük meg, csak 12 ezer forint.
Hirdetés
Be is tértünk a sportboltba, maszkban. Elő a kabáttal, próbafülke most nem kell, de hol van itt egy tükör? Döngő léptekkel jött felénk egy magas, sportos eladó és brummogó hangon közölte menjünk csak egy picit odébb és mutatta előzékenyen a tükröt. Igen ritkán járunk mostanában ruhaüzletbe, elcsodálkoztunk és megköszöntük a segítségét.
Még néhány kabátot próbált Kata, végül én is magamra öltöttem az egyiket és igen jól állt rajtam... de hiába akartam levenni beleakadta pulcsimba az árcédula.
Hirdetés
Azonnal ott termett a kedves eladó és segített kikeveredni a kabátból. Elhiheted, égő volt a helyzet, ahogy ráncigáltam le magamról a ruhadarabot, miközben az tekergett körülöttem! Ám, úgy láttam az eladó nem nevetett ki, legalábbis a szeméből komolyság tükröződött.
Döntöttünk és Kata hozta a kabátot, én viszont nem akartam megvenni a másikat magamnak, így üres kézzel mentem a pénztár felé.
Hirdetés
Éppen a kedves eladó mellett lépdeltem, ekkor hangzott el a mondat, amibe most is beleborzongok:
Csak a kedves húga vásárol? Ön itt hagyja a másik csodás kabátot?
Jó, mondhatod, hogy csak egyszerűen remek kereskedő és mindenáron el akart adni, hiszen jól is állt rajtam és nem is volt drága az a télikabát. Igen ám, de nem ez a dolog lényege, hogy a kellemes megjelenésű és előzékeny eladó rám akart-e tukmálni egy holmit, hanem az, hogy a nálam 22 évvel fiatalabb lányomat a húgomnak nézte!
Vagyis, így maszkban akkor nem mutatok 35-nél többnek, 53 évesen?
2022. április 07. (csütörtök), 09:46
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
