55 évesen darabokban volt az életem – de amikor végre újrakezdhettem volna, egyetlen éjszaka alatt mindent elloptak tőlem! ?? A házasságom romokban hevert, a családom széthullott, és az egyetlen kapaszkodóm a regényem volt. Két év munkája, az utolsó dolog, ami még értelmet adott az életemnek. Aztán megjelent Éva, a legjobb barátnőm. – Elég volt, Zsófi! Fogod a bőröndöd, és elmegyünk egy szigetre! Ki kell szakadnod ebből a pokolból. Úgy voltam vele, miért ne? És ekkor lépett be az életembe Bence. Magas, vonzó, intelligens, ellenállhatatlanul sármos – minden megvolt benne. Azt hittem, végre új esélyt kapok az élettől. Az éjszakánk tökéletes volt. Az első alkalom hosszú idő óta, hogy újra boldognak éreztem magam. Aztán másnap reggel… ? Bence eltűnt. ? A regényem is eltűnt a laptopomról. Pánikban rohantam Évához, de megtorpantam az ajtaja előtt, amikor meghallottam egy hangot. Bence. ? Bence: „Csak meg kell találnunk a megfelelő kiadót.” ? Éva: „Ő soha nem fogja tudni, mi találta el…” ? Ekkor értettem meg, hogy végig átvertek… ???⬇️ A teljes történet megható fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg.
55 évesen beleszerettem egy nálam 15 évvel fiatalabb férfiba – de a valóság sokkolóbb volt, mint amit el tudtam volna képzelni.
.
Azért jöttem erre a szigetre, hogy megtaláljam a békét. /Újrakezdés, menekülés a múltam elől, egy hely, ahol begyógyíthatom a régi sebeket\./
Aztán találkoztam VELE.
Elragadó volt, figyelmes, és minden olyan dolgot megtestesített, amiről azt sem tudtam, hogy hiányzik az életemből.
Már kezdtem hinni benne, hogy újrakezdhetek mindent, amikor egyetlen pillanat összetörte az álmaimat.
A bőröndöm nyitva állt előttem, a szobám idegennek tűnt.
Bár évtizedeket töltöttem ebben a lakásban, most olyan volt, mintha már nem tartoznék ide.
– Hogy jutottunk el idáig? – suttogtam, miközben az ujjaim végigsiklottak a régi bögrén, amelyen ez állt: "Örökké és mindig".
Aztán félredobtam.
A kanapéra pillantottam, ahol annyi vasárnapi reggelt töltöttünk együtt.
– Isten veled, pizzacsaták és kávéillatú reggelek.
A hálószobába lépve üres ágy fogadott. Az a bizonyos másik oldal, amely évekig nem volt magányos.
Most vádolón bámult rám.
– Ne nézz így rám.
A csomagolás közben úgy éreztem magam, mintha elveszett kincseket keresnék. Aztán a tekintetem a laptopomra esett.
– Legalább te maradtál velem. – Megpaskoltam a fedelét.
Benne volt két év munkája. A regényem. Még nem volt kész, de az enyém volt. Bizonyíték arra, hogy nem vesztettem el teljesen önmagam.
Ekkor megjött Éva e-mailje:
"Írói elvonulás. Meleg sziget. Újrakezdés. Bor."
Felnevettem.
– Persze, bor.
Éva mindig is mágikus képességgel rendelkezett, hogy katasztrófákat is vonzó kalandként állítson be.
Ez az ötlet őrültségnek tűnt… de nem erről szólt az egész?
A repülőjegy-visszaigazolásra néztem.
Mi van, ha utálni fogom?Mi van, ha ők utálnak engem?Mi van, ha beleesek az óceánba, és megesznek a cápák?
Aztán egy másik gondolat is felmerült:
Mi van, ha élvezni fogom?
– Egye fene. – Becsuktam a bőröndöt.
Nem menekülök el. Valami új felé indulok.
A szigeten.
A meleg szellő és az óceán morajlása úgy ölelt körbe, mintha ez lett volna az a hely, amit mindig is kerestem.
Ez kellett nekem.
De a békém nem tartott sokáig.
Ahogy megérkeztem az írói elvonulás helyszínére, a nyugalmat hangos zene és nevetés zavarta meg.
Fiatalok – többségük a húszas-harmincas éveiben – ültek színes babzsákokon, kezükben koktélokkal, amikben több volt az esernyő, mint a folyadék.
– Hát, ez nem épp egy kolostor. – sóhajtottam magamban.
Ekkor egy nő karcsú alakja jelent meg a tömegben – hatalmas napszemüveg, széles mosoly és egy margarita a kezében.
Éva.
– Zsófi! – kiáltotta izgatottan. – Végre itt vagy!
– Már most megbántam. – motyogtam, de erőltetett mosolyt vágtam.
– Ugyan már! Itt történik a varázslat! – jelentette ki, és megragadta a karomat. – Ráadásul van valaki, akivel találkoznod kell.
Mielőtt tiltakozhattam volna, átvonszolt a tömegen. Úgy éreztem magam, mint egy megkésett anyuka egy tinédzser házibuliban.
Aztán megálltunk előtte.
Ő előtte.
Magas volt, napbarnított bőr, csibészes mosoly, laza fehér vászoning – épp annyira kigombolva, hogy érdekes legyen, de ne közönséges.
– Zsófi, ő Bence. – Éva szeme csillogott.
– Örvendek a találkozásnak, Zsófi. – A hangja mély volt és nyugodt, akár a tenger hullámai.
– Én is. – próbáltam nem mutatni, hogy mennyire ideges vagyok.
– Bence író, akárcsak te. – Éva elégedetten összefonta a karját. – Már alig várta, hogy megismerjen, amióta meséltem neki a regényedről.
Elpirultam.
– Ó, az… még nincs kész.
– Nem számít. – mosolygott Bence. – Az a tény, hogy két éve dolgozol rajta, már önmagában elképesztő. Szívesen hallanék róla.
Éva hátralépett.
– Ti ketten beszélgessetek! Én hozok még margarítát.
Akartam megdorgálni, amiért így helyzetbe hozott, de amikor Bence rám mosolygott, valami meglágyult bennem.
– Van kedved sétálni? – kérdezte lazán.
Azt sem tudtam, mi ütött belém, de bólintottam.
– Miért ne?
A séta nem volt átlagos.
Bence megmutatta a sziget rejtett zugait – egy elhagyatott partot, egy fára erősített hintát, egy kis ösvényt, amely egy lélegzetelállító kilátóhoz vezetett.
– Tehetséges vagy. – nevettem.
– Miben?
– Hogy elhitesd velem, hogy nem vagyok teljesen idegen ebben a világban.
– Talán nem is vagy az.
A beszélgetés könnyed volt és természetes. Nevettem, mint már régóta nem.
De valami ott motoszkált bennem.
Egy halvány, megmagyarázhatatlan rossz érzés.
Másnap reggel mégis boldogan ébredtem.
Tele voltam inspirációval. Ma végre írni fogok!
Csakhogy amikor bekapcsoltam a laptopomat…
A regényem eltűnt.
Minden egyes fájl.
Mintha soha nem is létezett volna.
A laptopomat meredten bámultam, a kezem remegett.
A regényem eltűnt.
Két év munkája, minden egyes fejezet, minden egyes átírt mondat – mintha soha nem is létezett volna.
Az ujjaim kapkodva jártak a billentyűzeten. Próbáltam keresni, próbáltam visszaállítani a fájlokat. Semmi.
A szívem őrült tempóban kezdett verni.
– Nem… ez nem lehet…
Azonnal Évához indultam.
De amikor elhaladtam egy ajtó mellett, fülekbe suttogott hangokat hallottam.
Bence.
És Éva.
Lelassítottam, a hátamat a falnak döntöttem.
– Csak meg kell találnunk a megfelelő kiadót… – Bence hangja volt.
A vérem megfagyott.
Lassan benéztem az ajtó résén, és megláttam Évát és Bencét, ahogy összehajolnak egy laptop fölött.
Az én laptopom fölött.
Éva hangja csöpögött a kétszínűségtől.
– A kézirata zseniális. Ha ügyesen adjuk el, az enyém lehet. Soha nem fog rájönni.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Nem. Ez nem lehet igaz.
Bence? Ő is benne van?
Ő, aki végighallgatta minden ötletemet, aki elbűvölő mosollyal nézett rám… végig átvert?
Megfordultam, és némán visszarohantam a szobámba.
Nem törődtem semmivel, csak hirtelen felkaptam a bőröndömet, és elkezdtem pakolni.
– Ez nem történik meg… Ez nem történhet meg! – suttogtam, miközben a kezem remegett.
De megtörtént.
Meg akarták lopni a regényemet.
Bence és Éva összejátszottak ellenem.
Egy pillanatra lehunytam a szemem.
Majd összezártam a bőröndöt, és elhagytam a szigetet.
Hónapokkal később egy könyvesbolt színpadán álltam.
A kezemben tartottam a saját regényemet – az én nevemmel a borítón.
A közönség tapsolt.
De én alig hallottam őket.
Még mindig bennem élt a csalás, a fájdalom, a keserűség.
Aztán… a könyv aláírás után egy kis cetlit találtam az asztalon.
A kezem ökölbe szorult, amikor elolvastam a sorokat.
„Tartozol nekem egy aláírással. A sarkon lévő kávézóban várlak.”
A kézírás ismerős volt.
Bence.
A kávézóba érve azonnal megláttam őt.
Ott ült, lazán hátradőlve, de a szeme komoly volt.
Leültem vele szemben, és összefontam a karjaimat.
– Hogy mersz még egyszer a szemem elé kerülni?
Bence sóhajtott.
– Zsófi, el kell magyaráznom.
Nevettem. Keserűen.
– Nem kell. Mindent hallottam.
– Nem. Csak a felét hallottad.
Bence előredőlt, és a szemembe nézett.
– Nem tudtam Éva tervéről. Eleinte azt hittem, tényleg segíteni akar neked. De amikor rájöttem, mit tervez, elvettem a pendrive-ot, és elküldtem neked.
Megdermedtem.
– A regényem?
– Igen.
Lassan felfogtam, mit mondott.
A regényem nem tűnt el véglegesen.
Mert ő megmentette.
Néma csend telepedett ránk.
Végül felnéztem rá.
– Éva?
Bence megcsóválta a fejét.
– Eltűnt. Miután visszautasítottam, és mindent megmentettem neked, szégyenében eltűnt a környezetemből.
Sóhajtottam.
– Szóval… tényleg nem akartad ellopni?
– Nem. – Bence szemében őszinteség csillogott. – Csak téged akartalak.
Csendben ültem egy pillanatig.
Majd két szót mondtam.
– Egy randi.
Bence ajkai mosolyra húzódtak.
– Egy randi?
Bólintottam.
– Egy esélyt kapsz. De ha elrontod, nincs több lehetőség.
Bence elnevette magát.
– Megállapodtunk.
A randi egy másodikhoz vezetett.
A második egy harmadikhoz.
És ahogy telt az idő, rájöttem, hogy talán, csak talán, nem minden újrakezdés végződik árulással.
Talán van olyan, ami szerelemmel ér véget.
2025. február 08. (szombat), 13:59
