65 évesen egy idegennel aludtam — reggelre pedig megtudtam az igazságot

65 évesen egy idegennel aludtam — reggelre pedig megtudtam az igazságot

Aznap este már érezni lehetett az ősz leheletét a városon. /A házam kertjében a diófák árnyékai hosszúra nyúltak, a konyhában csendben kattogott a falióra\./

A nap nagy részét régi fényképek rendezgetésével töltöttem: megsárgult családi képek, gyerekrajzok, régi üdvözlőlapok. Az ujjaim alatt ropogott a papír, és közben elmosolyodtam. „Ma van a születésnapom” – mondtam ki halkan, mintha csak magamnak tenném emlékeztetőül. Régen ilyenkor mindig zsivaj és nevetés volt a házban, most pedig csak az ablakon beszűrődő hideg levegő és az udvaron heverő almák illata.

Egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy megint egyedül töltöm az estét. Aztán hirtelen felpattantam. „Nem! Ma valami mást akarok. Valamit, ami kicsit kimozdít a megszokott kerékvágásból.” Felkaptam a stólámat, betettem a pénztárcám a táskámba, és elindultam a városba.

A buszon mindenki csendben ült, csak a motor zúgása és a kinti utcai lámpák fénye kísért. Én az ablakon át bámultam a kirakatokat, a záró gyógyszertárak neonfényeit, és a sarkon egyszer csak megláttam a kis bárt.

– Na, miért ne? – mormoltam magamnak, és benyitottam.

Bent meleg, mézsárga fény fogadott. Az asztaloknál párok ültek, páran sakkoztak is, a pult mögül halk zene szólt. Leültem, kértem egy pohár vörösbort, és mikor belekortyoltam, halkan koccintottam magammal:

– Boldog születésnapot, Rózsa. – mondtam ki a saját nevem, és hirtelen könnyebb lett a mellkasom.

Nem sokkal később nyílt az ajtó. Egy magas, vállas férfi lépett be. Nem tűnt idegennek, mégis az volt. Megállt, körbenézett, majd felém indult.

– Jó estét, hölgyem – szólított meg mosolyogva. – Szabad ez a hely?

– Parancsoljon – bólintottam, és ő leült mellém.

Pár percig csak csendben figyeltük egymást, majd megszólalt:

– Helybéli?

– Már mondhatni igen – feleltem mosolyogva. – De régen mindig arról álmodoztam, hogy majd elutazom valahová messzire.

– Én épp az ellenkezője vagyok – mondta halkan. – Folyton úton vagyok. Fényképezek. Nem híres embereket, hanem olyanokat, akiket senki nem vesz észre. De az arcukon ott van minden igazság.

Beszélgetni kezdtünk. Apró állomásokról, régi piacokról, a vasútállomások krétaszagáról, a hajnalban kiabáló kofákról. És arról, hogy mennyire hiányzik a régi idők lassúsága. Ő hallgatott, bólogatott, és én azon kaptam magam, hogy rég nem beszéltem ilyen nyugodtan senkivel.

– Maga figyel rám – mondtam ki végül meglepve.

– Hogyne figyelnék – felelte egyszerűen. – Maga érdekesebb, mint gondolná.

Az este telt, a bor elfogyott, és a szavak után csend maradt. Éreztem, hogy valami különös történik. Nem a fiatalság hevével, hanem valami emberi, meleg közelséggel.

Éjjel vele maradtam.

Nem szenvedélyes, hirtelen fellángolás volt – inkább óvatos érintés, figyelem, törődés. „Ha valami nem jó, mondja meg” – suttogta. „Jó így” – feleltem könnyekkel a szememben, mert végre valaki tényleg törődött azzal, hogyan érzem magam.

Reggel a szobában egy fehér boríték várt az asztalon. Szívem hevesen vert, miközben felvágtam.

A levélben ez állt:

„Köszönöm, hogy megmutatta nekem: az időskor lehet bátor és szép. Nem mondtam el rögtön az igazat: én vagyok annak a fiúnak a fia, akinek Ön évekkel ezelőtt segített. Tízéves voltam, amikor levest és pénzt hozott a gyógyszerre. Soha nem felejtettem el. Azóta fotózom az embereket, akik másokat tartanak. Tegnap megismertem Önt, és tudtam: most kell megköszönnöm.”

A borítékból egy fénykép is kiesett: én alvás közben, meleg lámpafényben.

– Ez lehetetlen – suttogtam. De a szívem mélyén tudtam: igaz.

Egész nap csak járkáltam a házban. Öntöztem a fikuszt, átrendeztem a konyhát, újrahajtogattam a törölközőket – mindent, csak hogy eltereljem a figyelmem. A fejemben azonban két szó vitatkozott halkan: szégyen és öröm.

Este felhívott a lányom, Ágnes.– Szia, anya! Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy. – hangja hétköznapi volt, semmit sem sejtett.– Jól, drágám – feleltem. És meglepve vettem észre, hogy igazat mondok.

Nem azt jelentette, hogy minden nyugodt, hanem azt, hogy a parton vagyok: biztonságban.

Másnap a piacra mentem. Vettem egy csokor dús dáliát, egy cipót, és egy tábla keserű csokoládét – azt a fajtát, amivel mindig kínáltam azokat, akik csak „egy pillanatra” ugrottak be hozzám.

– Szép virágok – jegyezte meg a virágárus. – Ünnep lesz?– Igen – mosolyodtam el. – Tegnap volt.

Néhány nap múlva újabb meglepetés ért: a postaládámban egy kis dobozt találtam. Benne fekete borítójú jegyzetfüzet és egy rövid üzenet:

„Ha szeretnéd, írd le a saját verziódat az éjszakánkról. G.”

Sokáig néztem a jegyzetfüzetet. A betűi határozottak voltak, minden felesleges dísz nélkül. Végül leültem, kinyitottam az első oldalt, és írni kezdtem:

„Szeptember vége. Az ablaknál álltam, a falióra kattogott. Elindultam, és láttam, hogy az éjszaka nem fekete – csak a megszokott fény hiánya.”

Mikor letettem a tollat, úgy éreztem, hogy valami bennem is helyére került.

Nem meséltem senkinek. Nem azért, mert szégyelltem volna. Ez nem beszélgetésre való történet volt – inkább olyan, amit csendben megőriz az ember.

Néhány héttel később váratlanul kopogtak az ajtómon. Egy vékony, kendős asszony állt a küszöbön. Fáradt arca ismerős volt, de nem tudtam hová tenni. Aztán a szívem megsúgta: Katával állok szemben.

Az asszony, akinek évekkel ezelőtt levest és pénzt vittem a beteg fia miatt.

– Megkaptam a címed – mondta kissé zavartan. – A fiam mesélte el… Én csak szerettem volna megköszönni. Akkor is, most is.

Beengedtem. A konyhában teát főztem, ő leült, és sokáig beszélgettünk. Néha nevetett, máskor elcsuklott a hangja.

– Jó ember a fiam – mondta. – De mindig egyedül volt. Féltem érte. Most… mintha elengedett volna valamit.

– Fotós lett – jegyeztem meg.– Mindig szeretett nézni – bólintott. – Én csak azt mondtam neki: „Nézz úgy, hogy ne ítélkezz.” Úgy tűnik, megtanulta.

Mikor elment, sokáig néztem utána a kapuból. Az élet néha úgy fonja össze az embereket, mintha vesszőt tenne oda, ahol már pont volt.

Télen bekereteztettem azt a fényképet, amit tőle kaptam. Nem a nappali falára, hanem a folyosóra tettem, ahová csak én és a hozzám betérők pillanthatnak rá. A kép meleg fénye minden nap másként hatott: hol egy világos téglalap volt, hol egy üzenet, amit szemmel olvasol újra és újra.

Néha visszamentem a sarokbárba. A pultos felismert, és egyszer megjegyezte:– Ön akkor szeptember végén járt itt. Egy férfi volt magával. Olyan tekintete volt… mint azoknak, akik a kamerán túl látnak.– Fotós – mondtam.– Szép. – felelte röviden, nem pontosítva, mire gondol.

Pár hét múlva kiállítás nyílt a városban.

„Azok az arcok, akik tartanak” – ez volt a címe. Elmentem. A falakon emberek arca: lisztes kezű pék, oxigénpalackos asszony, iskolai folyosón álló tanár. És egy kisebb kép a sarokban: valaki alszik, meleg lámpafényben. Alatta: „A bátorság pihen”. A szerző: G.

Mosolyogtam. Úgy, ahogy az ember mosolyog, amikor régi ismerősbe fut másik városban.

Nem kerestem őt, és ő sem keresett engem. Nem is kellett. Minden találkozásnak megvan a maga ideje és értelme. A miénk nem abban, hogy együtt írjunk újabb fejezeteket, hanem abban, hogy megtanuljuk: néha elég, ha nem csapjuk be mások ajtaját.

 

A tavasz észrevétlenül érkezett. Mintha valaki résnyire nyitotta volna az ablakot, és a ház megtelt a nedves föld illatával. Elővettem a szekrényből a régi, orosz „Zenit” fényképezőgépet. Letöröltem a keresőt, és újra megtanultam a mozdulatokat: tekercselés, kattanás, kazetta cseréje.

Fotóztam mindent: az ablakpárkányon felejtett csészét, a szomszéd macskát, a saját tenyeremet a napsütötte folton. A képek lassan új naplóvá váltak – fényből, árnyékból és apró részletekből.

Egyik délután Katya tért be hozzám. Süteményt hozott, leült a szék szélére, és mint két régi lány, csevegtünk.– Tudod, elment északra – mondta a fiáról. – Szezonális munkásokat fotóz. Azt írja, olyan csend van ott, amilyet csak a gleccsereken lehet hallani.

– Rendben van – feleltem. És tényleg úgy is éreztem. Nem volt hiányérzet bennem. A találkozásunk leülepedett bennem, mint a kompót: az üledék az aljára süllyedt, felette tisztán maradt minden.

Egy nyári estén a tengerhez utaztam. A vonat lassan zakatolt, a pohártartóban kihűlt a tea, én pedig jegyzeteltem: „Kisváros – padon ülő öregek”, „Állomás – kisfiú vödörrel”. Amikor megérkeztem, a panzió szobája egyszerű volt: ágy, tükör, éjjeli szekrény. Kinyitottam az ablakot, és éreztem, hogy végre jó helyen vagyok.

Másnap a strandon fotóműhelyt hirdettek. Sokat vacilláltam, de végül odamentem. A parton egy fiatal, szakállas férfi magyarázta:– Ne féljenek az ürességtől a képen! A kezek néha többet mondanak, mint az arcok.

Hallgattam. Nem szóltam bele, csak figyeltem. Amikor véget ért, egy széles vállú nő lépett hozzám.– Maga nem kapkod – mondta. – Van szeme. Holnap jöjjön el, a „felszabadított helyet” fotózzuk.– Az mit jelent? – kérdeztem.– Ahol korábban fájt. Most már lehet lélegezni. – és mosolygott.

Este kiültem a víz mellé. A hullámok suttogtak, a sirályok kiabáltak. Egyszer csak valaki mellém ült a padra. Nem mertem azonnal odanézni, de a szívem már sejtette.– Jó estét – szólalt meg.– Jó estét – feleltem.

Ő volt az. Grigorij. Nem mondta, hogy keresett, és én sem kérdeztem. Csak sétáltunk a víz szélén, beszélgettünk arról, milyen nehéz segítséget kérni, és milyen fontos elengedni.

– Megengedné, hogy elkészítsem a portréját? – kérdezte végül. – Nem álmot, nem múltat, hanem a jövőt.– Megengedem – bólintottam. – De feltétellel. Nincs fiatalítás, nincs retus. És legyen benne a durvaság – mint a kagylónál.– Megígérem – mondta.

Néhány kép után letette a gépet, felsóhajtott.– Tudja, mitől féltem? Hogy azt mondja majd: „elloptad az estémet”.– Nem loptál el semmit – feleltem egyszerűen. – Én magam adtam oda.

Amikor elváltunk, nem ígértünk egymásnak semmit. Csak annyit mondott:– Írhatok néha?– Lehet – válaszoltam. – De ígéret nélkül.– Csak egyet ígérek: nem ígérek semmit – mosolygott.

Otthon új szokást teremtettem. A kertben „fényestéket” szerveztem. A szomszédasszonyok, barátnők, fiatal lányok jöttek össze. Teát főztünk, takarókba burkolóztunk, és mindenki elmesélte: „Ma hogy éreztem magam?” Nem tanítottam, csak kérdeztem. Néha lefotóztam a kezüket a fényben, az árnyékukat a verandán.

Egyik alkalommal egy fiatal lány, Rita mutatta meg a fényképét: egy üres szék az ablak mellett.– Ezt a széket eddig a félelem foglalta el. Ma elhúztam a függönyt, és kiment – mondta.Mindannyian sokáig néztük a képet. Ferdesége, túlexponáltsága ellenére tele volt igazsággal.

Ősszel megjelent Grigorij könyve: Akik tartanak. Benne kezek, arcok, hátak – emberek, akik másokat támogatnak. Az én képem is ott volt: kéz a fényben, vékony sebhellyel a csuklómon. Alatta: „A bátorság pihen.” Név, történet nélkül. Csak a fény.

A könyvet a polcra tettem, egy régi atlasz mellé. Nem kellett dedikálás, nem kellett bizonyíték. Elég volt, hogy mindketten emlékeztünk.

A következő születésnapomon almás pitét sütöttem. Két csészét tettem az asztalra, ahogy mindig. Ágnes megérkezett az unokámmal, Katya kuglóffal, a ház tele lett nevetéssel. Amikor elmentek, egyedül maradtam a konyhában, és beírtam a jegyzetfüzetbe:

„65+1. És még mindig előre.”

Kivettem a régi fotót a keretből, mellé tettem a tengerparti portrét, és halkan mondtam:– Boldog születésnapot, kislány. Még mindig élsz.

Kint messze vonat zakatolt, és elképzeltem a pohártartókban lötyögő teát, az ablak mögötti arcokat, és egy kéz melegét a lámpafényben.

És elmosolyodtam. Magamnak. A világnak. Annak, aki egyszer azt írta: A bátorság pihen.

Mert az öregség nem a naptár kérdése. Hanem a fény megtartásának művészete.

 

2025. szeptember 11. (csütörtök), 08:09