A fal mögött, amit soha nem kellett volna megérinteni…” ?
A ház, ahol a fény sosem alszik ki
A mátrai kis faluban, Fenyőpatakon mindenki ismerte az öreg Széll Ilonát.Vékony, csontos asszony volt, hófehér hajjal, mindig ugyanabban a sötétkék kendőben járt a boltba. /Mindenki úgy tudta, özvegy, gyerekei nincsenek, és csak a macskái tartják neki a lelket\./
— Nem volt jó vége annak az asszonynak — mondta a kocsmáros, miközben a poharakat törölgette. — A házban mindig égve maradt a villany, még hajnalban is.— Meg az a nyikorgó zene... néha éjjel hallottam, mintha valaki tangóharmonikázna odabent — tette hozzá az egyik törzsvendég.
Amikor a rendőrség hivatalból lezárta a hagyatéki eljárást, a házat ideiglenesen lepecsételték.
Egy kora reggelen, a Heves Megyei Rendőrkapitányság bűnügyi egysége érkezett: Tóth Márk főtörzsőrmester, társa Kovács Dóra, és a szolgálati kutya, Rex.A parancs világos volt: házkutatás, minden helyiséget átnézni, mert a környéken eltűnt egy budapesti fiatal lány, és a nyomok valamiért ide vezettek.
A ház kívülről békésnek tűnt, de amint beléptek, a levegő megváltozott.Sűrű volt, dohos, mintha az idő is megállt volna odabent.
— Furcsa… nincs por. — jegyezte meg Dóra, miközben a zseblámpával körbejárt.— Mintha valaki még mindig itt lakna — válaszolta Márk, és letérdelt, hogy jobban megnézze a parkettát.
Rex feszült volt. Orrát a padlóra nyomta, majd a falak mentén kezdett szimatolni.A nappaliban, egy régi zongora mellett, egyszer csak megállt. A szőre felborzolódott, a foga kivillant, és mélyről jövő morgás tört fel belőle.
— Mi az, öregfiú? — kérdezte Márk halkan.A kutya azonban nem mozdult, csak a falon lógó nagy, sötét festményt bámulta.
Egy régi családi portré volt: egy asszony három gyerekkel. Az arcuk… túlságosan életszerűnek tűnt. De ami igazán nyugtalanító volt: mindegyikük szeme pontosan ugyanabba az irányba nézett — Rex felé.
A kutya ugatni kezdett, vadul, mint aki valamit jelezni akar.
— Csit, Rex! — mondta Dóra, de a hangja elhalt a visszhangban.
A kutya nem hagyta abba. A fal felé kaparta a padlót, mintha tudná, hogy mögötte valami van.
II. rész – A fal mögött
— Hozd a feszítővasat. — szólt Márk, és letette a zseblámpát a földre.Két mozdulattal leemelte a festményt. A mögötte lévő fal nem volt egységes — egy kisebb négyzet alakú rész sötétebben csillogott, mint a többi.
— Ez nem vakolat — mondta Dóra. — Ez ajtó.
Pár perc múlva, a falból kiemeltek egy régi, rozsdás széfet.A lakatot betörték, a zsanér recsegett, és a csend szinte megsüketítette őket.
Bent több száz fénykép feküdt — pormentesen, rendezett halmokban.Mindegyiken emberek arca.
— Te jó ég… — suttogta Dóra.— Ezek… ezek országos aktákból vannak. — Márk arca elsápadt.
A fényképek alatt pénzkötegek, külföldi valuták, ékszerek és hamis iratok hevertek.Mindegyik hamis személyazonosság mögött ugyanaz a kézírás: „új élet”.
— Ez az asszony… segített eltűnni az embereknek.— Nem csak segített — felelte Márk halkan. — Megcsinálta az egész rendszert. Ő maga hamisította az iratokat.
A rendőrség azonnal értesítette a központot.De még mielőtt a helyszínelők megérkeztek volna, Dóra észrevett valamit a festmény hátoldalán.
Egy régi, elsárgult újságkivágás volt odaragasztva, a cím így szólt:„Három gyerek eltűnt a Mátrában – a rendőrség tehetetlen.”A dátum: 1978. május 14.
— Nézd a képet… — mondta Dóra remegő hangon.
Márk megborzongott.A kutya közben lefeküdt a fal tövébe, de nem aludt. Csak figyelte őket, majd a szemét a festmény aljára szegezte.
Ott, a sötét olajréteg alatt, valami halvány betűk látszottak.Márk elővette a zsebkését, óvatosan lekapart egy vékony réteget.
A felirat kibontakozott:„Még itt vagyunk.”
III. rész – A ház, ami sosem felejt
Aznap este Fenyőpatakon áramszünet volt. A ház, amit aznap átkutattak, teljesen sötétben állt.De a falu széléről nézve többen is látták, hogy az egyik ablakban gyenge fény derengett.
A rendőrség napokig őrizte a helyszínt, ám minden éjjel valami furcsa történt: a ház ajtaja résnyire nyitva találtatott, a zongora fedelén pedig friss ujjlenyomatokat rögzítettek.
— Ez képtelenség — mondta Dóra, miközben a jelentést írta.
Néhány héttel később a vizsgálat lezárult. Kiderült, hogy Széll Ilona évtizedeken át segített embereknek eltűnni a hatóságok elől: családon belüli erőszak áldozatait, üldözötteket, sőt bűnözőket is.De a házban talált egyik napló mást is elárult.
Ilona néni utolsó bejegyzése így szólt:
„Ők nem mentek el. A falak megőrizték őket. Néha beszélnek hozzám. Néha látom a gyerekeket az udvaron.”
A történet azóta is él a faluban.A házat senki nem merte megvenni. Az új tulajdonos-jelöltek mindig azt mondták, hogy valaki járkál odabent, pedig az ajtók zárva voltak.
Tóth Márk a nyomozás után leszerelt. Soha nem beszélt arról, amit látott.Csak egyszer, évekkel később, amikor a kutya, Rex, meghalt, sétált el újra arra a házra.
Megállt a kapuban, és a szél hozott valamit a verandáról — egy halk zongoradallamot.Mintha valaki gyakorolna odabent.
Márk lehajolt, megérintette a rozsdás kerítést, és halkan így szólt:— Tudom, hogy itt vagytok. De most már pihenjetek.
És a zene abbamaradt.
A ház újra csendbe burkolózott, de a faluban még ma is azt mondják,ha éjjel arra mész, hallod, ahogy egy nő suttogja:
„Még itt vagyunk.”
2025. október 28. (kedd), 07:51
