A feleségem elhagyott egy másik férfiért és egy „jobb” életért a legsötétebb pillanatomban – három évvel később könyörgött

A feleségem elhagyott egy másik férfiért és egy „jobb” életért a legsötétebb pillanatomban – három évvel később könyörgött

/A leggyengébb pillanatomban a nő, akit a legjobban szerettem, hozott egy döntést, amely darabokra törte a családunkat\./

Elhagyott engem és a gyermekeinket egy “jobb” élet reményében, egy férfi kedvéért, aki mindent megígért neki, amit én nem tudtam. De az élet furcsa módon mindig elénk állítja a döntéseink következményeit. Három évvel később visszatért hozzám… könyörögve.

Napokig gyakoroltam a fejemben, hogyan mondjam el neki, hogy talán nem sok időm maradt.

Az orvos szavai – “harmadik stádiumú limfóma” – visszhangoztak a fejemben, miközben aznap este megterítettem a vacsorához. Csenge és Ádám már ágyban voltak, hogy Krisztinával kettesben beszélhessünk. Remegő kézzel töltöttem bort a poharakba, hogy valami kapaszkodója legyen, amikor elmondom neki a hírt.

Krisztina belépett a szobába, de valami megváltozott rajta. Hónapok óta láttam rajta ezt a különös elidegenedést, amióta elkezdett befektetési szemináriumokra járni.

De aznap este szükségem volt rá. Szükségem volt a feleségemre.

– Beszélnünk kell. Fontos, drágám, – mondtam, próbáltam nyugodtan tartani a hangom.

Felcsillant a szeme, mintha megkönnyebbült volna.

– Annyira örülök, hogy ezt mondod! – vágott közbe mosolyogva. – Mert én is beszélni akartam veled.

Egy pillanatig azt hittem, talán már tudja. Talán észrevette, hogy valami nincs rendben.

Aztán ledobta a bombát.

– Elhagylak, Bálint. Másba vagyok szerelmes.

Megdermedtem.

– Mi? – suttogtam.

– Nem akartalak bántani, de találkoztam valakivel, aki ismét élőnek éreztet velem. Levente megmutatta nekem, hogy több van az életben, mint ez.

Levente. Ismertem ezt a nevet.

– Levente? A befektetési tanácsadód? Az a férfi, akinek az én fizettem a tanfolyamát neked? – kérdeztem hitetlenkedve.

Nem tudott a szemembe nézni.

– Nem érted. Ő lát bennem valamit, amit te soha nem láttál.

– És mi lesz Csengével és Ádámmal? – kérdeztem, szinte könyörögve.

– Jól lesznek. A gyerekek erősek, – mondta közönyösen. – Én ennél többet akarok. Levente megmutatta, milyen életet érdemlek.

Azt hittem, a szívem megszakad. A nő, akivel egy életet terveztem, eldobott mindent egy másik férfi ígéretéért.

– Mikor akarsz elmenni? – kérdeztem, hangom szinte alig hallatszott.

– Holnap. Már bepakoltam.

Aznap este nem mondtam el neki a diagnózisomat. Minek?

Krisztina másnap elment. Nem nézett vissza. Nem kérdezte, hogy vagyok.

Nem törődött azzal, hogy a gyerekeink hogyan fogják feldolgozni az anyjuk eltűnését.

A következő év pokol volt. A kemoterápia, a fáradtság, a rettegés, hogy a gyerekeim apa nélkül nőnek fel. De én nem adtam fel. Harcoltam. És nyertem.

Három évvel később már rákmentesen, egy sikeres vállalkozás tulajdonosaként éltem az életem. Aztán egy nap, egy benzinkúton, megláttam Krisztinát.

Amikor meglátott engem és a gyerekeket, megfagyott.

A drága ruhák eltűntek. A magabiztossága sem volt már a régi. Egy egyszerű bolti egyenruhában állt előttem, mintha sosem hagyott volna el.

Aztán halkan suttogta:

– Bálint… beszélhetünk?

A régi énem talán még megállt volna, hogy meghallgassa. Talán meg akarta volna tudni, mi történt. Talán még egy részem reménykedett volna, hogy visszakaphatom a nőt, akit valaha szerettem.

De már késő volt.

Végignéztem rajta. A fáradt szemeken. A kimerült arcon. A reményt vesztett testtartáson. Nem a nőt láttam, aki három évvel ezelőtt elment. Hanem egy idegent, aki valaha része volt az életemnek.

Csenge és Ádám mellettem álltak. Ők voltak a legfontosabbak. Nem az a nő, aki egyszer eldobott minket.

– Nincs miről beszélnünk, Krisztina, – mondtam hidegen.

A gyerekeim felé fordultam, és kézen fogva kisétáltunk az életéből – ahogy ő is tette velünk három évvel ezelőtt.

2025. március 07. (péntek), 15:18