A férfi az altatót a vacsorába keverte, aztán kiszökött a szeretőjéhez – de mikor hajnalban hazatért, valami OLYAN fogadta, hogy ősz lett tőle egy pillanat alatt…

Tamás nem tudta pontosan megmondani, mikor kezdte el Lilla kiváltani benne azt a fojtó, megfoghatatlan frusztrációt és a lassan burjánzó közönyt. Feleségül vette őt – nem szerelemből, hanem inkább kötelességből. /Az íratlan társadalmi elvárások és a harminchoz közeledő éveinek ketyegő biológiai órája egyre csak szorította belülről\./

Az édesanyja, aki érzelmi zsarolásban legalább olyan profi volt, mint a túróscsusza készítésében, nap mint nap emlékeztette arra, hogy "a férfi is csak addig legény, amíg van kihez hazamenni".

– Hamarosan harmincéves leszel, Tamáskám – sóhajtozta rendszeresen az anyja –, és én még mindig nem vagyok nagymama. Hát mit vétettem én az Isten ellen?

A folyamatos nyomás olyan intenzívvé vált, hogy Tamás fizikailag is érezte. A külvilág egyre hangosabban követelte tőle, hogy ne csak sikeres legyen a munkahelyén, hanem férjként is helytálljon, eljátssza a felnőtté válás társadalmilag elfogadott szerepét. És akkor, épp a csúcsponton, Lilla megjelent az irodában. A lány… nos, semmiképp sem volt visszataszító, de ugyanígy nem volt különösebben emlékezetes sem. Egy tipikus, hétköznapi nő – beszélgettél vele öt percet, aztán elfelejtetted, miről is szólt a társalgás.

És talán pont ez volt az, ami miatt Tamás – aki mindig is imádta a kihívásokat – úgy érezte, ideje „hazatérni”. Nem romantikus fellángolásból, hanem... praktikus okokból.

Az otthoni rendetlenség lassan megőrjítette.

A szétdobált zoknik, a mosatlan edények tornyai és az agglegényélet kaotikus rituáléi már-már fizikai fájdalmat okoztak neki. Egyik este, egy fárasztó takarítás után, miközben egy csésze teával a kezében a makulátlanul rendes lakásában üldögélt, megszületett benne az elhatározás: elég volt. A „zoknigyűjtögetésnek” is megvan a határa.

De ne gondoljuk, hogy csak a tisztaságvágy hajtotta az oltár elé. A szívében egy másik, legalább olyan sürgető igény is feszítette: nem bírta már a gyorsfagyasztott húsgombócok és a mikrózott töltött káposzta ízét. Vágyott az otthon melegére – nemcsak a kanapén, hanem a konyhában is.

– Egyszer majd eljön az az asszony – mondta egy vasárnapi ebédnél az anyjának –, aki olyan palacsintát süt, mint te, és ő lesz a feleségem. Akkor is, ha három szál bajusza van és úgy horkol, mint egy gőzmozdony.

Az anyja csak legyintett, de belül kicsit megijedt. Tamás mindig könnyen szerzett nőket – túl könnyen. És sosem maradt meg egyiknél sem. A "nagy Ő" helyett Tamás inkább a "kis most"-okat kereste. Lillában viszont nem volt semmi különös. És talán épp ez volt a különleges benne.

Egyik délután, hazafelé menet Tamás úgy döntött, nem a szokásos úton, hanem a parkon keresztül megy. A tipikus őszi Budapest aranyban úszott. A fák lombja között szitált a napfény, az emberek lassan sétáltak – babakocsis anyák, nevetgélő nagyszülők, szerelmes tinik.

Aztán megpillantotta Lillát egy padon. Egy könyv fölé hajolva ült, teljesen belefeledkezve az olvasásba. Tamás odalépett.

– Szia – köszönt rá, könnyed természetességgel. Lilla felnézett, bólintott, majd visszatért a könyvhöz. Ennyi.

Tamás meghökkent. Ez nem így szokott lenni. Őt nem szokták ignorálni. A férfibüszkesége azonnal lángra kapott. Leült mellé.

– Szereted az őszt? – kérdezte.

– Igen, ha nem zavarnak közben – felelte Lilla, meglepően határozottan.

„Mi a fene?!” – dühöngött magában Tamás. „Ez most komoly? Ő... engem... lerázott?”

És itt kezdődött minden.

A padon ülve Tamás úgy érezte magát, mint egy diák, akit a tanár épp most szidott le valami teljesen ártatlan kérdés miatt. Zavartan köszörülte meg a torkát, és már épp fel akart állni, amikor Lilla egy gyors, rövid pillantással hozzáfordult:

– Különben nem az ősz a gond – mondta halkan. – Csak az, ha közhelyesen próbálnak róla beszélgetni.

Ez a mondat, amilyen váratlanul jött, olyan mélyen szúrt. Tamás először életében valódi zavarba jött egy nőtől. A lány nem volt se barátságtalan, se bántó, mégis sikerült elérnie, hogy Tamás úgy érezze, ő itt a betolakodó. Felállt, motyogott valamit az időjárásról, majd sietősen elsétált. De valami benne maradt. Egy gondolat, egy inger, amit nem tudott elhessegetni.

Onnantól kezdve Lilla egyre gyakrabban jelent meg a gondolataiban – először csak néha, majd kíméletlen rendszerességgel.

Tamás figyelni kezdte őt az irodában: hogyan ül, hogyan kortyolgatja a kávéját, hogyan ír a laptopján. És valami egészen különösre lett figyelmes.

Lilla ruhái mindig túlméretezettek voltak, mintha direkt el akarta volna rejteni az alakját. A haját kontyba fogta, a szemüvege túl nagy és túl sötét lencséjű volt. Mintha direkt álcázta volna magát. De miért?

Egyik hétvégén Tamás megkérdezte az anyjától:

– Szerinted miért öltözik egy nő úgy, hogy senki se figyeljen rá? Mikor közben nyilvánvalóan gyönyörű?

Az anyja letette a paprikás krumplit kavargató fakanalat, és felhúzta a szemöldökét:

– Két lehetőség van – mondta bölcsen. – Vagy megsérült valamikor, valaki megbántotta, és most nem akar férfiakat maga körül… vagy csak nyugalmat akar. Karriert épít, és nem hiányzik neki, hogy minden hímnemű dolgozó bámulja.

Tamás bólogatott, de nem tudta eldönteni, Lilla melyik kategóriába esik. Annyi volt biztos: az elméjében már kibontakozott egy rejtélyes kép, egy nő, aki valamit titkol, valamit mélyen elrejt magában. És ez a kép nem hagyta nyugodni.

Újra a parkban találkoztak – ezúttal teljesen véletlenül. Szinte komikusan ütköztek össze, Lilla elesett, Tamás pedig reflexszerűen felsegítette. A könyve arrébb repült, a szemüvege félrecsúszott. És akkor, egy szempillantásra, Tamás meglátta a szemeit.

Zöldek voltak. Ragyogóak.

És elképesztően gyönyörűek.

– Bocsánat… – kezdte mindkettő egyszerre, majd elnevették magukat.

A nevetés valóságos varázslatként hatott. Lilla hangja tisztán csengett, mint egy ezüst harang, és Tamás úgy érezte, megállt körülötte a világ. Felvette a könyvet, a szemüveget, és felajánlotta:

– Elkísérhetlek? Csak hogy ne gázoljunk el senkit közösen.

Lilla elmosolyodott. Nem volt kedves, nem volt hívogató, de volt benne valami meglepő:

– Amennyiben nem készülsz újabb banális kérdésekkel, jöhetsz – mondta játékos szemvillanással.

Ahogy együtt sétáltak, Tamás rájött, hogy Lilla beszéde más. Mélyebb. Komolyabb. Érettebb. Nem arról beszélt, ki mit posztolt Instára, hanem irodalomról, társadalmi kérdésekről, az emberi viselkedés árnyalatairól. És nem, egy percig sem próbált „tetszeni”. Ez volt benne a legfurcsább.

Amikor elbúcsúztak, Tamás zavarban volt. Meg akarta kérdezni, találkoznának-e újra, de végül nem mondott semmit. Lilla megköszönte a sétát, és elment. Tamás ott maradt, mint akit leöntöttek egy vödör jeges vízzel – jólesően, mégis bénultan.

Onnantól kezdve csak rá tudott gondolni. Az irodában próbált közel kerülni hozzá. Reggeli kávét hozott neki. Felajánlotta a segítségét Excel-táblázatokkal. Még könyvajánlásokkal is próbálkozott. De Lilla – mintha érzékelte volna – minden próbálkozását figyelmen kívül hagyta.

Mint aki pontosan tudja, hogy mit tesz, és miért.

Egyik nap, amikor Tamás már egészen elment a határig – egy doboz szív alakú süteményt tett az asztalára –, Lilla halkan, de dühösen felállt.

– Tamás – mondta, remegő hangon, a fél iroda füle hallatára. – Mit akarsz tőlem? Lefeküdni velem? Menjünk, most azonnal. De csak egy feltétellel: utána SOHA többé ne szólj hozzám.

Az irodában dermedt csend lett. Tamás arca égni kezdett. És ekkor jött rá – ő már nem csak „valamit” akar Lillától. Nem csupán flört volt ez. Nem egy éjszakás kaland. Ő… szerelmes volt. Méghozzá menthetetlenül.

Az irodában még sokáig suttogtak arról, ami történt. Lilla dühkitörése, a maszk lehullása, az irodai „szürke egér” váratlan átváltozása – mind olyan események voltak, amik megrengették a kis világuk megszokott ritmusát.

Másnap Lilla már nem bujkált. Úgy jött be dolgozni, mintha most ért volna haza egy magazinfotózásról. Testhezálló farmer, selyemblúz, finom smink és félig feltűzött, lángvörös haj – minden részlet azt üvöltötte: „Itt vagyok, nézz rám!”

Tamás megdermedt. Korábban úgy érezte, egy titkot őriz, amit csak ő lát. Most ezt a titkot mindenki látta, és ő féltékenységgel vegyes csalódottságot érzett.

„Ez már nem az én felfedezésem” – gondolta. – „Ez most már mindenkié.”

Elhatározta, hogy távol marad. De nem tudott.

A féltékenység, az elfojtott vágy, és a kíváncsiság újra és újra Lilla közelébe húzta. A nő viszont már nem mutatott semmi érdeklődést.

Aztán jött Katica. Az alsó szinten dolgozott, fiatalabb volt, könnyed, csinos – és Tamásnak nem kellett küzdenie érte. Közvetlen volt, szórakoztató, csábító. Egy este Tamásnál „migrén” volt a kifogás, Katica pedig meghívta magához. A flört ártatlannak indult – Tamás csak egy kis „lazítást” keresett, egy kis adrenalint, valamit, amitől újra fiatalnak érezheti magát.

Otthon, amikor Lilla kérte a fejfájáscsillapítót, Tamás – szinte öntudatlanul – az anyjától örökölt, erős altatóból adott neki kettőt. Megbánta, de már késő volt. Lilla gyorsan elaludt. Tamás kiment a lakásból, és eltűnt az éjszakában.

Hajnalban ért haza. Az ablakban fény égett.

„Felébredtél?” – kérdezte, próbálva normálisnak tűnni.

Lilla a kanapén ült, mosolygott. Sőt, ragyogott.

– El tudod képzelni, tegnap voltam a klinikán. Azt mondták, minden vizsgálatot elvégeznek. Ma reggel jött az SMS… – a hangja remegett a boldogságtól. – Babánk lesz.

Tamás szó szerint a földre rogyott. Először a szavak, majd a felismerés súlya alatt.

„Mi? Gyermek? Nekünk?”

Ölelte Lillát, körbeforgatta a nappaliban, nevetett, mint egy kisfiú. Egy pillanatra minden eltűnt – Katica, a bűntudat, a hiba. Csak az új élet számított.

Másnap a munkahelyen Katica már várta.

– Szia. Tegnap este fantasztikus volt – mondta, és pajzánul nézett rá.

Tamás megállította.

– Katica… tévedtem. Nem kellett volna elmennem. Szeretem a feleségemet. Kérlek, felejtsd el, ami történt.

Katica először csak nézett, aztán jéghidegen felelt:

– Ezt még megbánod.

És valóban – még aznap elküldött egy videót Lillának. Egy felvételt az éjszakáról, amit Tamással töltött.

Tamás estefelé hazaért, de Lilla nem volt otthon. A konyhaasztalon egy papír: „Két videó van a telefonomon. Mindkettő neked szól.”

Az első videó – Katica. Azonnal tudta, miről szól. A második – Lilla, egy bőrönd mellett ülve, kemény tekintettel:

– Megmondtam az esküvő előtt, mit nem bocsátok meg. Te megtetted. Elmegyek. Ne keress. Akkor se, ha megtalálsz.

Tamás összeomlott. Minden, amit felépített, egyetlen éjszaka alatt omlott össze. Másnap elment az anyjához. Mindent elmondott. És csak annyit kérdezett:

– Hogyan kérhetek bocsánatot? Hol találom meg?

– A szülei tudják – mondta az anyja halkan. – De nem biztos, hogy elárulják.

Tamás heteken át kereste Lillát. Mindennap elment a szüleihez, könyörgött. Nem aludt. Nem evett. Egy árnyéka lett önmagának. Végül az utolsó reménysugár maradt: a szülészet. Kiszámította, mikor szülhet Lilla, és várt.

És végül… egy reggel látta Lilla szüleit beszállni egy taxiba. Követte őket. A szülészethez értek. Odabent megmondta a portán:

– A feleségem itt van. A gyerekeinket szülte meg.

– Igen, ma reggel – mondta az asszisztens. – Két kisbaba. Egy fiú és egy lány.

Tamásnak könny szökött a szemébe. Felrohant a második emeletre, a hetes szobához.

Odabent Lilla szülei az ágy mellett ültek. Az anya Lilla haját simogatta, az apa csendben nézte az unokáit. Lilla arcán egy pillanatra fájdalom villant fel:

– Miért nem jött el? Miért nem kért bocsánatot? Miért nem ölelte meg a gyerekeit?

És ekkor, mintha a kérdést egy láthatatlan hang hallotta volna meg, megszólalt egy hang az ajtóból:

– Lilla…

Tamás állt ott. Megviselten, szakállasan, de a szemében olyan őszinte bűnbánattal és szeretettel, hogy a szoba levegője is megváltozott.

– Bocsáss meg… kérlek… ha adsz egy esélyt, a világ legjobb apja leszek. Nélküled… semmi vagyok.

Lilla nem szólt. A szülei csendben kimentek. Fél óra múlva, mikor az apja kíváncsian visszanézett… Tamás ott ült az ágyon, a két kisbabával a karjában, és a felesége fejét a vállára hajtotta.

 

2025. május 07. (szerda), 15:03