A férfi azt mondta, túl telt – A negyedik randin a nő mérőszalaggal érkezett…
Egy mondat a harmadik találkozón.
— Tudod, Eszter, én úgy képzelem el magam mellett a nőt, mint egy szimmetrikus, arányos kiegészítőt. Elegáns. Karcsú. Jól illeszkedőt.
A kávéspoharamat forgattam az ujjaim között. /A presszóban csendes zsongás volt, mintha senki nem akarná megzavarni a vasárnap délután nyugalmát\./
— Kiegészítőt? — kérdeztem, kissé félrebillentett fejjel. — Mint egy bőrövhöz választott táskát?
Gábor nem értette a gúnyt. Vagy nem akarta érteni. Belekortyolt a hosszúkávéjába, aztán folytatta.
— Inkább úgy, mint egy jó öltönyhöz illő cipőt. Hogy egységes legyen az összhatás. Hogy megérkezünk valahová, és már az első pillanatban látszik: összetartozunk. Minőségben, stílusban, megjelenésben.
Néztem őt. A szürke zakó kifogástalanul simult a vállára, a haját pontosan egy irányba fésülte. Minden szögletes volt rajta, és a mosolya is túl szabályos. Mint egy reklámban.
— És szerinted én nem passzolok hozzád?
Megvonta a vállát, mintha erről nem ő tehetne.
— Csinos vagy. Nagyon is. De... ha mondjuk hat-nyolc kilóval karcsúbb lennél, az... nos, sokat számítana. Főleg ha komolyabban gondolkodunk a jövőről. Nekem... — kis szünetet tartott — hát, magas elvárásaim vannak.
— Értem — mondtam, és valahol mélyen megdöbbentett, milyen nyugodtan hallgatom végig ezt az egészet. Nem sértődtem meg. Inkább megdermedtem. Mint akit hirtelen idegen nyelven próbálnak meggyőzni arról, hogy a föld lapos.
Pedig az első két találkozás szinte hibátlannak tűnt. Egy kis borbár a XI. kerületben, aztán egy séta a Kopaszi-gáton. Gábor figyelmes volt, érdeklődő, meglepően intelligens. Jogászként dolgozott egy neves irodánál, elvált, két nagyobb gyerekkel, akik az anyjuknál laktak. A beszélgetéseink gördülékenyek voltak, néha már-már izgalmasan személyesek is. Nem is tudom, miért lepett meg, amit mondott. Talán azért, mert azt hittem, már nem vagyok az a nő, akit le lehet egyszerűsíteni egy számra a mérlegen.
Nem szóltam többet aznap. Megköszöntem a kávét, azzal a kifinomult udvariassággal, amit akkor használ az ember, ha nem akar többé visszatérni. De a fejemben valami mégis motoszkált. Nem düh volt. Inkább egyfajta tisztánlátás. És egy gondolat: ha a testem tárgy, akkor játsszunk el egy kis „szemrevételezést”.
A mérőszalag
A negyedik találkozóra megbeszéltük, hogy újra ugyanabba az étterembe megyünk a Bartók Béla úton. Klasszikus belső tér, faburkolat, vaskos székek, patinás borlap.
Mielőtt elindultam volna, bementem egy kis szabósági boltba. Nem kellett sokat keresnem. Egy egyszerű fehér mérőszalag. Puhán simult a tenyerembe, mint egy ártatlan eszköz. Kifizettem, zsebre vágtam, és már tudtam: ez most nem randira megyek. Hanem válaszolni.
Gábor már ott ült, egyedül, mint mindig. Elegáns, időzített mozdulatokkal intett a pincérnek, majd felállt, amikor meglátott.
— Még karcsúbbnak tűnsz — mondta, és örült magának, mint egy sikeres vadásznak.
— Csak más a ruha szabása — feleltem könnyedén.
Hosszasan nézett, mint aki méreget. De akkor még nem sejtette, hogy ma ő kerül a centi végére.
Rendelt. Steak, közepesen átsütve, rozéra. Én egy grillezett zöldségtálat kértem. Nem mintha ez számított volna, csak épp nem akartam nehéz ételt. Az est csendesen indult. Gábor a munkahelyéről mesélt, egy nagy perről, amiben részt vett. Olykor megkérdezte, hogy vagyok, de igazából csak a saját mondataira figyelt.
Amikor kihozták az ételt, és épp belefogott volna a húsba, előhúztam a táskámból a mérőszalagot, és az asztalra tettem. A világ mintha egy pillanatra megállt volna.
— Ez... mi? — kérdezte zavartan.
— Mérőszalag. Gondoltam, ha már testalkati elvárások vannak, nézzük meg, te hol tartasz.
Megdermedt.
— Ne viccelj már, Eszter.
— Nem viccelek — feleltem. — A múltkor azt mondtad, hogy melletted mindennek rendben kell lennie. Nézzük meg, te mennyire vagy rendben. A ruha nem minden.
Zavartan nevetett. A poharához nyúlt, de csak forgatta.
— Ez... ez sértő.
— Az volt az is, amikor a testemről beszéltél úgy, mint egy újrapozicionálható tárgyról.
Gábor tétovázott. Láttam, hogy a büszkeség és a bizonytalanság harcol benne. Végül — talán hogy ne veszítsen arcot — bólintott.
— Rendben. Csak gyorsan.
Felállt. Én is. A centit kigurítottam, és finoman, de határozottan körémértem a hasánál. 104 centi.
— Kérlek, ne húzd be.
— Nem húzom — felelte védekezően, pedig nyilvánvalóan igen.
A mellkasánál 108. A nyakánál 43. Jegyeztem.
— Csak hogy legyen viszonyítási alap — mondtam. — Nem véletlenül kérdezem. Hiszen elvárásaid vannak. Mielőtt teljesítem, tudni akarom, te milyen szinten vagy.
Leült. A keze remegett a pohár felett.
— Ez megalázó — mondta halkan.
— Azt hiszed, nem volt az, amit múltkor mondtál? — kérdeztem.
Nem szólt. A hús kihűlt a tányéron.
Határok és válaszok
A szalvétáját forgatta az ujjai között, mint egy gyerek, aki nem tudja, mit kezdjen a lebukás pillanatával. Az arca vörös volt — talán a bor, talán a szégyen dolgozott benne, de egyikre sem kért magyarázatot.
Én ekkor már tudtam, hogy nem maradok sokáig.
— Gábor — szólaltam meg, miközben visszatekertem a mérőszalagot —, az ember elvárásokat támaszthat. Jogában áll. De abban a pillanatban, amikor a másikat tárggyá redukálja, elveszíti a kapcsolatot a valósággal. És azzal együtt engem is.
— Te mindent félreértesz — szólt vissza dacosan. — Ez csak egy őszinte észrevétel volt. Segíteni akartam. Gondoltam, ha fejlődnél egy kicsit, neked is jobb lenne.
— Értem. Akkor hadd legyek én is őszinte — mondtam, miközben előrehajoltam az asztalon. — Te egy jól kereső, okos férfi vagy. És nem vitatom, hogy a világban ennek súlya van. De ha azt hiszed, hogy ez feljogosít mások testét kritizálni, akkor tévedsz. Nem azért, mert nincs jogod véleményt formálni. Hanem mert azt nem így kell. Nem így kell közelíteni egy emberhez.
Megcsóválta a fejét.
— A nők ma már túlérzékenyek. Régen egy ilyen mondatot bóknak vettek volna.
— Régen még orvosi rendelőben is dohányoztak — vágtam vissza. — Változnak az idők.
Ekkor néhány másodpercig nem szólt. Talán átgondolta, talán csak nem talált frappáns választ. Aztán mégis megszólalt, és amit mondott, az jobban megdöbbentett, mint bármi eddig:
— Te már nem húszéves vagy, Eszter.
Először nem tudtam megszólalni. De nem is kellett. A csend erősebb volt bármilyen mondatnál. A levegő mintha sűrűbbé vált volna az asztal körül. Végül lassan bólintottam.
— Igazad van. Nem vagyok húsz. Negyvennyolc vagyok. És mostanra megtanultam, hogy egy kapcsolat nem alku. Nem is projekt. Nem kell megfelelnem valaki vágyálmának, csak azért, hogy kivívjam a figyelmét.
Fizettem. Nem engedtem, hogy ő tegye. Nem mintha számított volna, csak... a gesztus fontos volt. Nem akartam, hogy ez az este még egy szimbólummal többet kapjon abból, amiben már így is túl sok volt a szerepjáték.
A kabátom felhúzása közben vetett utánam egy mondatot.
— Te mindent túl komolyan veszel. Csak jól akartam járni.
— Ebben legalább őszinte vagy — feleltem csendesen.
Kint hűvös volt. De a levegő friss. Mélyet lélegeztem. Nem győztem, nem nyertem semmit — de megőriztem valamit. Azt, amit sok nő gyakran elhagy, amikor megfelelni próbál: a határait.
Pár héttel később...
Ültem egy pécsi kávézó teraszán. A barátnőm, Klári hosszan mesélt egy új kollégájáról, akibe kicsit belezúgott. Én hallgattam, bólogattam, aztán észrevettem, hogy egy üzenetem érkezett.
„Talán rosszul közelítettem. A szándék jó volt. Gábor.”
Töröltem. Nem haragból. Hanem mert már nem volt dolgom vele.
Nem sokkal később elmentem futni. Nem azért, mert fogyni akartam. Hanem mert jól esett. Erősnek lenni. Mozogni. Szabadnak lenni. És egyre kevésbé hallani a múlt visszhangját.
A mérőszalagot otthon egy fiókba tettem. Ott lapul most is, békésen. Nem szimbólumként. Csak emlékeztetőként:
mindent lehet mérni — kivéve azt, hogy egy ember mennyit ér.
És akinek ezt magyarázni kell, az nem méltó arra, hogy melletted üljön, sem egy étteremben, sem az életed asztalánál.
Epilógus – Egy szalagnyi emlék
Tavasz végén nagytakarítást tartottam. A fiókok mélyéről előkerültek rég elfelejtett képeslapok, hajgumik, egy törött napszemüveg — és a mérőszalag is. Kicsit megkunkorodott már a vége, a számai elhalványodtak. De még mindig pontos volt.
Kezembe vettem, végigfuttattam rajta az ujjam, és hirtelen, akaratlanul is visszajött az a pillanat: az étterem félhomálya, Gábor zavarodott arca, a mozdulat, ahogy hátrébb lép.
Nem mosolyogtam. Nem is sóhajtottam. Csak hagytam, hogy átfolyjon rajtam ez az egész múlt. Mintha már nem is én lettem volna ott, hanem valaki más. Egy régi én, aki még próbált magyarázatot keresni mások szűk kereteire. Aki még hitt abban, hogy ha eleget igazít magán, akkor majd beilleszthetővé válik valaki más életébe.
Ma már tudom, hogy nem akarok senki életébe „beleférni”. Aki engem választ, annak nem a sziluettemre van szüksége, hanem arra a nőre, aki vagyok — egészében. Néha harsány, néha fáradt, máskor tele tervekkel, de mindig önmaga.
A szalagot visszatekertem. Nem dobtam ki. Nem is raktam el újra a fiók mélyére. Fogtam egy egyszerű csipeszt, és felakasztottam a műhelyasztal melletti parafatáblára, egy kis idézet mellé, amit még Kláritól kaptam:
„Nem annak van igaza, aki hangosabban beszél — hanem aki nem felejt el hallani.”
Most már nem felejtek.
És ha valaki valaha újra azt mondaná nekem, hogy „kicsit karcsúbb lehetnél”, mosolyognék, és csak ennyit felelnék:
— Én nem súly vagyok. Én történet vagyok. És ez nem a te mérőszalagoddal mérhető.
Aztán újra kifutnék a hegyek felé. Lépésről lépésre. Nem könnyebbnek, hanem szabadabbnak érezve magam.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 11. (szerda), 16:09
