A férfi csak virágot akart vinni a sírhoz… de a felesége múltja egy kisfiú képében tért vissza
„Bocsáss meg, Anya…”
.
Minden évben ugyanazon a napon, ugyanabban az órában ment ki a temetőbe. Már hat esztendeje, mióta Anna meghalt, András soha nem mulasztotta el az áprilisi látogatást. Aznap volt a születésnapja. /Nem Anna halálának évfordulója, nem az esküvőjük napja, hanem az, amikor a nő világra jött\./
A kecskeméti köztemető hátsó részében, a régi sírkövek között, állt az a hófehér márványlap, amelyen Anna neve és arcképe díszelgett. Aznap reggel András korán kelt. A kert végéből szedett egy csokor orgonát, mert tudta, hogy Anna szerette az illatát, aztán öltönyt húzott — nem hivalkodót, csak azt, amit ilyenkor mindig. Nem volt szentimentális férfi, de valahogy, ha a temetőbe ment, mindig úgy érezte, hogy egy másik világ határán lépked.
A levegő hűvös volt, ahogy kiszállt az autóból. Az ég fátyolos szürkében úszott, mintha maga is gyászolna. A temetőben madarak sem csiripeltek, csak a cipője alatt ropogott az apró kavics, miközben a megszokott úton haladt a domboldal felé.
Ám ahogy a sír közelébe ért, megtorpant. Valami nem stimmelt. A megszokott rend, a csendes magány helyett valami furcsa látvány fogadta. Anna sírkövén egy alak feküdt összekuporodva, mezítláb, egy vékony kabátba burkolózva. Egy kisfiú. A hátán alvó madárként összefonódott karok, a kezében egy megsárgult fénykép.
András néhány lépést tett, de megállt. A gyomra összerándult, szíve kihagyott egy ütemet. A fiú arca sáros volt és karikás, fekete haja csapzottan tapadt a homlokára. A kép, amit szorosan magához ölelt, régi volt… de András azonnal felismerte rajta Anna mosolyát.
András tétován suttogta:
– Anna?
A hangjára a fiú megmozdult, szemei kinyíltak, fáradtan, mégis ijedt tudatossággal. Nem ugrott fel, nem kiabált. Csak szorosabbra húzta maga köré a kabátot, és halkan motyogott valamit. András lehajolt hozzá, próbálta megérteni.
– Bocsáss meg, Anya… – suttogta a kisfiú.
A mondat úgy ütötte mellbe Andrást, mintha valaki ököllel vágott volna a szívébe. Leguggolt a fiú mellé, óvatosan, nehogy megijessze.
– Mit mondtál? – kérdezte halkan.
– Bocsáss meg… hogy elaludtam itt… – ismételte a gyerek. A hangja fáradt volt, és mégis valami mély, őszinte fájdalmat hordozott.
András megköszörülte a torkát.
– Ez… ez nem lehet az édesanyád sírja. – próbált nyugodtan beszélni, bár az egész teste remegett.
A kisfiú megrázta a fejét.
– De az. Ő az anyukám. A neve Anna. Ő adott nekem képet… mindig mondta, hogy tartsam meg, bármi is történik.
András kinyújtotta a kezét a kép felé.
– Megnézhetem?
A fiú habozott, majd óvatosan átadta. András szemei végigfutottak a megsárgult papíron. Anna volt rajta, fiatalabb, de ugyanazzal az őszinte mosollyal, amit ő csak otthon látott. És ott volt a kisfiú is, épp ilyen korú, épp ilyen arccal.
– Hogy hívnak? – kérdezte András, miközben lassan visszaadta a képet.
– Máté.
– És… hol vannak a szüleid?
A fiú csak vállat vont.
– Egy otthonban lakom. De néha kijövök ide. Elszöktem. Nem bírtam tovább. Itt legalább… olyan, mintha… velem lenne.
András szótlanul nézett maga elé. Nem értette. Nem akarta érteni. Mégis, a fejében darabkák kezdtek összerendeződni. Anna sokat járt el esténként. Önkénteskedett – így mondta. De András akkoriban sokat dolgozott. Nem kérdezett túl sokat. Egyszerűen… nem figyelt eléggé.
– Gyere. Fázol. – mondta végül, és levette a kabátját, Máté vállára terítette. A fiú megrezzent, de nem húzódott el.
– Nem baj, ha velem jössz egy kis időre? – kérdezte András.
Máté nem válaszolt, csak bólintott.
A kocsiban csend honolt. Máté a hátsó ülésen ült, összegömbölyödve, kabátba burkolva, és a fényképet markolta. András a visszapillantó tükörből nézte őt időnként, de nem szólt. Úgy érezte, ha most beszélne, csak darabokra hullana benne valami, amit már régen megkeményített magában.
A háza Kecskemét egyik csendes kertvárosi részén állt, magas sövénnyel körülvéve, gondosan rendben tartva. Mióta Anna elment, rideg lett, túlságosan is rendes, túl csendes. Nem érezte már otthonának, inkább olyan volt, mint egy múzeum, ahol minden tárgy őriz valami emléket.
Amikor Máté belépett a tágas előtérbe, megtorpant.
– Ide jöhetek…? – kérdezte óvatosan, mintha bármelyik pillanatban kizavarhatnák.
András bólintott.
– Persze. Most már meleg van. Van egy vendégszoba. Addig ott alhatsz, míg… – Elharapta a mondat végét. Míg mit? Míg kitalálom, ki vagy nekem? Míg feldolgozom, hogy Anna mit tartott titokban?
Máté beljebb merészkedett, de semmit nem mert megérinteni. Mint egy árva kiscica, aki bármelyik pillanatban visszazavarható a hidegbe.
András forró teát készített, majd kitett egy szendvicset is. A fiú először csak nézte, aztán halkan megkérdezte:
– Tényleg ehetek?
A kérdés úgy hatolt András szívébe, mint egy éles tűszúrás.
– Persze, hogy ehetsz. Nincs miért engedélyt kérned.
Máté mohón, de mégis tisztelettel kezdett enni. Nem volt tolakodó, nem volt hangos – olyan gyerek volt, akit megtanítottak láthatatlannak lenni. András leült vele szemben, és egy ideig csak figyelte. Aztán megtörte a csendet.
– Mióta jársz ki a temetőbe?
– Talán egy éve. Csak… nem mindig engedtek el. De néha meg tudtam szökni. Régen az Anna néni jött be hozzánk. Mesélt. Rajzoltunk együtt. Néha odabújhattam hozzá. – Egy pillanatra elmosolyodott. – Mindig olyan finoman simogatta meg a hajam.
András lenyelte a gombócot a torkában.
– Soha nem mondta, hogy… hogy téged örökbe akar fogadni?
Máté megvonta a vállát.
– Csak annyit mondott, hogy „ha egyszer másképp lesz”, akkor majd náluk lakhatok. Aztán már nem jött többé.
András este nem tudott elaludni. Elővette a régi fiókos ládát, ahol Anna leveleit, naplóit, jegyzeteit őrizte. Volt ott egy boríték, amit soha nem bontott ki. Anna kézírása volt rajta: „Csak ha már nem vagyok”.
Reszkető kézzel bontotta fel.
„Drága András,
Ha ezt olvasod, már biztosan nem vagyok veled. Sokszor el akartam mondani, amit most leírok, de mindig gyáva voltam. Mert tudtam, hogy megrendítene. Mert tudtam, hogy nem értenéd azonnal.
Amikor a betegségem után nem jött a gyerek, valami eltört bennem. Te próbáltál erős lenni, és én is próbáltam... De aztán megismertem Mátét.
Beszéltem is róla, de te mindig elfoglalt voltál. A papírokat elindítottam, de aztán újra kiújult a betegségem, és… nem mertem tovább lépni. Azt hittem, majd idővel te is meglátod benne azt, amit én.
Bocsáss meg, hogy nem voltam őszinte veled. Bocsáss meg, hogy nem adtam neked esélyt időben megismerni őt. De ha valaha találkozol vele, kérlek, csak… nézz a szemébe. És döntsd el, mit érzel.
Szeretettel,
Anna”
András hajnalig ült a fotelben, a papírlappal a kezében. A szavak beleégtek a lelkébe. Nem haragudott. Már nem. Csak azt érezte, valamit elrontottak… de talán még nem késő jóvátenni.
Másnap reggel felhívta az intézetet, ahol Máté lakott. A vezető, egy ősz hajú, fáradt tekintetű nő fogadta, Pusztai igazgatónő.
– Igen, emlékszem Annára – mondta meglepően lágy hangon. – Gyakran jött be, mindenki szerette. Mátéhoz különösen kötődött. Az örökbefogadási papírokat elindította, de sajnos nem tudta befejezni. A gyerek hónapokig sírt utána.
András ekkor hozott egy döntést.
– Nem adom vissza az intézetnek. Velem marad. Már most is itt van. És… szeretném örökbe fogadni.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Ez hosszú folyamat lesz, uram. És... sok kérdést vet majd fel.
– Nem érdekel – felelte András határozottan. – Megérdemli, hogy végre valaki érte maradjon.
A következő hetekben minden megváltozott. Hivatalos ügyek, pszichológiai vizsgálatok, lakásellenőrzések – András mindent türelmesen végigcsinált. Máté pedig… lassan oldódott. Egyre többet mosolygott, esténként odakúszott András mellé a kanapéra, néha már nevetett is, ha kártyáztak vagy főztek.
Egy este, mikor András halkan bekukucskált a vendégszobába, a fiú már nem az ágyon feküdt, hanem a szőnyegen, összehúzódva, párnával a feje alatt.
– Miért nem az ágyban alszol? – kérdezte tőle.
Máté elfordította a fejét.
– A földön nem lehet leesni…
András leült mellé, és halkan mondta:
– Most már nem fogsz leesni. És ha mégis, én elkaplak.
A kisfiú csak annyit kérdezett:
– Akkor maradhatok?
András torkát szorította valami, de kimondta:
– Igen. Most már igen.
A tavasz lassan nyárba fordult, és András házában újfajta élet bontakozott ki. Már nem volt minden sarka olyan steril, nem volt minden polc tökéletesen rendezett. A nappaliban legók hevertek, a hűtőre rajzok kerültek, a folyosón néha cipők sorakoztak összevissza. És András nem bánta. Sőt – ezek az apró, „rendetlen” dolgok épp azt jelezték, hogy végre valaki él itt.
Máté egyre magabiztosabb lett. Már nem kérdezte meg minden étkezés előtt, hogy „ehet-e”, és már nem húzódott félre, ha András megérintette a vállát. Egy este, vacsora után, amikor András a mosogatót törölgette, a fiú odalépett hozzá hátulról, és halkan megszólalt:
– Tudod, néha úgy érzem, mintha még mindig figyelne ránk.
András hátrafordult, ránézett.
– Anna?
Máté bólintott.
– Mintha tudná, hogy végül jó helyre kerültem.
András nem tudott válaszolni. Csak lehajolt, és gyengéden átölelte. A fiú először megmerevedett, majd szorosan visszaölelte őt. Ebben a mozdulatban több volt minden szónál.
A nyár derekán érkezett meg a hivatalos levél: az örökbefogadási eljárás lezárult. Az aláírt iratok, a pecsétek – minden a helyére került. Máté ezentúl jogilag is András fia lett.
Aznap este, mikor hazatértek az ügyvédtől, András elővette egy régi borítékot. Benne volt egy másik fénykép: Anna, egy tavaszi réten ülve, fején virágkoszorúval, mosolyogva nézett a kamerába. András a kandalló fölötti polcra helyezte, Máté rajza mellé. Most már nem elzárva, nem dobozba rejtve, hanem ott, ahol minden nap ránézhetnek.
– Ő mindig itt lesz – mondta András halkan. – De most már nem kell egyedül emlékeznem rá.
Máté ránézett, kicsit féloldalas mosollyal.
– Én sem vagyok egyedül többé.
Néhány nappal később András újra kivitte Mátét a temetőbe. Most először mentek oda együtt.
András egy szál orgonát hozott, Máté pedig gondosan csomagolta be a kis dobozt, amit hetek óta készített: benne egy rajz, egy régi plüssfigura és egy cetli, amire csak ennyit írt:
„Köszönöm, hogy szerettél engem. Ígérem, jó leszek. Most már van, aki elkap, ha elesem.”
Mikor a sírhoz értek, nem volt ott más, csak a nyár halk zizegése, a lombok tánca és a földből felszálló meleg illat. Máté letérdelt, letette a dobozt, majd megfogta András kezét. A férfi nem szólt, csak megszorította a kis kézfejet.
Egy darabig álltak ott némán. Nem kellett beszélniük. A szavak már nem voltak fontosak. Amit el kellett mondani, megtörtént – a múltban, a fényképeken, a remegő leveleken keresztül.
András halkan suttogott valamit a sírkő felé:
– Köszönöm, hogy utat mutattál. Hogy még halálod után is tanítottál szeretni.
Máté rápillantott.
– Mit mondtál?
– Csak… annyit, hogy örülök, hogy itt vagy. – András elmosolyodott. – És azt is, hogy büszke lenne rád.
A fiú megigazította a dobozt a sírkő mellett, majd suttogva csak ennyit mondott:
– Bocsáss meg, Anya… de most már boldog vagyok.
Ősz lett. Máté iskolába járt, sportolt, és esténként mesélt a napjáról. András megtanulta, hogyan kell uzsonnát csomagolni, leckét ellenőrizni, vagy egyszerűen csak hallgatni, ha a kisfiú nem akart beszélni.
Az egyik este, amikor együtt nézték a híradót, Máté oldalra hajtotta a fejét, és azt mondta:
– Tudod… lehet, hogy ő nem is akarta, hogy valaha megtaláljam ezt a házat. De örülök, hogy mégis így lett.
András lehalkította a tévét.
– Miért gondolod, hogy nem akarta?
– Mert talán félt, hogy megbántalak. – A fiú kis szünetet tartott. – De szerintem te nem haragszol rá már, ugye?
András a fiú szemébe nézett.
– Nem. Soha nem haragudtam rá. Csak sajnálom, hogy nem beszélgettünk többet. Hogy nem mondta el, mit érez. Hogy nem voltam figyelmesebb.
Máté a vállának dőlt.
– Most már figyelsz. Én tudom.
Egy év telt el.
András és Máté újra együtt mentek ki Anna sírjához. A fénykép a polcon már nem fájdalmat hozott, hanem emlékezést. Az orgonák újra virágba borultak, a szél melegebb volt, és a madarak is csicseregtek.
Máté most már cipőben, tiszta ingben, komolyan állt a sír előtt. A kezében egy új fénykép: ő és András, együtt egy játszótéren, háttérben a nyári nap, a fiú pedig mosolyogva néz a kamerába.
Letette a képet a sírkőhöz.
– Hogy tudd, végül minden rendbe jött.
András megfogta a kezét.
– Gyere, fiam.
Máté ránézett.
– Ezt most komolyan mondtad?
– Komolyan.
És miközben együtt sétáltak vissza a kapu felé, a távolban harangszó csendült fel. Nem volt temetés, nem volt búcsú. Ez már nem a vég volt.
Ez egy új kezdet.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 11. (vasárnap), 13:23
