A férfi idősotthonba kényszeríti idős édesapját – kisfia csak egyetlen frappáns kérdést tesz fel, és a férfi máris üveges tekintettel mered maga elé…
Hirdetés
Hirdetés
Sajnos a társadalom elöregedésével párhuzamosan egyre többen szembesülnek ezzel az erkölcsi dilemmával, amely ennek a 30-as férfinek az életében is adódott.
/Mivel úgy ítélte meg, hogy idő és energia hiányában otthon nem tudják megfelelően ellátni idős, beteg édesapját, ezért úgy határozott, hogy öregek otthonába adják őt\./
Hirdetés
Az idős bácsi persze nem örült, de nem sok mindent tehetett, mert az ellátásra szüksége volt a magatehetetlen embernek.
Miután a férfi elvitte édesapját az otthonba, hazaérve 10 éves kisfia csak ennyit kérdezett:
Hirdetés
“Ugye megjegyezted a címet, ahová nagyapát elvitted?”
“Oh…” – kérdezett vissza az apa. “Meglátogatnád őt?”
“Nem, nem azért kérdezem” – mondja gyerek. “Csak azt szeretném tudni, hogy téged majd hova vigyelek, amikor megöregszel.”
Az apa ezután csak meredten, üveges tekintettel nézett maga elé…
A gyerekek néha sokkal bölcsebbek a felnőtteknél, és ebből a rövid beszélgetésből is kitűnik, hogy a gyerek világosan látja a lényeget… A férfi sajnálta az időt és az energiát, hogy ellássa az idős beteg édesapját, azonban abba nem szívesen gondolt bele, hogy hasonló helyzetben rá ugyanez várhat.
Hirdetés
És persze abba se, hogy mit szeretne inkább? A szerettei körében, egy méltó öregkort, vagy pedig egy idős otthonban, kiszolgáltatott körülmények között.
Neked mi a véleményed?
(A borító kép illusztráció, ingyenes stock fotó)
2022. április 28. (csütörtök), 21:59
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
