A férjem ragaszkodott hozzá, hogy otthon tanítsuk a lányunkat — megdöbbentem, amikor megtudtam, miért
A férjem ragaszkodott hozzá, hogy otthon tanítsuk a lányunkat — megdöbbentem, amikor megtudtam, miért
Amikor Anna férje, Tamás hirtelen felvetette, hogy otthon tanítsák a hatéves lányukat, Lilit, Anna meglepődött. /Pár hónappal korábban még arról beszéltek, hogy magániskolába íratják a kislányt\./
Minden néhány hónappal ezelőtt kezdődött egy vacsorapartin. A férjemmel, Tamással néhány barátunkkal ültünk az asztalnál, amikor ő váratlanul felvetette, hogy otthon tanítsuk a lányunkat, Lilit.
– Ez az oktatási rendszer, tudjátok? Túl merev, túlzottan a tesztekre koncentrál – mondta Tamás, előrehajolva a székén, mintha épp az univerzum titkára jött volna rá.
– A gyerekeknek szabadságra van szükségük, hogy felfedezzék a kreativitásukat. Nem akarom, hogy Lili képzelőereje keretek közé szoruljon.
Tamás előrehajolt, és elvette a tál burgonyapürét.
Mindenki az asztalnál bólintott, mormolva egyetértését.
– Őszintén, ez annyira igaz – szólt hozzá Éva, az egyik barátunk, miközben kortyolt a borából. – Az iskolák megölik a kreativitást. Bárcsak mást csináltam volna a gyerekeimmel. Tavaly Júlia kreatív akart lenni az iskolai egyenruhájával, de nem fogadták el. Fegyelmit kapott volna miatta.
Tamásra néztem, teljesen meglepve a szenvedélyessége miatt. Sosem említette korábban, hogy otthoni oktatásban gondolkodik. Valójában még pár hónapja arról beszéltünk, hogy a hatéves lányunkat magániskolába íratjuk.
De most itt volt, és úgy beszélt az otthoni tanításról, mintha évek óta ezt tervezte volna.
– Mi is taníthatnánk őt, Anna – folytatta Tamás, rám pillantva egy mosollyal. – Gondolj csak bele, szívem.
Bólintottam, próbáltam feldolgozni mindezt.
– Igen, ez tényleg jól hangzik – egyeztem bele. – De előbb meg kell vizsgálnunk az összes lehetőséget.
Habozó voltam. De azt sem értettem, miért éreztem némi nyugtalanságot belül. Bár amikor Tamás ilyen szenvedélyesen beszélt, nehéz volt nem elragadtatni magam az álomtól.
Az este után Tamás újra és újra felhozta a témát. Otthon, vacsora közben, alkalmi beszélgetések során, állandóan tett megjegyzéseket.
– Lili sokkal boldogabb lenne, ha nem lenne egy egész napra bezárva egy osztályterembe.– Megtaníthatnánk neki azokat a dolgokat, amik igazán számítanak, Anna, nem csak azt, ami egy teszten van.
Végül elhittem, hogy talán igaza lehet.
Mielőtt észbe kaptam volna, úgy döntöttünk, hogy kivesszük Lilit az iskolából, és elkezdjük az új otthoni oktatási rutint.
– Örülök, hogy boldog – mondtam egy este Tamásnak, miközben a mosogatógépet pakoltam be.
– Több mint boldog, Anna – válaszolta mosolyogva. – Virágzik. Nézd ezt! Egyedül készített egy Naprendszer-modellt.
Egy nap azonban hamarabb értem haza a munkából, izgatottan, hogy megmutassam Lilinek az új akvarellfesték-készletet, amit vettem neki. Halkan léptem be a házba, hogy ne zavarjam meg azt, amit éppen tanultak.
És ekkor hallottam meg, hogy Lili sír.
– De apa, hiányoznak a barátaim! – zokogott Lili. – Biztos azt hiszik, hogy már nem kedvelem őket. Azt gondolják, összevesztünk! Nagyon haragudni fognak rám, amiért nem megyek iskolába.
Közelebb kúsztam az étkezőhöz, ami az „osztályterem” lett. És hallottam Tamás halk, nyugtató hangját.
– Lilike – mondta. – Mondtam, hogy küldhetünk nekik kis ajándékokat, rendben? Nem fognak rád haragudni.
Lili szipogott, de a hangja kicsit vidámabb lett.
– Mint az ajándékok, amikről beszéltünk? Eljuttatod nekik, igaz?
Ajándékokat? Miféle ajándékokról beszél a gyerekem?
– Igen, kicsim – mondta Tamás.
– Úgy, ahogy akkor vittük azokat, amikor anya dolgozott? Ugye ugyanígy juttatod el a barátaim ajándékait is? – kérdezte Lili.
Megdermedtem. Próbáltam összerakni a hallottakat, mielőtt berontottam volna, hogy válaszokat követeljek.
Tamás nem azért tanította otthon Lilit, mert valami nagy nevelési filozófiát követett, amit olyan lelkesen hangoztatott.
Ehelyett csomagokat kézbesített. Azokon a napokon, amikor azt hittem, órákat tart Lilinek… mi is történt valójában a házunkban?
„Szerezd meg a válaszaidat, Anna” – motyogtam magamnak, miközben beléptem az étkezőbe.
Tamás arca elsápadt, amikor meglátott.
– Elmondanád, mégis mi ez az egész, amiről Lili beszél? – kérdeztem.
A mellkasom szorongott, mintha alig tudnám egyben tartani magam a várható rossz hírek hallatán.
Tamás hosszú lélegzetet vett, és végigsimított a haján.
– Lilike, mi lenne, ha kimennél játszani a hintán vagy megnéznél egy mesét? – mondta neki nyugodtan.
Megvártuk, míg Lili boldogan kiszaladt az udvarra a hintához, mielőtt Tamás megszólalt volna.
– Elvesztettem a munkámat, jó? Pár hónapja. Nem tudtam, hogyan mondjam el neked, Anna.
Pislogtam, próbáltam feldolgozni a szavait.
– Elvesztetted a munkád? Akkor mit csináltál egész nap? – kérdeztem, a döbbenettől szinte megbénulva.
– Az otthoni tanítást… az nem Lili oktatásáról szólt. Azért volt, mert már nem tudtuk kifizetni az iskolát. És tudom, hogy pár hónapja magániskolába akartam íratni, de még a nyilvános iskolai díjakat sem tudtam fizetni.
Tamás szünetet tartott, kezébe temetve a fejét.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, hogyan reagáljak.
– Csomagokat kézbesítettem. Nem stabil munka, de pár órás elfoglaltság. Lilit magammal vittem a kézbesítések között. Tudom, azt hitted, hogy a dolgozószobában dolgozom, aztán tanítom őt is...
– Tehát csomagokat szállítottál? Egész idő alatt? – kérdeztem döbbenten. – Miért nem mondtad el?
– Nem akartam, hogy azt gondold, kudarcot vallottam – mondta Tamás, alig hallható suttogással. – Nem tudtam, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet. De tudod, mennyire stresszes volt a munkám a végén. Azok az órák megöltek. Azt hittem, ha még egy kicsit összetartom a dolgokat...
Megráztam a fejem, próbáltam megérteni mindent. Dühös akartam lenni.
Ki akartam kiabálni magamat a férjemre, nem azért, mert elvesztette a munkáját, hanem mert nem akarta elmondani nekem. Megértettem, milyen nyomás alatt van valaki, amikor hirtelen elveszíti az állását, majd megpróbálja összeszedni magát.
Amikor Lilit vártam, én is elvesztettem a munkámat, mert a cég nem tudta tovább fizetni a szülési szabadságomat.
De Tamás akkor gondoskodott rólunk egészen addig, míg Lili hároméves nem lett.
Most csak megráztam a fejem, próbáltam elhessegetni a gondolataimat. Szomorú voltam. Szomorú, hogy Tamás úgy érezte, egyedül kell ezt megoldania.
– Tamás, nem kellett volna egyedül végigcsinálnod – mondtam, miközben felé nyúltam.
Szomorúan mosolygott rám.
A következő héten visszaíratuk Lilit az iskolába a megtakarításaink segítségével. Lili szinte kirobbanó boldogsággal fogadta, hogy újra láthatja a barátait. Tamás bűntudata is enyhült, amikor látta, hogy Lili a barátai felé szalad az iskola kapujában.
Tamás pedig egy élelmiszerbolt menedzsereként talált új munkát. Nem az álmai állása volt, de becsületes munka volt, egészségügyi biztosítással. És őszintén szólva az számított a legjobban, hogy újra rendesen keresett. Ez a tény visszaadta az önbizalmát.
Újra könnyedség költözött a házunkba, ami már régóta hiányzott. Az az érzés, hogy haladunk előre, együtt.
Te mit tettél volna?
2024. december 20. (péntek), 07:01
