A Férjem talált egy 17 éves üzenetet egy palackban horgászás közben

A férjem egy 17 éves palackpostát talált horgászat közben – Az üzenet az írójának egykori házához vezetett minket.

2024. december 6.

/Amikor a férjem egy poros, régi üveget talált a tóban lebegve, nem gondoltuk volna, hogy egyenesen egy rejtélyes kaland közepébe csöppenünk\./

Az üzenet árulásról, elrejtett kincsről és egy életről a szakadék szélén szólt. Végül az üveg tartalma egy idegen kísérteties múltjába húzott minket.

Aznap délután épp a kedvenc könyvemmel kucorogtam a kanapén, kezemben egy bögre forró teával. A ház csendes volt, pont ahogy szerettem, amikor Ádám horgászni ment. Az ablakon át madárcsicsergést hallottam, és a tó hűvös szellője magával hozta a fenyő illatát.

Ádám hajnalban indult el, mint mindig, a régi horgászbotjával és a felszereléses dobozával. Nem sok halat fogott soha, de élvezte, hogy csak ő van, a víz, meg a csend. Úgy gondoltam, vacsorára már itthon lesz, mint általában.

Ez a nap azonban minden volt, csak nem szokványos.

Az ajtó hirtelen kivágódásának zaja szinte kiöntötte a teámat. Ádám lihegve rontott be, csizmája hangosan dübörgött a padlón. Az arca ragyogott az örömtől, szeme úgy csillogott, mintha kincset talált volna.

„Kata! Drágám! Készülj, a szomszéd városba megyünk!” – kiáltotta, miközben valamit a háta mögött tartott.

„Mire készüljek?” – kérdeztem, letéve a teásbögrét. – „Mi történik?”

„Nézd!” – mondta, előhúzva egy poros, régi üveget. Az üveg homályos volt, de láttam benne egy megsárgult papírt.

Ránéztem, majd az üvegre. – „Mi ez?”

„Egy levél!” – felelte izgatottan. – „A tóban találtam! Nem fogod elhinni, mit ír benne.”

Ádámmal tizenkét éve vagyunk házasok, és az élet vele mindig tele van meglepetésekkel. Ő az a fajta ember, aki egy egyszerű sétából is kalandot csinál. Én ennek pont az ellentéte vagyok. Óvatos, megfontolt, mindig előre gondolkodom.

Valahogy mégis kiegészítjük egymást.

Ami közös bennünk, az a történetek iránti szeretet. Legyen az egy krimi, egy családi anekdota vagy akár egy pletyka, mindketten imádjuk a jó sztorikat. Talán ezért sem állítottam meg rögtön, amikor azt mondta, hogy egy palackposta miatt a szomszéd városba kell mennünk.

„Rendben” – mondtam, karba tett kézzel. – „Mi olyan fontos, hogy húsz kilométert kelljen utaznunk?”

Ádám még szélesebben mosolygott. – „El kell olvasnod, hogy elhidd.

”

Leült a kedvenc foteljába, az üveget úgy szorongatva, mintha a világ legértékesebb tárgya lenne. – „Szóval ott voltam” – kezdte –, „a tó északi oldalánál, tudod, a nád közelében.”

Bólintottam.

„Épp a horgászbotot húztam be, amikor megláttam valamit a vízen úszni. Először azt hittem, hogy szemét, de amikor közelebb értem, megláttam a papírt benne. Majdnem beleborultam a csónakba, mire kihalásztam! Csak figyelj.” Kihúzta az üveg dugóját, és óvatosan kibontotta a törékeny papírt.

A levél fakó volt, a szélei kissé mállottak, de a szöveg olvasható maradt. Ádám megköszörülte a torkát, és elkezdte felolvasni:

„A barátaim Jokernek hívtak. Ez volt a kódnevem a bandában. Valószínűleg holnap meghalok. Nincsenek rokonaim, és minden barátom elárult. Nemrég kiraboltunk egy ékszerboltot, és minden ékszer most a pincémben van elrejt

ve. Azt akarom, hogy az, aki megtalálja ezt az üzenetet, megkapja az egészet. Gratulálok, szerencsés ember!”

Ádám felnézett rám, az arca tele volt izgalommal. – „El tudod hinni?”

Pislogtam. – „Mi? Egy banda? Ékszerek? Ezt most komolyan gondolod?”

„Ez van ideírva!” – felelte, miközben felém nyújtotta a levelet.

Elvettem tőle, és végigolvastam. A kézírás reszketős volt, szinte kétségbeesett, és az egész hátborzongató érzést keltett bennem. – „Ádám, ez lehet egy átverés. Vagy… nem is tudom. Nem kellene szólni a rendőrségnek?”

„Szó sem lehet róla” – rázta a fejét. – „Ez most a mi történetünk! Elmegyünk a levélben szereplő házhoz!”

„Ádám!” – kiáltottam. – „Nem is tudjuk, hogy a ház még létezik-e, vagy hogy ez az egész igaz-e!”

„Csak egy módon tudhatjuk meg” – mondta, miközben már a kulcsaiért nyúlt.

Sóhajtottam, és szorosan tartottam a levelet. Ádám makacs volt, és ha egyszer valamit a fejébe vett, nem lehetett lebeszélni. Jobb meggyőződésem ellenére elővettem a kabátomat.

„Rendben” – mondtam, szemrehányóan nézve rá. – „De ha ez egy nagy semminek bizonyul, vacsorával tartozol nekem.”

„Megbeszéltük” – felelte, már félúton az ajtó felé.

A ház úgy állt előttünk, mint egy rémtörténet díszlete – a festék megkopott, az ablakok homályosak, az udvar tele gazokkal. – „Hát” – kezdtem, próbálva nyugodt maradni –, „ez biztosan megfelel a ’lepusztult’ leírásnak.

”

Ádám mosolyogva nézett rám, mintha a látvány meg sem érintené. – „Gyerünk, Kata! Hol a kalandvágyad?”

„A kocsiban maradt” – morogtam.

A bejárati ajtó nyikorogva nyílt ki, ahogy Ádám benyomta. A belső tér sötét és poros volt. A levegőben penészszag terjengett, és minden lépésünk alatt megreccsent a padló. A falakon kopott tapéta lógott, és az árnyékok mintha végtelenül nyúltak volna.

Ádám zseblámpájával pásztázta a helyiséget. – „Keressük meg a pinceajtót” – mondta izgatottan.

„Persze” – feleltem, hátrapillantva. – „Csak figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy ez a hely bármelyik pillanatban ránk omolhat.

”

A pinceajtót pontosan ott találtuk, ahol a levél írta. Régi és nehéz volt, a réz kilincsek megfakultak az időtől. Ádám letérdelt, és kopogtatni kezdett a deszkákon az ajtó körül.

„Remélem, nem hiába jöttünk” – mondtam, karba tett kézzel.

„Bízz bennem” – felelte, miközben mosolyogva emelt fel egy meglazult deszkát. A szeme felragyogott, amikor előhúzott egy rozsdás kulcsot. – „Telitalálat.”

Megráztam a fejem, a gyomrom egyszerre kavargott a félelemtől és a kíváncsiságtól. – „Tényleg meg fogjuk ezt csinálni?”

Válasz helyett Ádám a kulcsot a zárba csúsztatta. Az először ellenállt, majd hangos kattanással fordult el. Ádám rám nézett, diadalmas mosollyal, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

A zsanérok hangosan nyikorogtak, a hang visszhangzott a házban. Hideg, állott levegő csapott meg minket, amely föld és valami fémes szagát hozta magával.

„Te előre” – mondtam, a sötét lépcső felé mutatva.

Ádám idegesen nevetett. – „Hölgyeké az elsőbbség?”

„Szó sem lehet róla.”

Ő indult el először a szűk lépcsőn, a zseblámpája fénye átvágta a sötétséget. Szorosan mögötte lépdeltem, a korlátot markolva, miközben a lépcső nyikorgott a súlyunk alatt.

A pince nedves volt, a plafonról pókhálók lógtak, szinte függönyként borítva be minket. A levegőben kavargó por megcsillant a zseblámpa fényében.

„Ádám” – mutattam a távoli falra, ahol egy összehajtott papír volt a gerendához szögezve.

Sietve odalépett, és leszedte. – „Ez egy újabb levél!”

„Várj” – mondtam, megfogva a karját. – „Talán át kéne gondolnunk.”

De Ádám már bontotta is ki. A zseblámpa fénye a kézírásra vetült, miközben hangosan olvasott:

„Könnyű pénzt keresnél? Hahaha. Az egyetlen igazság az volt, hogy Jokernek hívtak! Hahaha.”

Ádám hangja elhalt, és döbbenten néztünk egymásra.

„Ez most vicc?” – mondtam végül, felemelve a kezem. – „Ezért az egészért – egy átverésért?”

Ádám hangosan felnevetett, azok közé a tehetetlen nevetések közé tartozott, amikor egyszerre vagy frusztrált és lenyűgözött. – „Zseniális, nem gondolod?”

Visszafelé a kocsihoz egy idős férfi lépett ki a szomszéd házból, egy bottal a kezében. Felénk intett, majd lassan odasétált.

„Megtalálták, amit kerestek?” – kérdezte rekedtes, de kedves hangon.

„Nem egészen” – felelte Ádám. – „Tudja, ki lakott itt?”

Az öregember elmosolyodott. – „Ó, biztos Harold egyik tréfájába futottak bele.”

„Harold?” – kérdeztem.

„Igen” – nevetett az idős férfi. – „Harold évtizedekig itt lakott. Mindannyian ’Jokernek’ hívtuk. Mindig ilyeneket csinált – hamis kincstérképek, átverős levelek, ilyesmik. Állandóan megviccelt minket. Öt éve halt meg, szegény.”

Ádám rám nézett, vigyorogva. – „Úgy tűnik, nagy egyéniség volt.”

„Az biztos” – mondta az öreg. – „Mindig azt mondta, az élet túl rövid ahhoz, hogy komolyan vegyük. Úgy néz ki, titeket is jól megviccelt!”

Nevettünk, és egy pillanatra szinte láttam magam előtt Haroldot, valahol odafent, ahogy jót derül a költségünkön.

2025. január 06. (hétfő), 12:29