A fiam 40 éves, kétszer vált el, mert nekem egyik menyem se tetszett. Már bánom, hogy ezt tettem velük
Hirdetés
Hirdetés
Olvastam már sok történetet az élet dolgairól ezért úgy döntöttem, hogy én is megosztom veletek az enyémet.
/Néhány éve nyugdíjas vagyok, nincsenek unokáim, tulajdonképen van kettő, de nem láttam őket soha, mert a lányom 23 éves kora óta nem beszél velem\./
Hirdetés
És tudjátok, hogy mi ennek az oka? Nekem nem tetszett a férje első perctől, nem akartam, hogy férjhez menjen hozzá, de ők csak összeházasodtak. Én nem mentem el az esküvőjükre és nem engedtem a fiamat se, hogy részt vegyen az esküvőn, azóta nem beszélünk egymással.
A lányom egy másik városban él, a barátnőmmel tartja a kapcsolatot, ő a lányom keresztanyja.
Hirdetés
Néha érdeklődik felőlem, de soha nem mondta, hogy találkozni akar velem.
Nagyon szeretem a lányomat, még akkor is, ha nem tartjuk a kapcsolatot, ő most 43 éves.
Van egy fiam is, ő egy örök vesztes. A fiam 40 éves és kétszer volt nős, nekem egyik menyem sem tetszett. Anna volt az első felesége, az egyetemen ismerkedtek meg. Anna naív és makacs volt, két évvel idősebb volt a fiamnál, vidéki talpraesett és kissé szemtelen nő.
Hirdetés
Nem csináltak lakodalmat, csak megesküdtek és hozzám költöztek. Nem igazán egyeztünk, ezért a fiam és a menyem elköltözött.
A fiatalokat kellett volna támogassam, segítsem, nem kellett volna beleszóljak az életükbe, de nem tudtam visszafogni magam.
Megkeserítettem a fiam és a menyem életét, a menyem egy idő után már nem bírta tovább és elvált. A fiam ismét hazaköltözött hozzám.
Három évvel később a fiam megismerkedett a munkahelyén egy nagyon kedves lánnyal, Ágival. Ez a lány családcentrikus volt, jó háziasszony és nagyon vallásos.
Hirdetés
Ezt azután tudtam meg miután megesküdtek, ezért ellene voltam. Nem tudtam elviselni azt, hogy a fiam egy úgymond “apácát” vett feleségül, sikerült elválasztanom őket egymástól.
A fiam 33 évesen ismét hazaköltözött, egyetemet végzett, jól fizető állása volt és 2 sikertelen házassága.
Egy napon a fiam úgy döntött, hogy el akar végezni még egy egyetemet, nagyon örültem neki. Az egyetemen találkozott Klárával, ennek is nagyon örültem, addig ameddig meg nem tudtam, hogy ez a lány árva.
Hirdetés
Hosszú évekig egy üzemben dolgoztam, sikerült félretennem egy kis pénzt, nem akartam egy árva lányt eltartani, de beleegyeztem abba, hogy a fiammal együtt éljen. Amikor a fiam betöltötte a 38 évet, azt mondtam neki, hogy ideje lenne családot alapítania, eljött az ideje, hogy találjon egy olyan lányt magának aki nem szegény.
Egy héttel később a fiam ismét hazatért, elmondta, hogy felmondott a munkahelyén, búcsút int annak az életnek amelyet eddig élt és új életet kezd.
Hirdetés
Kezdett is, de nem egy jó életet…
Az én hibám, tudom, a fiam minden nap az arcomba mondja, hogy ő egy vesztes, sajnos igaza van, az én hibám, hogy elromlott az élete.
Anna, az első felesége ismét férjhez ment, van két és családja. Ezt a dolgot egy közös ismerősünktől tudtam meg.
Ági a fiam második felesége is férjhez ment, van egy gyereke, dolgozik és a templom kórusában énekel. Beszél velem, de csak nagyon kimérten, sajnos igaza van.
Elmentem a fiam harmadik volt párjához, bocsánatot kértem tőle, próbáltam meggyőzni arról, hogy visszatérjen a fiamhoz, de nem egyezett bele.
Hirdetés
Azt mondta, hogy van egy új kapcsolata és nemsokára férjhez megy.
Nyugdíjas vagyok, az unokáimmal kellene töltsem az időm, mesét kellene olvassak nekik, de én két éve csak ugyanazt hallom: “Anyám fogadd el a boldogtalanságod, mert a boldogságot letapostad!”
Este amikor a fiam elalszik jól kisírom magam. Miért? Azért mert a szülők nem kell beleszóljanak a gyerekeik életébe.
Ha egy gyerek megtalálta élete párját, akkor a szülők békén kellene hagyják, nem kellene beleszóljanak az életébe. A szülők feladata az, hogy segítsék a gyerekeiket egy jó tanáccsal, egy jó szóval.
Szomorú, hogy egyes anyák túl későn értik meg ezt a dolgot.
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
