A fiú meglátogatja a 100 éves anyját évtizedek óta először, és elhagyatottan találja a házát! Elolvastam nagyon-nagyon jó volt. És bevallom egy ponton elsírtam magam.

Douglas ellátogat az anyja házához, abban a reményben, hogy értékes örökségre lel, de ehelyett egy romos épületet talál. /Takarítás közben véletlenül olyan bizonyítékokra bukkan, amelyek cáfolják az évtizedekkel korábban történt családi árulásról kialakult hiedelmeit\./

“Soha nem gondoltam volna, hogy ide visszatérek” – mondta Douglas a telefonjába, miközben az autó ablakán keresztül a sötét házat bámulta. Valaha ez volt az otthona, de az elmúlt évek során úgy gondolt rá, mint a búvóhelyre, ahol boldogsága legnagyobb ellensége lakott: a százéves anyja.

“Megértem, hogy ez nehéz önnek, Douglas, de néha a múlttal való szembenézés az egyetlen út a továbblépéshez – válaszolta Mrs. Sykes, az édesanyja ügyvédje. “Neked kell eldöntened, hogy megéri-e.”

“Tudom, csak…” Douglas elakadt. Annyi fájdalom élt még mindig a szívében anya árulása miatt. “Majdnem tönkretette a családunkat, Mrs. Sykes.”

Douglas hamarosan befejezte a beszélgetést, és a ház felé közeledett, de ez nem az az otthon volt, amire emlékezett. A tornácra vezető lépcsők elkorhadtak, és a sárga festék hatalmas foltokban lepattogzott.

“Ez a ház szétesőben van” – motyogta Douglas, miközben kinyitotta a bejárati ajtót – “akárcsak a kapcsolatunk”.

Douglas az orrát ráncolta, amikor belépett. Felkapcsolta a villanyt, és megdöbbent a hámló tapéta és a dohányzóasztalon álló koszos edények látványától.

Régóta nem látogatta meg az anyját, mert a múltban sok gondot okozott neki. Szándékában állt meglátogatni, de sosem jutott el odáig. Most már szinte megbánta. Egyértelmű volt, hogy anya már régóta nem tudott vigyázni magára.

Douglas hozott néhány szemeteszsákot, és elkezdett takarítani. A hűtőben minden megromlott, és a spájzban csótányok szállták meg a kamrát. A bejárati ajtó mellett régi újságok hegye halmozódott fel, a könyvespolcokon pedig egy egész pókközösség élt.

Douglas éppen a pókok elűzésével volt elfoglalva, amikor egy könyv leborult a polcról. Egy boríték leesett a könyvről, és a lábai előtt landolt. Douglas sóhajtva felvette, és belenézett.

Az idő megállt, miközben Douglas a felfedezett fényképre bámult. Elfelejtett levegőt venni. Bár a fénykép évtizedes volt, a rajta szereplő emberek arca olyan tisztán látszott, mintha tegnap készült volna. Amit látott, az mindent megváltoztatott.

Douglas belesüppedt egy közeli karosszékbe. A borítékból kiborult a többi fotó, hazugságok és csalások forgatókönyve szóródott szét előtte a kopott szőnyegen. Azt akarta, hogy ez csak kamu legyen, vissza akart térni abba a világba, ahol minden tiszta volt, és a szíve nem tört szilánkokra.

De a bizonyítékok tagadhatatlanok voltak. Ennyi éven át azt hitte, hogy az anyja árulta el, de valójában Emma, a felesége volt az! Nem tudta levenni a szemét a fotókról, ahogy végre összerakta az évtizedekkel ezelőtt lejátszódott, rejtett viszony darabkáit.

Évekkel korábban

“Szóval, megegyeztünk?” Emma pozíciót váltott, hogy felhúzott szemöldökkel nézzen Douglasra. “Semmi visszautasítás, ugye? Mindketten hajlandóak vagyunk bármit megtenni azért, hogy szülők legyünk.”

“Így van.” Douglas elmosolyodott, és megpróbálta visszahelyezni Emmát az oldalához fészkelődve, de ehelyett a lány felpattant.

“Akkor én azonnal keresek egy termékenységi orvost.” Emma rámosolygott Douglasra. “Minél hamarabb kiderítjük, miért nem esek teherbe, annál hamarabb helyrehozhatjuk, és szülővé válhatunk.”

Douglas leküzdötte a pánikhullámot, miközben nézte, ahogy Emma a telefonkönyvet lapozgatja. Egy termékenységi orvos? Nem hagyhatta, hogy ezt tegye. Ha rájön, hogy a férfi meddő, Emma elhagyja őt.

“Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás, Em?” Douglas megkérdezte. “Nem régóta próbálkozunk, talán csak több időre van szükségünk.”

Emma megrázta a fejét. “Nem akarok tovább várni, Doug.”

Douglas gyorsan gondolkodott. Kivette a lány kezéből a telefonkönyvet, és megkérte, hogy mindent bízzon rá.

“Ne aggódj semmi miatt, drágám. Majd én elintézem” – mondta.

Emma szorosan átölelte, és csókot nyomott az arcára. Kényszerítette magát, hogy mosolyogjon, bár a bensője vonaglott. Rossz érzés volt elfogadni a háláját, amikor ő csak azt akarta, hogy megtalálják a módját, hogy megőrizze a titkát, de nem volt más választása.

Másnap Douglas munka után a kórházba ment. Szüksége volt anya segítségére, ha a terve működni akart. Elment a különterembe, ahol az apját súlyos betegség miatt kezelték.

“Douglas? Nem tudtam, hogy ma bejössz” – köszöntötte az anyja az ajtóban. “Az apád most éppen alszik. Nehéz napja volt.”

“Sajnálattal hallom, de valójában hozzád jöttem, anya”. Douglas intett az anyjának. “Beszélhetnénk valahol? Segítségre van szükségem, és te vagy az egyetlen, aki meg tudja oldani ezt a problémát.”

Douglas és az anyja lementek a kórház legalsó szintjén lévő kis kávézóba. Mindent elmondott az anyjának, miközben egy sarokasztalnál ültek és kávét szürcsöltek.

“Kérlek, anya. Biztos vagyok benne, hogy Emma elhagy, ha megtudja, hogy miattam nem lehet gyerekünk. Te orvos vagy, biztosan ismersz valakit, aki tud segíteni nekem.”

“Azzal, hogy hazudik neked?” Anya megcsípte az orrnyergét, és csendben beszélt. “Arra kérsz, hogy a kapcsolataimat és barátságaimat használjam fel arra, hogy egy orvoskollégát kényszerítsek arra, hogy műhibát kövessen el?”

Douglas lehorgasztotta a fejét. “Tudom, hogy valami rosszat kérek tőled, de ez fontos. Teljes szívemből szeretem Emmát, és ha elhagy… nincs okom arra, hogy nélküle folytassam az életemet.”

Anya felsóhajtott. “Talán ismerek valakit, aki hajlandó lenne segíteni neked. Adj néhány napot, hogy beszéljek vele. Majd elmondom, mit mond, amikor vasárnap Emmával meglátogattok ebédelni.”

“Köszönöm, anya!” Douglas az asztal túloldalán a kezei közé fogta a lány kezét. “Ez a világot jelenti nekem.”

Anya a homlokát ráncolta. “Egy jó anya mindent megtesz, hogy megvédje a gyermekei boldogságát.”

Douglas és Emma két héttel később együtt ültek Dr. Moore irodájában. Emma arca kifejezéstelen lett, és úgy tűnt, visszatartja a lélegzetét.

“…kezelések, amelyek talán használnak, de őszinte leszek magukkal, a prognózis nem jó.” Dr. Moore együttérző pillantást vetett Emmára.

“Tudom, hogy nehéz ezt hallani, de nagyon valószínűtlen, hogy valaha is teherbe esnek.”

Emma még mindig nem válaszolt. Douglas megszorította a kezét, közelebb hajolt hozzá, és halkan a nevét kiáltotta. A lány ekkor ránézett, és könnyekben tört ki.

“Hogy lehet az élet ilyen kegyetlen?” Emma elsírta magát. “Csak a gyerekeinket akarom, de a saját testem elárult engem”.

Douglas hazavitte Emmát, és ágyba fektette. Fájt a szíve, ahogy hallgatta a felesége zokogását. Tudta, hogy a nő nem fogja jól fogadni a hírt, de erre a gyászkitörésre nem volt felkészülve.

“Hosszú távon így lesz a legjobb” – mondta magának Douglas, miközben visszavitte Emma vacsoráját a konyhába. A kedvenc kínai kajáját rendelte, de Emma hozzá sem nyúlt. “Egyszer majd ez a sok fájdalom is megéri.”

Eltelt egy év, és bármennyire is próbálta Douglas normálisan folytatni a házaséletét, mindig úgy érezte, hogy most egy űr van közte és Emma között, egy üreg, ahol egy babának kellett volna lennie. Mindent megtett, hogy áthidalja ezt az űrt, virágot vett Emmának, és különleges randevúkra vitte, de úgy tűnt, semmi sem működik.

Egy éjszaka mindez megváltozott. Douglas épp lefekvéshez készült, amikor Emma kijött a fürdőszobából. A kezét a háta mögött tartotta, és titokzatos mosoly ívelt az ajkára.

“Valami csoda történt – jelentette ki érzelmektől sűrű hangon. Mielőtt a férfi kérdezhetett volna valamit, a nő egy vékony, műanyag pálcikát tartott a kezébe. A pálca végén egy négyzetben tisztán kirajzolódott két vonal.

“Terhes vagy – lihegte Douglas. “Ez hihetetlen! Hogy lehetséges ez?”

Emma a karjába szaladt, és az egyik ujját az ajkához szorította. “Ne kérdőjelezd meg a csodát, Doug! Ez a baba Isten ajándéka.” A lány rámosolygott a férfira, miközben a könnyek végigfolytak az arcán. “Gyermekünk lesz!”

“Vak vagy, Douglas?” Anya rosszallóan nézett rá. “Valami itt nincs rendben. Ez a gyerek nem lehet a tiéd.”

“Hogy merészeled?” Douglas felállt. “Azért siettem ide, hogy megosszam veled a jó híreimet, hogy meséljek neked a csodababámról, és ez a válaszod?”

Anya megrázta a fejét. “Ezt már megbeszéltük, Doug. Mivel a serdülőkor után mumpszot kaptál, és olyan rosszul, hogy az esélyed, hogy apa legyél…”

“Tudom!” Douglas felkiáltott. “De nem százszázalékosan lehetetlen. Miért nem tudsz örülni nekem, anya? Miért kell Emmát azzal vádolnod, hogy… Ő soha nem csalna meg engem!”

“Annyira belemerültél abba, amit hinni akarsz, hogy nem látod az igazságot.”

Anya keresztbe fonta a karját. “Akkor majd be kell bizonyítanom neked.”

“Maradj ki a házasságunkból” – mutatott Douglas anyára. “Sosem bocsátom meg neked, ha tönkreteszed a kapcsolatomat Emmával. Ő életem szerelme, a gyermekem anyja, és nem hagyom, hogy a szerelmünk útjába állj.”

Douglas elrohant az anyja házából, és hazaszáguldott. Nem tudta elhinni a lányt! Miféle anya hallott ilyen jó hírt, és vádolta meg rögtön hűtlenséggel a menyét?

“Ez a baba Isten ajándéka” – motyogta Douglas, miközben arra várt, hogy a közlekedési lámpa megváltozzon egy kereszteződésben. “Ők egy csoda, egy áldás.”

De anya szavai ott motoszkáltak az elméje mélyén. Arra a távolságtartásra gondolt, amit az elmúlt évben a házasságában érzett, és egy alattomos kétség költözött a szívébe.

Talán anyának igaza volt, amikor gyanakodott… nem. Megszorította a kormánykereket. Ő és Emma örökké együtt voltak. A szerelmük mély és igaz volt. De nem árthatott, ha bebizonyította, hogy anya tévedett, nem igaz?

Douglas legbelül tudta, hogy a gondolatainak semmi értelme. Végül is az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsa anya tévedését, az volt, hogy úgy nyomozott Emma után, mintha megcsalná. Gondolataiban ezt elhallgatta, miközben kitalált egy tervet.

Egy héttel később Douglas közölte Emmával, hogy néhány napra el kell hagynia a várost egy üzleti út miatt. Összepakolta a bőröndjét, búcsúcsókot adott Emmának, és bejelentkezett egy két háztömbnyire lévő szállodába.

Aznap este Douglas elhajtott a háza mellett. Annyira megdöbbent, amikor meglátta, hogy egy idegen autó parkol a kocsifelhajtón, hogy majdnem nekihajtott egy fának. Leparkolt, és a háza felé rohant.

Abban a pillanatban hallotta őket, ahogy belépett a házba. A nyögések zihálássá olvadtak, és a szerelmesek halk mormogása, ahogy egymásnak adtak hangot a gyönyörüknek. Douglas úgy érezte, mintha a lába ólommá vált volna, mintha a szíve elsorvadna a mellkasában.

Ekkor egy nő felkiáltott, és a világ elolvadt az izzó dühben, amely testének minden sejtjét betöltötte.

Ez volt az ő hangja, egy kiáltás, amely kizárólag a férj és feleség közötti szenvedélyes pillanatokhoz tartozott. Vörös mosódott át a látásán, ahogy követte a hangokat az emeletre, és elfordította a hálószoba ajtajának kilincsét. Zárva volt.

“Engedj be, Emma!” Douglas üvöltött, miközben ököllel az ajtóra csapott. “Nyisd ki azonnal, vagy mindkettőtöket megöllek!”

Az ajtóra mért ütései visszhangoztak a folyosón, az egyetlen hangok a házban, amely egyébként hirtelen csendbe borult.

Emma neve tépte szét a torkát, amikor utána kiáltott. Nem érzett fájdalmat, ahogy az ajtóra csapott, de az ökle nem volt elég erős. Megpördült, és felkapott egy felágaskodó lovat ábrázoló szobrot az előszobában lévő asztalról.

Douglas az ajtóba döngölte a szobrot. A fa megrepedt, a ló egyik lába pedig hangos csattanással letört, és lepattant a falról.

“Nem bújhatsz el előlem – kiáltotta Douglas, miközben újra nekivágódott az ajtónak. A szobor feje beleállt a lyukba, amit ő okozott. “Bemegyek!”

“Várj!” Egy nő kiabált odabentről. “Kinyitom az ajtót.”

Douglas megdermedt. Az a hang… biztos volt benne, hogy a kiáltások, amiket lentről hallott, Emmától jöttek, de a nő, aki most szólította, nem ő volt.

A lovasszobor kiesett a kezéből, és hangos puffanással a padlóra zuhant. Douglas hirtelen tudatára ébredt, hogy fáj a keze, mert az ajtóhoz ütötte, és hogy a torkában nyers érzés van a kiabálástól. Az ajtó zárja kattogott, és a zsanérok nyikorogtak, ahogy lassan kinyílt.

Egy nő állt az ajtóban, aki csak egy férfi pólót viselt. Douglas nem látott mást, csak a nőt, miközben a folyosón állt, levegő után kapkodva, a vér zúgott a fülében, miközben arra várt, hogy a világ újra értelmet nyerjen. Végül megrázta a fejét, és közelebb lépett.

“Anya?” Mondta Douglas. “Mi a fenét keresel itt?”

“Mindent meg tudok magyarázni.” Anya békülékenyen felemelte a kezét, de aztán Douglas meglátta a férfit az ágya mellett öltözködni.

“Most viccelsz velem?” Douglas berontott a szobába. “Adam?”

Emma mostohaapja lehajtotta a fejét. Douglas még a gyengén megvilágított szobában is látta, hogy a férfi arca vörös, mint a paradicsom.

“Sajnálom, hogy így kellett megtudnod, Douglas, de…”

“Ne is szólj hozzám” – vágta félbe Adamet Douglas, és visszafordult az anyjához.

“Apa kórházban van, gépek segítségével tartja magát az életben, te pedig a feleségem mostohaapjával alszol az ágyunkban? Mi… miért… miért… nem látod, hogy ez mennyire elcseszett dolog?”

“Sajnálom, Doug.” Anya letörölte a könnyeket az arcáról, és lehajtotta a fejét. “Tudom, hogy ez rosszul néz ki…”

“Rosszul néz ki?” Douglas hitetlenkedve felnevetett. “Ez rossz, anya. Az a fajta rossz, amit nem tudsz megmagyarázni vagy bocsánatot kérni érte.” Az ajtó felé mutatott. “Tűnjetek el a házamból, mindketten. Nem bírom tovább elviselni, hogy rátok nézzek.”

Doug az előszobában várta meg, amíg anyja és Adam befejezte az öltözködést, majd mindkettőjüket kikísérte. Az ajtóban anya megfordult, hogy megszólítsa.

“Őszintén sajnálom a történteket, Doug” – mondta. “Nem tudtam, hogy tudtodra adjam…” A válla fölött Adamre pillantott, aki éppen beszállt a kocsijába. “Néhány igazság túl fájdalmas, fiam.”

“Nem, az a fájdalmas, hogy tudod, hogy megcsalod apát, miközben ő gyakorlatilag a halálos ágyán fekszik.” Doug közelebb hajolt hozzá. “Most már értem, miért vádoltad olyan gyorsan Emmát azzal, hogy megcsal. Azért, mert rossz volt a lelkiismereted, és lenyomoztad őt!”

Anya zihálva hátrált meg. “Én… te ezt nem érted.”

“Nem akarom megérteni. Most már elég időt pazaroltam arra, hogy beszélgessek veled. Tűnj el a verandámról, és az életemből. Soha többé nem akarlak látni!”

Douglas becsukta az ajtót az anyja előtt. Nem tudta elhinni, amit az imént látott, de nem volt ideje semmit sem feldolgozni belőle. Nem tudta, hová mehetett Emma, de rendet kellett tennie, mielőtt visszatér. Soha nem tudhatott meg semmit erről.

Napjaink

Douglas a szőnyegen szétszórt fényképeket bámulta. A szemében lévő könnyek elhomályosították a részleteket, de ez nem mentette meg a fejébe vésődött képek elől:

Adam ajkai Emma arcához nyomódtak; a lány ajkai szétnyíltak, mintha zihálna. Mindketten a gyűrött lepedők és csavart takarók tájékán bukdácsoltak az ágyán, a csupasz vállak kilátszottak, a férfi keze végig a lányon… hogy történhetett ez?

Douglas emlékezett, mennyire biztos volt benne, hogy a nő, akit aznap este kiáltozni hallott, Emma volt, és mennyire meglepődött, amikor látta, hogy az anyja kinyitja a hálószoba ajtaját. Fintorogva nézett le a fényképekre. Ezek a hálószobája előtti erkélyről készültek?

Emlékezett azokra a kora reggelekre, amikor kivitte a kávéját, és az erkélyajtón át bekukucskált, hogy lássa, Emma alszik. A szög jó volt… Anya biztosan az erkélyről készítette ezeket a képeket.

De miért? Miért vette a fáradtságot, hogy tetten érje a megcsaló feleségét, ráadásul az átkozott mostohaapjával, aztán miért lépett közbe, hogy eltussolja a dolgot? Miért…

Ekkor jutottak Douglas eszébe az anyja szavai.

Anya azt mondta, hogy egy jó anya mindent megtesz, hogy megvédje a gyermeke boldogságát azon a napon, amikor beleegyezett, hogy segít neki eltitkolni a meddőségét. Éppen mielőtt a férfi elmondta volna neki, hogy soha többé nem akarja látni, azt mondta neki, hogy néhány igazság túl fájdalmas.

“Erre gondoltál.” Douglas rátaposott az egyik fotóra.

Anya azért jött el hozzá aznap este, hogy bebizonyítsa, Emma hűtlen volt. Amikor anya felfedezte a szeretője kilétét, úgy döntött, hogy megvédi Douglast az igazságtól, és helyette a saját vállára veszi a felelősséget.

Ha anya nem lép közbe… Douglas elég dühös lett volna ahhoz, hogy azon az éjszakán gyilkoljon. És ez még azelőtt volt, hogy meglátta volna Adamet! Hogy tehette ezt Emma vele, ráadásul a mostohaapjával! A következmények émelyítőek voltak. Nem tudta megkerülni a dolgot.

Egy dolog azonban kristálytisztán látszott: hatalmas bocsánatkéréssel tartozott az anyjának.

Douglas tárcsázta Mrs. Sykes számát, amikor bezárt. A nő perceken belül felvette.

“Éppen az édesanyáddal vagyok, a kórházi szobájában – mondta Mrs. Sykes Douglasnak.

“Hogy van?” Douglas bemászott a kocsijába.

“Nehéz megmondani, Douglas. Az orvosok azt mondták, hogy még néhány napig kitarthat, de az is lehet, hogy a következő percben meghal. Egyszerűen nem tudják.”

“Éppen oda tartok, és Mrs. Sykes? Kérem, mondja meg neki, hogy nagyon sajnálom, és meglátogatom. Megtenné ezt a kedvemért?”

“Hát persze! Biztos vagyok benne, hogy szívesen látna téged.”

Douglas letette a kagylót, és egyenesen a kórház felé vette az irányt. Az utak csendesek voltak, és olyan gyorsan hajtott, ahogy csak tudott, fél órán belül odaért. Egyenesen anya szobájába ment.

Odabent csend volt, de nem kellett volna. Douglas az anya kórházi ágyának két oldalán elhelyezett gépeket bámulta, gépeket, amelyeknek csipogniuk kellett volna, de nem csipogtak. Anya arcán halvány mosoly ült, mintha valami szépről álmodna.

“Mrs. Sykes?” Douglas lassan odalépett az anyja ágya melletti széken felegyenesedve ülő nőhöz.

Mrs Sykes könnyes szemmel nézett rá. “Sajnálom, Douglas. Mondtam neki, hogy sajnálod, és úgy tűnt, megérti. Mondott valamit arról, hogy kiderül az igazság – vonta meg a vállát Mrs. Sykes, de nem volt hajlandó bővebben kifejteni. Látni akart téged, de egyszerűen nem bírta tovább. ”

Douglas ismét anya mosolyára nézett, és könnyekben tört ki. Halványan érzékelte Mrs Sykes kezét a vállán, de már semmi sem számított. Elkésett. Anya elment.

Mit tanulhatunk ebből a történetből?

• Hazugságokra nem lehet boldogságot építeni. Douglasnak nem lett volna szabad hazudnia a feleségének arról, hogy meddő. Ha nyíltan megbeszélték volna ezt a kérdést, talán erősebb kapcsolatot építhettek volna, ehelyett azonban egy meglévő problémát súlyosbított.
• Néha a nyilvánvaló dolgok mögé kell nézni, hogy megtaláljuk az igazságot. Douglas mindent névértéken fogadott el, és ez megakadályozta abban, hogy meglássa a nagyobb képet a felesége terhességéről és az anyja árulásáról.

Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Talán feldobja a napjukat és inspirálja őket.

Ezt a történetet olvasóink mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy író írta. Bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés. Minden kép kizárólag illusztrációs célokat szolgál.

2024. május 06. (hétfő), 13:26