A gazdag férj titka
A döntés ára.
/A Tisza\-parti városban, Szegeden, ahol a nyári levegő forrón remeg a macskaköveken, élt egy lány, Farkas Lilla, aki már tizenkilenc évesen megtanulta, hogy a szegénységnek saját hangja van – a recsegő cipő, az üres hűtő, a csendes sírás a panelház falain túl\./
Egy délután, mikor a könyvtárban próbált a kötelező olvasmányokra koncentrálni, megismerkedett Dr. Kálmán Lászlóval, a város egyik legtehetősebb, ugyanakkor legrejtélyesebb emberével. A férfi hatvanöt éves volt, özvegy, nyugodt és méltóságteljes, mindig sötét öltönyben járt, mint aki sosem felejtette el a fiatalkori elegancia íratlan szabályait. Egykor pszichológiát tanított az egyetemen, ma pedig különféle alapítványokat vezetett.
– Maga olyan figyelmesen olvas, mintha a könyv sorsától függne az élete – jegyezte meg egyszer, amikor Lilla észrevette, hogy a férfi mellette ül.
Innen indult minden. Egy véletlen beszélgetés, amelyet újabb követett, majd meghívások, ebéd a belvárosi cukrászdában, és lassan egy olyan világ nyílt meg Lilla előtt, amelyről addig csak a filmekben hallott.
A férfi háza a Tisza túlpartján állt, régi kúria, hófehér oszlopokkal és nagy kerttel, ahol a fák alatt mindig friss rózsaillat lebegett. Lilla először járt ott, mikor egy nyári estén László vacsorára hívta. A lány akkor már tudta, hogy a férfi egyedül él, és nincs se gyereke, se közeli rokona.És valami megmozdult benne. Nem szerelem – sokkal inkább a vágy, hogy végre megszabaduljon a nyomorúságtól, hogy egyszer ne kelljen számolnia minden fillért.
Otthon, mikor anyja arról kérdezte, „ugye nem bánt téged az a professzor?”, Lilla csak annyit mondott:– Nem, anya. Csak beszélgetünk. Ő... segít.
De belül már megszületett a gondolat. Egy veszélyes, keserédes gondolat, ami lassan tervvé formálódott.
Az aranyketrec.
Ősz lett, amikor László megkérte Lilla kezét. A lány arca rezzenéstelen maradt, de belül tombolt az izgalom. A férfi a Tisza partján, a régi hídon mondta ki a szavakat, miközben a város fényei tükröződtek a vízen.– Tudom, hogy fiatal vagy – mondta csendesen –, és hogy a világ más irányba hív. De én... nem várok már csodákat. Csak valakit, aki velem marad.
Lilla akkor halkan felelte:– Maga az első ember, aki őszintén bánik velem.
Az esküvőt két hét múlva tartották, szűk körben, a város egyik legszebb református templomában.
A nászéjszaka után László visszavonult a dolgozószobájába, mint mindig. Külön szobában aludtak, „a férfi korára tekintettel” – ahogy Lilla barátnőinek magyarázta. A napjai luxusban teltek: elegáns ruhák, vacsorák, csendes estéken zene a zongoránál.De a lány szívében nőtt a nyugtalanság. A férfi nem beszélt a vagyonáról. Nem volt szó örökségről, sem jövőről. Csak figyelte őt, mint egy tanár a diákját.
Egyik éjjel, mikor a házban csak a régi falióra ketyegése hallatszott, Lilla lopva belépett a dolgozószobába. A szoba félhomályban úszott, a falakon régi portrék lógtak, a levegőben pipadohány és levendula illata keveredett.
„Most vagy soha.”
Kivett egy mappát. Benne dokumentumok, részvények, pecsétes papírok. Aztán egy vastag, sárgás lap – végrendelet.Kezével végigsimított a nevéig... de az sehol sem volt.A papíron ez állt:
„Minden vagyonom a Farkas Lilla Alapítvány javára száll, amely a rászoruló fiatalok tanulmányait támogatja.Ha valami történne velem, kérem, vizsgálják meg a feleségemet. Tudtam, miért jött.”
Lilla ujjai elernyedtek.
Nem szólt azonnal. Csak nézte. Hosszasan, szinte sajnálattal.– Tudtam, hogy így lesz – mondta végül. – Az ember nem változtatja meg a természetét egyik napról a másikra.Lilla remegő hangon próbált megszólalni:– Maga… maga ezt tervezte?– Nem – felelte a férfi halkan. – Csak kíváncsi voltam, hogy te mit teszel.
A csend szinte fojtogató volt. A falióra tovább ketyegett, mintha mérné az utolsó perceiket.
A bűnbánat háza.
Másnap reggel Lilla a Tisza-parton ült, egy padon. A gyűrűt levette, és sokáig nézte, ahogy a napfény megcsillan rajta.
– Nem jelentem fel – mondta a férfi. – Nem akarok bosszút. Csak azt kérem, menj el innen. És próbáld meg megtanulni, mi az, ami valóban érték.– Maga... megbocsát nekem? – kérdezte a lány alig hallhatóan.– Az idő majd eldönti – felelte. – De most menned kell.
Lilla összepakolta kevés holmiját, és elhagyta a házat. A városból kivezető úton megállt, visszanézett a kúriára. A tornácon a férfi állt, egyedül.
Évek teltek el. Lilla a budapesti egyetemen szerzett diplomát, ösztöndíjat kapott – épp a „Farkas Lilla Alapítványtól”.Akkor értette meg, mit tett vele az a férfi. Nem bosszút állt, hanem tükröt tartott elé.
Egy napon levelet kapott:
„Kedves Lilla,Nem tudom, olvassa-e valaha ezeket a sorokat. De ha igen, tudnia kell: az alapítványt maga inspirálta.Talán a múltban elbuktunk, de a jövő még a miénk lehet – ha tanulunk belőle.K.”
A levél végén nem volt aláírás, csak egy halvány folt, mintha valaki könnycseppet ejtett volna a papírra.
Lilla a Tisza-partra utazott újra. Ott, ahol egykor mindent elveszített, most leült ugyanarra a padra, és elővette a gyűrűt, amit elrakott a tárcájába. A víz lassan hömpölygött, mint az idő maga.
S akkor először – talán életében először – sírt. Nem félelemből, nem veszteségből, hanem megértésből.
A szél halkan végigsöpört a parton, és a folyó mintha válaszolt volna neki:„Nem mindig az kap jutalmat, aki jól cselekszik. De mindig tanul, aki megbán.”
2025. november 09. (vasárnap), 15:18
