A HALÁSZ MAJDNEM MEGŐRÜLT, AMIKOR MEGLÁTTA, MIT FOGOTT KI! ??
A HALÁSZ MAJDNEM MEGŐRÜLT, AMIKOR MEGLÁTTA, MIT FOGOTT KI! ??.
Ez tényleg csak egyszer történik meg az életben… vagy egyszer az évezredben!
Sokan mondják, hogy a férfiak szeretnek pecázni. De amit a tizenkilenc éves Láng Norbert átélt aznap, arra semmilyen horgásztapasztalat nem készíthette fel…
A norvég partoktól nem messze, az Andøya sziget közelében hajózott éppen egy kis csónakban, paltnyúzásra és nagy fogásra készülve. /Társasága nem volt, csak a csónak, a felszerelés, és a csönd, amit a víz morajlása szőtt köré\./
– Na gyere, halacska, gyere… – dünnyögte magában Norbi, miközben komótosan emelgette a botot. – Egy paltonak ma jönnie kell… vagy legalább egy tőkehalnak.
A nap már lemenőben volt, a tenger sötétebb árnyalatot öltött. Norbi a mélyvízi szerelését vetette be, olyan 800 méter mélyre, ahol a nagytestű ragadozók járnak.
Eltelt tíz perc. Semmi.
Tizenöt. A bot egy pillanatra megremegett.
Húsz. Megint. Ezúttal erősebben.
– Azta… ez valami komoly lesz – mormolta, és két kézzel rámarkolt a botra. – Na, most megmutatod magad…
A hal – vagy valami – lassan, de ellenállhatatlanul húzta lefelé. Norbi húsz percig harcolt vele, míg végül, csuromvizesen, remegő karokkal sikerült a felszínre vonszolnia.
Aztán felkiáltott:
– Jézusom! Ez meg micsoda?!
A horogra akadt lény nem volt sem paltus, sem tőkehal. Egy valami volt. Valami, amit Norbi még soha nem látott.
– Úgy néz ki, mintha egy dinoszaurusz keveredett volna egy földönkívülivel… – mondta félhangosan. – Hát ezt nem fogják elhinni otthon…
A lény teste nyálkás volt, hengeres, a színe szürkésbarna. De ami igazán sokkoló volt: óriási szemei. Valóban hatalmasak, fényesek, üvegesek – mintha az éjszaka maga nézne vissza belőlük.
Épp ekkor hívta fel Apja, Láng Károly.
– Szia fiam! Na, megvan a vacsora?
– Apa… nem tudom, mit fogtam. Ez nem vacsora. Ez… ez valami szörny! Nézd, küldök egy képet!
Pár másodperc múlva jött is a válasz.
– Ezt ugye nem etted meg?
– Még nem. De gondolkozom rajta.
Norbi kikötött a kikötőben, és a hajóbérlő öreg, Kristóf bácsi már messziről integetett.
– Na mi jót fogtál, fiam? Hozol valamit a reggelihez?
Norbi csak emelte a vödört. A férfi belenézett, aztán hirtelen hátralépett.
– Te jó ég… Ezt hol találtad?
– Ott lenn, mélyen. 800 méterről húztam fel.
Kristóf bácsi elővette a szemüvegét, majd leült.
– Fiam… ez egy európai chiméra. Hivatalos nevén Chimaera monstrosa Linnaeus. Tudod, mit fogtál? Egy igazi ritkaságot! Ez egyfajta ősi cápaféle, de teljesen ártalmatlan. Nem harap. De így élve látni szinte lehetetlen!
– Élve? Hát, most már halott. Nem bírta a felszíni nyomást.
Kristóf bácsi csak ingatta a fejét.
– Hát ez aztán történet lesz az unokáknak.
Norbi vállat vont.
– Addig is… szerinted ki lehet sütni?
Kristóf elmosolyodott.
– Fiam, ha már egyszer felhoztad, meg is kell kóstolni. De előtte csinálj róla pár képet. A neten ezt imádni fogják.
A horgásztársadalom kis norvég kikötője hamarosan felbolydult, mint egy méhkas.
Norbi feltöltötte a képet a Facebookjára egy egyszerű szöveggel:
"Ez jött fel ma reggel. Nem paltonak tűnik. Ötletek?"
A poszt két óra alatt átlépte a tízezer megosztást.
Érkeztek a kommentek:
– „Ez tuti valami mélytengeri démon.”– „Ez nem hal, ez egy Final Boss.”– „Láng Norbi, te nem halászol, te mitológiai lényeket idézel meg!”
Aztán hívták a RégióTV riporterei.
? – Jó napot kívánok, Norbert! A híradónak dolgozom, és láttuk a posztját… beszélhetünk a fogásáról?
Norbi csak nevetett.
– Hát, már miért is ne? Ha már a hal nem maradt titokban, legalább mesélem el magam.
A riport alatt mutatták a képet, Kristóf bácsi ott magyarázott, hogy ez egy "tengeri relikvia", és még ő sem látott ilyet életében. A képernyő alján ez futott:
„Békés halászatnak indult – földönkívüli lett belőle?”
Másnap megjelent a Népszóra című norvég lap magyar nyelvű kiadása is egy rövid cikkel:
„Magyar fiatalember különleges halfajt fogott ki a sarkkör közelében. A szakértők szerint ritkábban találkoznak ilyen lénnyel, mint sarki rókával tangában. ?❄️”
A SÜTÉS KALANDJA.
Az interjú után Norbi végül úgy döntött, nem vár tovább: megkóstolja a chimérát.
Otthon, a kis albérleti konyhában, sercegő olajjal, fokhagymával és citromlével dolgozott. Az anyja, Lángné Terike, épp videóhívásban volt vele:
– Norbi, biztos ez jó ötlet? Nem leszel tőle ufó?
– Ugyan már anya… hal az hal. Végül is rokon az ördögrájával. Legfeljebb repülni fogok utána.
Terike a fejét rázta, de mosolygott.
– Jó, de ha holnapra kopoltyúd nő, ne sírj nekem!
Az első falat… különös volt.
– Húha… ez... valami egészen más.
Az íze nem hasonlított a tengeri halakéra. Inkább volt enyhén édeskés, rugalmas állagú. Mint a polip és csirkemell között valahol félúton. De semmiképp sem kellemetlen.
Norbi felhívta Kristóf bácsit is.
– Na, megetted?
– Aha. Nem haltam meg. Sőt… baromi jó volt!
– Akkor legközelebb hozol kettőt. – válaszolta nevetve a férfi. – Majd én csinálok belőle paprikást!
A TUDOMÁNY IS MEGSZÓLALT.
Hirdetés
Egy héttel később Norbit már egy egyetemi tengerbiológus is megkereste. Dr. Tóth Emese, a Tromsøi Egyetem kutatója telefonált:
– Norbert, láttam a képet. Érdekelne: nem tartott meg véletlenül egy uszonyt vagy valamilyen szövetet a halból?
– Hát… csak egy pikkelydarabot. Elraktam szuvenírnek.
– Az is elég! Ez egy nagyon ritka példány lehetett. A Chimaera monstrosa él ugyan Norvégia partjai mentén, de ilyen épségben, a felszínre hozva? Ez szinte tudományos szenzáció.
– Akkor jó, hogy lefotóztam – válaszolta Norbi, büszkén.
Dr. Tóth felajánlotta, hogy eljuttatja az anyagot egy nemzetközi konferenciára. Norbi beleegyezett, de hozzátette:
– Csak írják oda a nevemet jól. Láng Norbert. És kérem: nem szeretnék „halemberként” híressé válni.
AZ UTÓHATÁS.
A dolog annyira kinőtte magát, hogy Norbit meghívták Budapestre is egy talkshow-ba. A cím: „A tenger, ami visszanéz”. A műsorvezető így köszöntötte:
– Hölgyeim és uraim, itt van velünk a fiú, aki a Balatonnál kezdte, és egy tengeri szörnyön keresztül talált rá a világhírre!
Nevetés. Taps.
Norbi elmosolyodott.
– Hát… én csak horgászni akartam. Nem gondoltam, hogy egy Jurassic Park karakter jön fel a horogra.
VÉGSŐ GONDOLAT.
Egy hónappal később, amikor már csillapodtak a hullámok, Norbi kiült újra a tenger mellé, ugyanazon a helyen.
Magának mormolta:
– Az ember néha csak csendre vágyik. Aztán jön valami, ami örökre megváltoztatja az életét.
Elmosolyodott, és bedobta újra a horgot.
– De azért… ha lehet, ma már csak egy sima tőkehalat kérek. Oké, tenger?
A víz csak nyugodtan válaszolt a hullámaival.
2025. május 13. (kedd), 21:17
