A kisfiú elrejtette a kiskutyát az ólban éjszakára. Reggel a szülei nem hittek a szemüknek
A kisfiú elrejtette a kiskutyát az ólban éjszakára. Reggel a szülei nem hittek a szemüknek
Első rész
– Bence, azonnal mondd meg, mit rejtegetsz ott! – Anyja hangja élesen csengett az izgalomtól.
– Semmit… – felelte a kisfiú, és még erősebben szorította magához a kabátját, amely alól halk, panaszos nyüszítés hallatszott.
– Én viszont hallom! Mi ez?
/Bence ajkába harapott, és hátrébb lépett egy lépést\./
Hogyan magyarázza meg anyának? Hogyan mondja el, hogy egyszerűen nem tudott elmenni mellette? Nem hagyhatta ott azt a reszkető kis csomót a hidegben.
Pedig az egész tegnap este kezdődött.
Bence éppen hazafelé tartott az iskolából a szokásos útvonalán – elhagyta a régi garázsokat, a félig lebontott építkezést és a kukákat. A téli szürkület már szürkés ködbe burkolta a várost. A csupasz faágak karmolták az alacsony eget, amelyből lassan olvadt hópelyhek hullottak.
A fiú megborzongott, és mélyebbre húzta a kapucniját. Már csak öt perc gyors lépés, és otthon lesz. Ott meleg van, ott anya biztosan valami finom vacsorát készített.
Ebben a pillanatban azonban meghallotta azt a hangot.
Egy alig észlelhető, vékony, panaszos vinnyogást. Olyan szívszorító volt, hogy Bence szíve azonnal összeszorult.
Megállt, figyelt. Talán csak képzelődik?
Nem, ott volt megint – mintha valaki egészen közel sírdogált volna.
Lassan közeledett a kukákhoz. A hang egyre hangosabb lett.
– Hahó? Van itt valaki? – kérdezte bizonytalanul.
Válaszként halk nyüszítés hallatszott. Aztán a kartondoboz alól kibukkant egy apró, fekete orrocska, és két csillogó, gombszem pillantott fel rá.
Egy kiskutya!
Apró, reszkető, csuromvizes jószág. A bundája csapzott volt, a szőr tincsekbe fagyott. Az orrán egy kis vízcsepp remegett – talán az olvadó hóból, talán könnyből.
– Mit keresel itt egyedül? – guggolt le Bence, és óvatosan kinyújtotta a kezét.
A kiskutya nem hátrált meg – épp ellenkezőleg, bizalommal bökdöste meg orrával a tenyerét. Meleg, nedves kis nózi. És újra az a panaszos nyüszítés.
Istenem, hiszen teljesen átfagyott! És biztosan éhes is.
A gondolatai cikáztak, mint megriadt madarak. Mit tegyen? Nem hagyhatja itt – megfagy! Vagy elüti egy autó.
De haza sem viheti. Anya egyértelműen kijelentette: Semmilyen állatot nem hozhatsz haza! A lakásuk kicsi, kevés a pénz, kevés az idő. Hányszor kérlelte egy kutyáért? És mindig ugyanaz volt a válasz:
„Ha felnősz, annyi állatod lehet, amennyit csak akarsz.
És apa is egyetértett. Mindig azt mondta, hogy a kutya óriási felelősség. Napi háromszor sétáltatni kell, etetni, orvoshoz vinni, ha beteg. Ők pedig egész nap dolgoznak.
A kiskutya újra felsírt – olyan halkan, mintha tudta volna, hogy nem kelthet feltűnést. Majd váratlanul megnyalta Bence kezét érdes, meleg kis nyelvével.
A döntés egy pillanat alatt megszületett.
– Gyere ide, kicsi! – suttogta Bence, miközben kigombolta a kabátját. – Majd én kitalálok valamit.
Óvatosan felvette a kutyust – olyan könnyű volt, mint egy kis pamacs. Magához szorította, érezte, ahogy a kis szív zakatol a mellkasán.
Most a legfontosabb, hogy észrevétlenül jusson haza.
Szerencsére a sötétség már beállt. A hó is sűrűbben hullott, így a kabátja alá rejthette a kis jószágot. Lassan haladt hazafelé, próbálva természetesen mozogni.
A régi ól a hátsó udvarban! Ott kell elrejtenie. Egykor régi deszkákat és lomokat tároltak benne. Apa nyáron szét akarta szedni, de végül nem lett belőle semmi. A zár sem működött rendesen – csak egy rozoga retesz tartotta.
Csak reggelig kell kibírnia. Aztán kitalál valamit! Muszáj!
Bence árnyékként suhant át az udvaron.
Az ólban sötét és poros volt. A fiú előkapta a zsebéből a telefonját, és bekapcsolta a zseblámpát.
Na nézzük, mit találunk itt?
Egy régi fotel állt a sarokban, ponyvával letakarva. Tökéletes lesz!
Bence lerángatta róla a ponyvát, és valami kis fészekszerűséget készített belőle. Óvatosan beletette a kiskutyát.
– Maradj itt, rendben? Mindjárt visszajövök!
Otthon azonnal szembe találta magát anyával, aki éppen az asztalt terítette.
– Bence! Hol voltál ilyen sokáig? Már aggódtam!
– Csak… a barátokkal játszottam. – füllentette, kerülve anyja tekintetét. – Gyorsan eszem, aztán megcsinálom a leckémet.
Anya gyanakodva nézett rá – a fia sosem volt híres arról, hogy magától nekiállna a házi feladatnak. De nem szólt semmit.
Bence gyorsan betermelte a vacsorát, alig érezve az ízét. A gondolatai ott jártak, a sötét ólban, ahol a kiskutya dideregve várta a visszatérését.
Ennie kell valamit. És egy kis meleg takaró is kellene neki.
– Anya, vihetek egy kis kenyeret magammal? Csak hogy legyen mit rágcsálnom a lecke mellett.
– Persze, de ne hagyj morzsákat mindenhol!
Bence néhány szelet kenyeret a zsebébe csúsztatott.
– Önts nekem egy kis tejet is! – kérte sietve.
Ez már tényleg gyanús volt – a fiú nem különösebben szerette a tejet. De anya annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak szótlanul megtöltött egy poharat.
Most jött a legnehezebb rész – észrevétlenül kisurranni.
Második rész
– Anya, kimehetek egy kicsit az udvarra? Kifújnám a fejem, fáj egy kicsit.
– Rendben, de ne maradj sokáig! És vedd fel a sapkádat!
Bence felkapta a sapkáját, vastagon körbetekerte a sálját, és a kabátja zsebébe csúsztatta az élelmet. A pohár tejjel óvatosan lavírozott ki az ajtón, ügyelve, hogy ne lötyögjön ki.
Az ólban dermesztő hideg és teljes sötétség uralkodott. Amint belépett, halk nyüszítés hallatszott – a kiskutya felismerte a lépteit.
– Nyugi, itt vagyok! Hoztam neked valamit!
Bence letette a poharat, majd az ól egyik sarkában talált egy régi befőttesüveg fedőt. Abba töltötte át a tejet, és elé tolta. A kiskutya azonnal hozzálátott, szürcsölve lefetyelte a meleg italt.
– Hát, nem pont királyi lakoma, de jobb, mint a semmi, ugye? – mosolygott Bence, miközben kisebb darabokra tépte a kenyeret és a virslit.
A kis jószág mohón falta az ételt, mintha napok óta nem evett volna. Bence figyelte, és közben a szívét melegség töltötte el. Már nem remeg annyira. Már nem fél.
– Na és most… egy név kell neked. Hogy is hívjalak?
A kiskutya hirtelen felnézett rá, szájában még egy kis kenyérdarabbal. Bundája fekete volt, a mellkasán viszont egy apró fehér folt virított, mintha egy elegáns öltöny része lenne.
Bence elvigyorodott.
– Tudod mit? Legyél… Zokni!
A kutya vidáman csóválni kezdte a farkát, mintha egyetértene.
– Igen, Zokni jó név! Illik rád!
Miután a kis jószág befejezte az evést, a fiú gondosan betakarta egy régi ronggyal, amit az ól sarkában talált. A kutya elégedetten bújt bele, majd azonnal összegömbölyödött.
Bence óvatosan megsimogatta a fejét, és halkan suttogott neki:
– Ne félj, reggelre kitalálok valamit. Nem hagylak magadra.
De aznap éjjel alig tudott elaludni. Csak forgolódott az ágyban, hallgatta az ablakon kopogó havat, és azon gondolkodott, hogyan győzhetné meg a szüleit.
Reggeli leleplezés
Másnap reggel Bence álmosan, de izgatottan ébredt. Felkapta a kabátját, és még mielőtt a szülei észrevették volna, ki akart szökni az ólhoz.
De éppen amikor kilépett a bejárati ajtón, anyja már ott állt, karba tett kézzel.
– Bence, azonnal mondd meg, mit rejtegetsz ott!
A fiú megtorpant.
– Én… semmit… – próbálkozott, de a kabátja alól halk nyüszítés hallatszott.
– Én viszont hallom! Mi ez? – Anya már sejtette, hogy valami nem stimmel.
Bence hátrébb lépett, szeme sarkában könnyek gyűltek. Ekkor a kiskutya kidugta a fejét a kabát alól, és hatalmas, ártatlan szemekkel nézett fel anyára.
Anyja eltátotta a száját.
– Ezt… ezt honnan szerezted?!
Ekkor lépett ki az apja is, éppen a kávéját szorongatta, de amikor meglátta a kutyát, megállt.
– Mi folyik itt?
És ekkor Zokni úgy döntött, hogy elég volt a rejtőzködésből. Hirtelen kiugrott Bence kezéből, a földre huppant, majd vad farkcsóválással és apró, vidám ugatásokkal ugrált az anyja és apja körül.
Anya rémülten hátrált.
– Jaj, de koszos! Tele van bolhával is, biztos!
– Ő Zokni! – jelentette ki Bence büszkén. – Tegnap találtam a kukáknál. Egyedül volt, fázott, éhes volt… Nem hagyhattam ott!
Apja a fejét csóválta.
– Bence, hát nem beszéltük ezt meg már ezerszer? Egy kutya nagy felelősség!
– Tudom! – vágott közbe a fiú. – De megígérem, hogy én fogok róla gondoskodni! Minden reggel elviszem sétálni, etetem, takarítok utána. Nem kell, hogy ti foglalkozzatok vele!
Zokni közben ügyesen a hasára fordult, és apró mancsait a levegőben mozgatva várta a simogatást. Anyja elbizonytalanodott.
– És mi van, ha megbetegszik? Az állatorvos drága…
– Segítek a házimunkában! Nem kérek semmit karácsonyra, csak hadd maradjon! – könyörgött Bence.
Apja sóhajtott.
– Olyan felelősségteljesen beszélsz…
Bence felcsillantó szemekkel nézett rá.
Anyja megadóan felsóhajtott, majd lehajolt, és megsimította Zokni fejét. A kiskutya azonnal nyalogatni kezdte a kezét, amitől a nő önkéntelenül elmosolyodott.
– Jól van… de próbára teszünk! Egy hónapod van, hogy bizonyítsd, hogy tényleg tudsz róla gondoskodni. Ha nem, akkor keresünk neki másik otthont.
– Ígérem, nem fogtok csalódni! – kiáltotta boldogan Bence.
Egy hónappal később…
Bence tartotta a szavát.
Minden reggel korán kelt, hogy elvigye sétálni Zoknit. Egyik nap sem felejtette el megetetni, gondoskodni róla. A házi feladatokat is gyorsabban elvégezte, hogy több ideje maradjon játszani a kutyával.
És Zokni?
Zokni egy igazi kis csoda volt. Pár hét alatt megtanulta, hol a helye, és nem ugrált fel a bútorokra. Gyorsan elsajátította az „Ül!” és a „Pacsi!” parancsokat, és már az egész család megszerette.
Anya, aki először idegenkedett tőle, most esténként egy kis falatokat dugott le neki az asztal alá.
Apa, aki ellenállt a legjobban, most egy kutyaházat épített az udvarra – persze csak „biztos, ami biztos” alapon, pedig mindenki tudta, hogy Zokni sosem fog ott aludni.
Egy este, amikor Bence a kutyájával a lábánál fekve olvasott, apja leült mellé.
– Tudod, fiam… Nem hittem volna, hogy tényleg ennyire felelősségteljes leszel. Büszke vagyok rád.
Bence felnézett, és elmosolyodott.
– Köszönöm, apa. De Zokni is segített nekem. Ő nem csak egy kutya… Ő a legjobb barátom.
Zokni boldogan felcsaholt, és vidáman a fiú arcába nyalt.
És így történt, hogy egy apró, fázós kis kóbor kutya örökre családot talált. ?❤️
2025. február 13. (csütörtök), 08:17
