A kutya elkapott egy varjút, és bevonszolta a házikójába. Mindenki azt hitte, a madárnak annyi... de amikor belenéztek, ELSÁPADTAK attól, amit láttak...
— Bence! A kutyád megint a szemétdombon turkál! — kiáltott át a kerítésen a szomszéd, Ica néni, miközben a házából kilépve egy fél cipővel a kezében fenyegetőzött. — Ha megint valamit elhoz, én bizony hívom az állatorvost!
/Bence, egy harminc körüli, kissé kócos, de örökké mosolygós férfi, épp a fészer ajtaját próbálta zárni, mikor meghallotta a kiáltást\./
— Nyugalom, Ica néni! Huba csak szemetet gyűjt a művészetemhez — felelte nevetve.
— Művészet, mi? Az én kilyukadt lavórom is a művészeted része?
— Az konkrétan egy installáció a "modern háztartási hulladék archetípusa" címmel — válaszolta Bence komolyan, majd kacsintott.
Ica néni szigorúan összeszorította az ajkát, de nem tudott nem elmosolyodni.
Huba, a nagy, fekete-fehér keverék kutya, közben már vissza is tért a házikójába – de ezúttal valami különössel a szájában. Egy madarat hozott… egy varjút! A madár élettelennek tűnt, szárnyai lefelé lógtak, csőre kissé ferdén állt. Huba óvatosan letette a házikója belső sarkába, aztán leült mellé, fejét lehajtotta, és úgy tűnt, mintha figyelné.
— Mi az ott? — kérdezte Bence, miközben közelebb lépett.
— Na ne… tényleg egy varjú? Huba, te mit csináltál?
A kutya nem mozdult. Csak nézett, mintha várna valamire. Bence elővette a telefonját, már-már hívta volna az állatorvost, de valami megállította.
— Talán… talán még él — mondta halkan, és letérdelt a kutyaház mellé.
Aznap este Bence egy pokrócot tett a kutya mellé, a madarat óvatosan becsavarta egy konyharuhába, és letette a ház belsejébe, Hubától alig egy méterre.
— Ha túléli az éjszakát, keresünk neki segítséget, öregem — mondta a kutyának.
Huba nyüszített egyet, mintha helyeselne.
Reggel… a meglepetés nagyobb volt, mint bárki gondolta volna.
A varjú… ÉLT. És nemcsak hogy élt, de láthatóan barátságosan pislogott a kutyára, aki mellette feküdt. Mikor Bence kinyitotta az ólat, a varjú egy halk "krá"-t hallatott, mintha csak köszönne.
— Ezt nem hiszem el… Ez… hát ez kész! — nevetett fel Bence.
Innentől kezdve a két állat elválaszthatatlan lett. A kutya óvta, vigyázott rá, mintha a saját kölyke volna. A varjú, akit Bence "Korminak" nevezett el, sosem repült el messzire. Huba hátára ült, vagy épp mellette sétált az udvaron.
Az emberek a faluban először furcsán nézték a dolgot. De aztán… minden megváltozott.
Egy reggelen, mikor a kisbolt előtt gyülekeztek a helyiek, Ica néni nagyot rikkantott:
— A varjú! Az a varjú megmentette a kisfiút!
— Miféle kisfiút? — kérdezte egy fiatal nő, akit csak Emesének hívtak.
— Ott a parkban! A gyerek a hinta alá szorult! A kutya ugatott, a varjú csapkodott a szárnyával, míg végül a nagy lármára odament egy járókelő!
Mindenki döbbenten hallgatta. Aznap este a helyi rádióban is bemondták az esetet.
Bence csak vakarta a fejét, mikor erről hallott.
— Huba… te és Kormi… ti ketten hősök vagytok?
A kutya csak lihegett. A varjú rápislogott. És ha Bence nem hallotta volna rosszul, mintha még egy halk "krá" is felcsendült volna – talán egy varjús köszönet.
De a történet itt még nem ért véget…
A Kormi és Huba duó lassan legendává vált a kis faluban. Az emberek először csak mosolyogtak rajtuk, majd már szinte tudatosan várták őket reggelenként. A kutya és a varjú minden nap végigjárták az utcákat: Huba határozott, komótos léptekkel haladt, a hátán vagy mellette Kormi, aki időnként károgott egyet-egyet, mintha megszólalna.
Egy vasárnap reggel azonban minden megváltozott.
— Bence, valaki feltörte az óvodát! — lihegte Emese, miközben rohanva érkezett hozzá, alig kapva levegőt.
— Mi?! Mikor?
— Ma hajnalban. A rendőrség már ott van, de… valami furcsa történt.
— Ne mondj ilyet, mert megijedek — felelte Bence, miközben gyorsan felkapta a kabátját.
— A rendőrök azt mondták, hogy nem találták meg a tettest, viszont… az egyik ablak előtt egy döglött békát találtak. És egy madártollat. Meg egy kutyamancs nyomát a homokban.
— Ne mondd, hogy…
— Huba és Kormi! — vágták rá egyszerre.
Bence még aznap délután kiment az óvoda elé. A rendőrségi szalag már levétetett, de a nyomok még látszottak. És valóban: a földbe mélyedő nagy mancsnyom, és mellette… fekete tollak. Az egyik óvónő is odasietett hozzá.
— Bence… a gyerekek tegnap hagyták kint a dobozukat tele édességgel. Az volt a legfurább, hogy a betörő semmit nem vitt el. De a dobozon madárkarmok nyoma van.
— Mi van, ha… Kormi elzavarta a betörőt? — kérdezte Bence tétován.
Az óvónő csak bólintott.
Ez volt az a nap, amikor a falubeliek nem nevettek többé, amikor meglátták Hubát és Kormit. Inkább megemelték a sapkájukat, vagy odaköszönték:— Jó munkát, őrszemek!
És a dolgok innen csak furcsábbak lettek.
Egy hét múlva, a bolt mögött egy kamaszfiú próbált cigarettát árulni a fiatalabbaknak. Kormi felröppent, és a fiú fejére pottyantott egy jól célzott, undorító meglepetést. Huba pedig odament és lefeküdt elé — nem támadott, csak lefeküdt, és nem engedte tovább.
— Azt a mindenségit, ez a kutya rendőrnek született! — kiáltott fel az egyik boltos.
Másnap reggelre valaki kézzel írt táblát tett ki a bolt elé:
"A város leghűségesebb rendőrei: Kormi és Huba – ha rosszat teszel, számíts rájuk!"
A varjú ekkor már a kutya hátán utazott, mint valami kapitány, és ha bármi gyanús történt, azonnal reagáltak.
— Bence, figyelj csak! — szólt egy napon Ica néni. — Mi lenne, ha ezt megíratnád egy újsággal? Hogy a kutyád és a varjúd őrködik a falu felett? Az emberek ezt imádnák!
— Nem akarok belőlük cirkuszi látványosságot csinálni — felelte Bence. — Ők csak… teszik, amit helyesnek éreznek.
És talán tényleg így volt.
Egy este, ahogy Bence épp zárta volna a kertkaput, Kormi egyszer csak furcsán elkezdett károgni. Nem úgy, mint máskor. Éles, sürgető hangon. Huba pedig felugrott, és az utca vége felé szaladt.
És ott… ott volt valaki.
Egy alak sötét ruhában épp a hátsó ablakot próbálta felfeszíteni.
Kormi rárepült, Huba ugatott és csattogtatta a fogait, Bence pedig kiabált:
— Hé! Megállni!
Az alak megriadt, elejtette a feszítővasat, és elrohant.
De a kamera mindent rögzített. A rendőrség másnap azt mondta:
— Ez a két állat… szó szerint megmentette az üzletet. Nem tudjuk, hogyan csinálják, de valahogy mindig ott vannak, ahol lenniük kell.
És innentől kezdve Bence házának kerítésén egy új tábla díszelgett:
"Vigyázat: különösen intelligens kutya és varjú őrzi a környéket. Ne próbálkozz!"
A történet itt még nem ért véget… Mert egy napon, valami olyasmi történt, ami még a faluban eddig látottaknál is sokkal, de sokkal megdöbbentőbb volt...
Két hét telt el azóta, hogy Kormi és Huba megakadályozták a bolt kifosztását.
A templom előtt egy bácsi keresztet vetett, amikor meglátta őket:— Az Úr küldte ránk ezeket. Én mondom, ezek nem is állatok, hanem angyalok tollal és bundával!
Az idő hűvösebbre fordult, az éjszakák hosszabbak lettek, és Bence észrevette, hogy Huba és Kormi egyre nyugtalanabbak. Olyan volt, mintha valamit megéreznének.
Egy este aztán Bence arra ébredt, hogy Huba ugat. Nem a szokásos, "valaki jön" típusú hangon, hanem kétségbeesetten, szinte sírva. Kormit is hallotta – dühösen károgott, mintha valamit próbálna elmagyarázni.
Felkapta a kabátját, és mezítláb kiszaladt.
— Huba! Kormi! Mi történt?
A két állat a szomszéd ház felé rohant — az öreg Marika néni otthona felé. A ház sötét volt… kivéve egy ablakot, ahonnan füst szivárgott!
— Ég a ház!!! — kiáltotta Bence, miközben már a telefonjáért nyúlt.
A tűzoltók úton voltak, de Marika néni nem jött ki a házból.
Kormi felröppent az ablakra, és hangosan károgott. Huba a bejárati ajtót kaparta, míg Bence betörte azt egy baltával, amit a kamrából ragadott magához.
Odabent a füsttől alig látott valamit, de aztán... ott feküdt Marika néni a földön. Eszméletlen volt, a függöny lángolt.
Bence kivitte őt a házból. Kint Huba ugatott, Kormi pedig körözött felettük, mint egy hősi légi egység. Az idős asszony szerencsére magához tért, és csak annyit suttogott:
— A madár… és a kutya… ők mentettek meg…
Másnap az egész falu ott tolongott Bence háza előtt.
Az újságírók is megjelentek. Egyikük, egy pimaszul fiatal fiú mikrofonjával a kezében megkérdezte:
— És… mi a titka ennek a párosnak?
Bence csak megvonta a vállát.
— Talán csak annyi, hogy egyikük sem ember.
Egy hét múlva a falu főterén ünnepséget rendeztek. A polgármester emelvényre állt, és komolyan szólt a mikrofonba:
— Az ember azt hinné, hogy csak emberek lehetnek hősök. De nálunk, itt, ezen a helyen, van két lény, akik bebizonyították, hogy a bátorság, a hűség és az ösztön túlszárnyal minden törvényt és rendszert.
A tömeg ujjongott, amikor két külön kis nyakörvet és egy díszes madárnyakláncot adtak át ünnepélyesen Hubának és Korminak. Az állatok nem értették, mi ez az egész, de Huba leült, Kormi pedig büszkén a fejére tette a kis virágkoszorút, amit a gyerekek fontak neki.
Ezután a templom mellett kis szobrot emeltek róluk. Nem volt nagy. Egyszerű volt. Egy kutya, aki ül, és mellette egy varjú, aki épp károg.
A talapzaton egyetlen mondat állt:
"A hősök néha nem beszélnek. Csak teszik a dolgukat."
Utóirat:Bence ma már gyakran kap leveleket. Van, aki azt kérdezi, hogyan idomította össze a két állatot. Más azt írja, ez lehetetlen, csak mese.Ő ilyenkor mindig visszaírja:
— Nem én tanítottam meg őket semmire. Ők tanítottak meg engem mindenre.
2025. április 24. (csütörtök), 06:47
