A kutya őrjöngve ugatott egy terhes nőre a reptéren... Amikor a biztonsági őr Maxim észrevette, mit érez meg Rex, már késő volt! Ami ezután következett, az egész országot megrázta...
/A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér zsúfolt indulási csarnoka a szokásos nyüzsgésben úszott\: poggyászok kerekeinek monoton csikorgása, hangosbemondó érthetetlen szavai, és az utasok ideges sürgölődése töltötte meg a levegőt\./
Ám ezt a megszokott zsongást egy hirtelen, rekedt, vészjósló ugatás hasított ketté. Rex, a tapasztalt, hétéves német juhászkutya, aki eddig nyugodtan hevert társa, a biztonsági tiszt oldalán, most mint egy elszabadult vihar, felpattant, és dühödten rontott előre.
– Rex! Rex, állj meg! – kiáltott utána Maxim, a harmincas évei közepén járó, feszes egyenruhájú biztonsági felügyelő, aki már évek óta együtt dolgozott a kutyával.
A kutya viszont mintha nem is hallotta volna. Útja egyenesen egy fiatal nőhöz vezetett, aki egy padon ült, egyik keze a hasán pihent, másikkal pedig próbálta magát melegen tartani a vékony kabát alatt. Arcán látszott a sápadtság, szemében félelem tükröződött. A nő… várandós volt.
– Kérem, vigyék el innen ezt a kutyát! – sikította. – Mit csinál? Miért… miért ugat rám?
Rex nem tágított. Feszes testtartásban állt meg előtte, morogva, sőt, néha fel-felugrott, mintha meg akarná támadni, vagy épp figyelmeztetni akarna valakit. A körülöttük állók megdermedtek. Volt, aki a telefonját előkapta, mások hátrébb húzódtak.
– Hívják az állatőrt! – hallatszott egy túlbuzgó utas hangja.
De Maxim csak állt ott, izzadó tenyérrel markolta Rex pórázát. A kutya még soha, de soha nem reagált így.
– Ez nem normális – motyogta maga elé.
Odament a nőhöz, aki remegett, mint a nyárfalevél.
– Hölgyem, legyen szíves felállni – mondta határozottan, de udvariasan. – Át kell fáradnia velünk egy rövid biztonsági ellenőrzésre. Semmi komoly, csak… a protokoll.
– De én… én csak hazautazom Szegedre! Nézze meg a jegyem! – tiltakozott a nő. – A nevem Veronika Kiss, nyolc hónapos terhes vagyok! Nem tettem semmit!
– Értem, Veronika. Kérem, ne aggódjon. Csak biztosra kell mennünk – válaszolta Maxim, miközben egy másik őr máris hívta a biztonsági szobát.
Rex tovább morgott, most már nem csak a nőre, hanem az egyik poggyászra is, ami mellette volt. Maxim rápillantott a táskára, majd vissza Veronikára.
– Ez a maga csomagja?
– Igen… – bólintott a nő bizonytalanul. – Csak pár ruhám van benne, meg a vizsgálati papírjaim.
– Rendben – mondta Maxim, és intett a kollégájának, hogy vigyék be őket a keresőszobába.
A szoba hideg volt, steril, minden tárgy rideg fémből készült. Veronika a szék szélére ült, kezeit még mindig a hasán tartotta.
– Mondja, miért viselkedik így ez a kutya? – kérdezte. – Én... én tényleg nem csináltam semmit.
– Ezt nem én döntöm el, hölgyem. De a kutya képzett. Robbanóanyag, drogok, veszélyes anyagok… – felelte Maxim, miközben a kollégái már átvizsgálták a táskát. Semmit nem találtak.
Rex azonban nem nyugodott. Kaparta az ajtót, nyüszített, karmolta a padlót, mintha valami odabent tartaná.
– Valami itt nem stimmel – súgta Maxim az egyik társának, Eszternek.
– Egyetértek. Ez túl furcsa.
Veronika hirtelen összegörnyedt.
– A hasam… valami… nem jó! – suttogta fájdalmasan. – A baba… Úristen, fáj!
Maxim azonnal rádión hívta az orvosi személyzetet. Mire azok megérkeztek, Veronika már a földre csúszott, arca verejtékben úszott.
– Félreállni! – kiáltotta a mentőorvos, miközben letérdelt mellé, és a hasához nyúlt.
Rex ebben a pillanatban olyan hangosan és hevesen ugatott, mint még soha. A pofája vicsorgott, őrjöngött.
Az orvos tekintete elkomorodott. Kezét lassan elvette Veronika hasáról.
– Ez… ez nem szülés – mondta sápadt arccal. – Ez… valami egészen más…
– Mit jelent az, hogy nem szülés? – kérdezte Eszter döbbenten, miközben Veronika görcsösen kapkodta a levegőt.
Az orvos gyorsan intett az asszisztensének.
– Hozz egy mobil ultrahangot! AZONNAL!
Maxim szó szerint érezte, ahogy a vér megfagy az ereiben. Rex tombolása, Veronika egyre kétségbeesettebb arcjátékai, és most ez az orvosi reakció… Egyre világosabb lett: valami nagyon nincs rendben.
Veronika könnyező szemmel kapkodta a fejét.
– Kérem… én nem tudom… én csak… azt hittem, hogy a baba mozog, de.
Az asszisztens berohant az ultrahanggal, az orvos pedig azonnal működésbe hozta a gépet. A kis képernyőn fekete-fehér foltok remegtek, az ultrahangos szonda pedig ráfeszült Veronika hasára.
Rex hirtelen elhallgatott. Csak állt ott, sötét szemeivel figyelt, fülei mereven előre álltak. A helyiség olyan csendes lett, hogy még a neoncsövek zümmögése is hangosnak tűnt.
Az orvos arca még jobban elfehéredett.
– Ez… ez nem magzat – suttogta.
– Tessék?! – Maxim előrelépett.
– Valami idegen test van a hasüregben. Valami, amit beültettek. Egy tárgy. Szerintem… egy távirányítású eszköz.
A szoba egy pillanat alatt felrobbant.
– AZONNAL hívd a tűzszerészeket! – üvöltötte Maxim. – Mindenki hagyja el az épületet! Kiürítés! Teljes riasztás!
Rex most már újra ugatott, de nem pánikból – figyelmeztetésből.
Veronika arca eltorzult.
– Nem… nem tudtam róla… esküszöm! – zokogott. – Azt mondták, hogy csak egy orvosi beavatkozás, hogy megvédje a babát, hogy stabilizálják a terhességet… azt mondták, hogy különleges védelem… nem tudtam, hogy mi ez!
– Kik mondták? – kérdezte Eszter szikrázó tekintettel. – Kikkel beszélt? Hol történt ez?
– Egy magánklinikán, Óbudán… nem volt olcsó… de azt mondták, minden steril, minden profi… – remegett a hangja.
– Mi a neve az orvosnak? – kérdezte Maxim.
– Egy bizonyos „dr. Faragó”... nem tudom a keresztnevét, csak ez volt a névtáblán… sötét szemű, kopaszodó férfi… nagyon meggyőző volt.
A tűzszerészek már megérkeztek, és az orvosok segítségével óvatosan leemelték Veronikát a hordágyra. Közben az épületet már javában kiürítették, és a reptér hátsó részén gyorsan kialakítottak egy ideiglenes műtőszobát.
Rex egy percre sem tágított a nő mellől. Mintha érezte volna: nem ő az ellenség. Ő is áldozat.
Két órával később...
Maxim a reptér egyik irodájában ült, tenyerébe temetett arccal. Előtte egy csésze kihűlt kávé, mellette Rex feküdt csendben, most már nyugodtan, de éberen.
Az ajtó kinyílt, Eszter lépett be.
– Megvan az eredmény – mondta halkan.
– Na?
– Egy mini robbanószerkezet volt beépítve. Távirányítós. A plasztikburkolat úgy volt kialakítva, hogy az ultrahangon ne lehessen észrevenni. Valószínűleg Veronikát élő pokolgépként használták volna… a babával együtt.
Maxim ökölbe szorította a kezét.
– És ő tényleg nem tudott róla?
– Teljes mértékben áldozat. Az egész klinika álnevek mögé bújva működött, de már rajta vagyunk a hálózaton. A titkosszolgálat is bekapcsolódott. Nem helyi ügy. Nemzetközi.
– A nő jól van?
– Igen. A beavatkozás sikerült, a szerkezetet eltávolították, és... egyébként tényleg várandós volt.
Maxim hosszú idő után először mosolyodott el. Rex fülét hegyezte, majd ásított egyet.
– Te voltál a kulcs, haver – simogatta meg a kutya fejét. – Te mentettél meg három életet. És talán még százakat.
Eszter sóhajtott.
– Tudod, mi a legmegdöbbentőbb?
– Mi?
– Veronika elmondta… nem ő jelentkezett a klinikára. Egy „segélyszervezet” hirdette magát kismamáknak, akik nehezen viselik a terhességet. Ingyenes vizsgálat, orvosi csomag… és ő hitt nekik.
Maxim sötéten bólintott.
– Horgásztak. És ő volt a csali.
Másnap reggel – Biztonsági Központ, Budapest
Veronika egy kórházi köntösben ült a kihallgatószobában. A szemei karikásak voltak, de tekintete tiszta. Mellette Eszter ült, aki – a protokolltól kissé eltérve – most nem kihallgatóként, hanem emberként volt jelen.
– Nem tudom, kinek higgyek – suttogta Veronika. – Annyira biztos voltam benne, hogy jót akarnak. Minden olyan meggyőző volt... olyan profik, kedvesek, figyelmesek.
– Egy terrorszervezet mögött gyakran olyanok állnak, akik tökéletesen álcázzák magukat – mondta Eszter. – Ők nem az utcáról gyűjtik az áldozatokat. Ők megépítik a csapdát.
Az ajtó nyílt, Maxim lépett be, Rexszel az oldalán. A kutya szinte azonnal Veronikához ment, és az orrát finoman a lány tenyerébe nyomta.
– Most már minden rendben – mondta Maxim csendesen.
Veronika mosolyogva megsimogatta Rex fejét.
– Neked köszönhetem, hogy még élek. És hogy az ikreim is.
– A szervezet neve: A Második Esély – folytatta Maxim. – Ez állt a honlap tetején. Valójában semmilyen civil alapítvány nem áll mögötte. Egy nemzetközi csoport – több országban végeztek „orvosi vizsgálatokat”, és több repülőtéren is lebukott már hasonló eset.
– Akkor... én nem voltam egyedi célpont?
– Nem – rázta meg a fejét Eszter. – Sajnos nem. De te voltál az egyetlen, akinél a bomba nem robbant fel. És tudod miért?
Rex csendben odakuporodott a lány lábához. Maxim ránézett, és elmosolyodott.
– Mert volt ott egy kutya, aki nem csak a szagokat, hanem az igazságot is érezte.
Este – reptér, zárás után
Maxim egyedül sétált a kifutópálya szélén, Rex lépteitől kísérve.
– Tudod, öreg harcos, ma hős lettél. Bár szerintem már vagy ezerszer megmentettél minket, észrevétlenül – mondta.
Rex csóválta a farkát, de a mozdulata inkább volt szerény, mint dicsekvő.
– Tudod, nem szoktam ilyet mondani, de... szeretlek, te bolond jószág – tette hozzá Maxim, és megpaskolta a kutya oldalát.
A távolból Eszter közeledett, kezében egy boríték.
– A legfrissebb jelentés – mondta, miközben átnyújtotta. – Kiderítettük, hogy a „dr. Faragó” valójában nem létező személy. Az igazi neve: Anton Leman. Svájci állampolgár, de hamis dokumentumokkal mozgott. Három kontinensen körözött.
– És most?
– Most már tudjuk, mit keressünk. És ki után. És hála Veronikának… meg Rexnek… talán egy lépéssel közelebb kerültünk a teljes hálózat felszámolásához.
Maxim bólintott, elvette a borítékot, majd a csillagos ég felé nézett.
– Egy „második esély”, mi? Ez egyszer tényleg jelentett valamit.
Három hónappal később – Kórház, szülőszoba
– Nyomjon! Gyerünk, Veronika! Még egyszer!
Az orvosok buzdították, miközben Eszter a kezét fogta, és bátorítóan mosolygott rá.
– Már majdnem megvan! Csak egy kicsi kell még!
Egy újabb kiáltás, és végül a szoba megtelt újszülött sírással. Majd pár másodperccel később még egy hang csatlakozott.
– Két egészséges baba – mondta a szülészorvos. – Egy fiú és egy kislány.
Veronika könnyei elárasztották az arcát. Szinte egyszerre nevetett és zokogott.
– A kislány neve legyen... Reka – mondta. – És a kisfiú... – elmosolyodott – legyen Rex.
Epilógus – Egy évvel később
A parkban egy kisfiú próbálta utolérni a kutyát, aki vigyázva futott előtte, nem túl gyorsan, de pont eléggé, hogy játék legyen belőle.
– Rex! Várj meg! – nevetett a fiúcska.
Egy padon Veronika ült, babakocsival, a kislány aludt benne csendesen. Mellette Maxim és Eszter beszélgettek, kávéval a kézben.
– Azt hiszem, most már tényleg hiszek a csodákban – mondta Veronika csendesen.
Maxim bólintott.
– És én abban, hogy néha a világot egy kutya menti meg. Egy hűséges, szimatoló szív.
A jelen történet teljes mértékben a képzelet szüleménye. Az elbeszélésben szereplő események, helyszínek, nevek és szereplők mind kitaláltak. Bármilyen egyezés valós eseményekkel, helyszínekkel, élő vagy elhunyt személyekkel csupán a véletlen műve.
A történet célja kizárólag a szórakoztatás, és semmilyen formában nem kíván valós állításokat tenni a benne foglalt személyekről, intézményekről vagy eseményekről. Az elbeszélés nem szolgál jogi, orvosi, biztonságtechnikai vagy bármilyen más hivatalos tanácsadásként.
Az olvasó a történet megtekintésével elfogadja, hogy annak tartalmát fikciónak tekinti.
2025. április 23. (szerda), 20:03
