A kutya őrjöngve ugatott egy terhes nőre a reptéren... Amikor a biztonsági őr Maxim észrevette, mit érez meg Rex, már késő volt! Ami ezután következett, az egész országot megrázta...

/A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér zsúfolt indulási csarnoka a szokásos nyüzsgésben úszott\: poggyászok kerekeinek monoton csikorgása, hangosbemondó érthetetlen szavai, és az utasok ideges sürgölődése töltötte meg a levegőt\./

Ám ezt a megszokott zsongást egy hirtelen, rekedt, vészjósló ugatás hasított ketté. Rex, a tapasztalt, hétéves német juhászkutya, aki eddig nyugodtan hevert társa, a biztonsági tiszt oldalán, most mint egy elszabadult vihar, felpattant, és dühödten rontott előre.

– Rex! Rex, állj meg! – kiáltott utána Maxim, a harmincas évei közepén járó, feszes egyenruhájú biztonsági felügyelő, aki már évek óta együtt dolgozott a kutyával.

A kutya viszont mintha nem is hallotta volna. Útja egyenesen egy fiatal nőhöz vezetett, aki egy padon ült, egyik keze a hasán pihent, másikkal pedig próbálta magát melegen tartani a vékony kabát alatt. Arcán látszott a sápadtság, szemében félelem tükröződött. A nő… várandós volt.

– Kérem, vigyék el innen ezt a kutyát! – sikította. – Mit csinál? Miért… miért ugat rám?

Rex nem tágított. Feszes testtartásban állt meg előtte, morogva, sőt, néha fel-felugrott, mintha meg akarná támadni, vagy épp figyelmeztetni akarna valakit. A körülöttük állók megdermedtek. Volt, aki a telefonját előkapta, mások hátrébb húzódtak.

– Hívják az állatőrt! – hallatszott egy túlbuzgó utas hangja.

De Maxim csak állt ott, izzadó tenyérrel markolta Rex pórázát. A kutya még soha, de soha nem reagált így.

– Ez nem normális – motyogta maga elé. – Rex nem téved… soha.

Odament a nőhöz, aki remegett, mint a nyárfalevél.

– Hölgyem, legyen szíves felállni – mondta határozottan, de udvariasan. – Át kell fáradnia velünk egy rövid biztonsági ellenőrzésre. Semmi komoly, csak… a protokoll.

– De én… én csak hazautazom Szegedre! Nézze meg a jegyem! – tiltakozott a nő. – A nevem Veronika Kiss, nyolc hónapos terhes vagyok! Nem tettem semmit!

– Értem, Veronika. Kérem, ne aggódjon. Csak biztosra kell mennünk – válaszolta Maxim, miközben egy másik őr máris hívta a biztonsági szobát.

Rex tovább morgott, most már nem csak a nőre, hanem az egyik poggyászra is, ami mellette volt. Maxim rápillantott a táskára, majd vissza Veronikára.

– Ez a maga csomagja?

– Igen… – bólintott a nő bizonytalanul. – Csak pár ruhám van benne, meg a vizsgálati papírjaim.

– Rendben – mondta Maxim, és intett a kollégájának, hogy vigyék be őket a keresőszobába.

A szoba hideg volt, steril, minden tárgy rideg fémből készült. Veronika a szék szélére ült, kezeit még mindig a hasán tartotta.

– Mondja, miért viselkedik így ez a kutya? – kérdezte. – Én... én tényleg nem csináltam semmit.

– Ezt nem én döntöm el, hölgyem. De a kutya képzett.

Robbanóanyag, drogok, veszélyes anyagok… – felelte Maxim, miközben a kollégái már átvizsgálták a táskát. Semmit nem találtak.

Rex azonban nem nyugodott. Kaparta az ajtót, nyüszített, karmolta a padlót, mintha valami odabent tartaná.

– Valami itt nem stimmel – súgta Maxim az egyik társának, Eszternek.

– Egyetértek. Ez túl furcsa.

Veronika hirtelen összegörnyedt.

– A hasam… valami… nem jó! – suttogta fájdalmasan. – A baba… Úristen, fáj!

Maxim azonnal rádión hívta az orvosi személyzetet. Mire azok megérkeztek, Veronika már a földre csúszott, arca verejtékben úszott.

– Félreállni! – kiáltotta a mentőorvos, miközben letérdelt mellé, és a hasához nyúlt.

Rex ebben a pillanatban olyan hangosan és hevesen ugatott, mint még soha. A pofája vicsorgott, őrjöngött.

Az orvos tekintete elkomorodott. Kezét lassan elvette Veronika hasáról.

– Ez… ez nem szülés – mondta sápadt arccal. – Ez… valami egészen más…

– Mit jelent az, hogy nem szülés? – kérdezte Eszter döbbenten, miközben Veronika görcsösen kapkodta a levegőt.

Az orvos gyorsan intett az asszisztensének.

– Hozz egy mobil ultrahangot! AZONNAL!

Maxim szó szerint érezte, ahogy a vér megfagy az ereiben. Rex tombolása, Veronika egyre kétségbeesettebb arcjátékai, és most ez az orvosi reakció… Egyre világosabb lett: valami nagyon nincs rendben.

Veronika könnyező szemmel kapkodta a fejét.

– Kérem… én nem tudom… én csak… azt hittem, hogy a baba mozog, de... olyan furcsán. Néha mintha… mintha belülről nyomna valamit…

Az asszisztens berohant az ultrahanggal, az orvos pedig azonnal működésbe hozta a gépet. A kis képernyőn fekete-fehér foltok remegtek, az ultrahangos szonda pedig ráfeszült Veronika hasára.

Rex hirtelen elhallgatott. Csak állt ott, sötét szemeivel figyelt, fülei mereven előre álltak. A helyiség olyan csendes lett, hogy még a neoncsövek zümmögése is hangosnak tűnt.

Az orvos arca még jobban elfehéredett.

– Ez… ez nem magzat – suttogta.

– Tessék?! – Maxim előrelépett.

– Valami idegen test van a hasüregben. Valami, amit beültettek. Egy tárgy. Szerintem… egy távirányítású eszköz.

A szoba egy pillanat alatt felrobbant.

– AZONNAL hívd a tűzszerészeket! – üvöltötte Maxim. – Mindenki hagyja el az épületet! Kiürítés! Teljes riasztás!

Rex most már újra ugatott, de nem pánikból – figyelmeztetésből.

Veronika arca eltorzult.

– Nem… nem tudtam róla… esküszöm! – zokogott. – Azt mondták, hogy csak egy orvosi beavatkozás, hogy megvédje a babát, hogy stabilizálják a terhességet… azt mondták, hogy különleges védelem… nem tudtam, hogy mi ez!

– Kik mondták? – kérdezte Eszter szikrázó tekintettel.

– Kikkel beszélt? Hol történt ez?

– Egy magánklinikán, Óbudán… nem volt olcsó… de azt mondták, minden steril, minden profi… – remegett a hangja.

– Mi a neve az orvosnak? – kérdezte Maxim.

– Egy bizonyos „dr. Faragó”... nem tudom a keresztnevét, csak ez volt a névtáblán… sötét szemű, kopaszodó férfi… nagyon meggyőző volt.

A tűzszerészek már megérkeztek, és az orvosok segítségével óvatosan leemelték Veronikát a hordágyra. Közben az épületet már javában kiürítették, és a reptér hátsó részén gyorsan kialakítottak egy ideiglenes műtőszobát.

Rex egy percre sem tágított a nő mellől. Mintha érezte volna: nem ő az ellenség. Ő is áldozat.

Két órával később...

Maxim a reptér egyik irodájában ült, tenyerébe temetett arccal. Előtte egy csésze kihűlt kávé, mellette Rex feküdt csendben, most már nyugodtan, de éberen.

Az ajtó kinyílt, Eszter lépett be.

– Megvan az eredmény – mondta halkan.

– Na?

– Egy mini robbanószerkezet volt beépítve. Távirányítós. A plasztikburkolat úgy volt kialakítva, hogy az ultrahangon ne lehessen észrevenni. Valószínűleg Veronikát élő pokolgépként használták volna… a babával együtt.

Maxim ökölbe szorította a kezét.

– És ő tényleg nem tudott róla?

– Teljes mértékben áldozat. Az egész klinika álnevek mögé bújva működött, de már rajta vagyunk a hálózaton.

A titkosszolgálat is bekapcsolódott. Nem helyi ügy. Nemzetközi.

– A nő jól van?

– Igen. A beavatkozás sikerült, a szerkezetet eltávolították, és... egyébként tényleg várandós volt. Két hónapos ikrekkel. A babák is élnek.

Maxim hosszú idő után először mosolyodott el. Rex fülét hegyezte, majd ásított egyet.

– Te voltál a kulcs, haver – simogatta meg a kutya fejét. – Te mentettél meg három életet. És talán még százakat.

Eszter sóhajtott.

– Tudod, mi a legmegdöbbentőbb?

– Mi?

– Veronika elmondta… nem ő jelentkezett a klinikára. Egy „segélyszervezet” hirdette magát kismamáknak, akik nehezen viselik a terhességet. Ingyenes vizsgálat, orvosi csomag… és ő hitt nekik.

Maxim sötéten bólintott.

– Horgásztak. És ő volt a csali.

Másnap reggel – Biztonsági Központ, Budapest

Veronika egy kórházi köntösben ült a kihallgatószobában. A szemei karikásak voltak, de tekintete tiszta. Mellette Eszter ült, aki – a protokolltól kissé eltérve – most nem kihallgatóként, hanem emberként volt jelen.

– Nem tudom, kinek higgyek – suttogta Veronika. – Annyira biztos voltam benne, hogy jót akarnak. Minden olyan meggyőző volt... olyan profik, kedvesek, figyelmesek.

– Egy terrorszervezet mögött gyakran olyanok állnak, akik tökéletesen álcázzák magukat – mondta Eszter.

– Ők nem az utcáról gyűjtik az áldozatokat. Ők megépítik a csapdát.

Az ajtó nyílt, Maxim lépett be, Rexszel az oldalán. A kutya szinte azonnal Veronikához ment, és az orrát finoman a lány tenyerébe nyomta.

– Most már minden rendben – mondta Maxim csendesen.

Veronika mosolyogva megsimogatta Rex fejét.

– Neked köszönhetem, hogy még élek. És hogy az ikreim is.

– A szervezet neve: A Második Esély – folytatta Maxim. – Ez állt a honlap tetején. Valójában semmilyen civil alapítvány nem áll mögötte. Egy nemzetközi csoport – több országban végeztek „orvosi vizsgálatokat”, és több repülőtéren is lebukott már hasonló eset.

– Akkor... én nem voltam egyedi célpont?

– Nem – rázta meg a fejét Eszter. – Sajnos nem. De te voltál az egyetlen, akinél a bomba nem robbant fel. És tudod miért?

Rex csendben odakuporodott a lány lábához. Maxim ránézett, és elmosolyodott.

– Mert volt ott egy kutya, aki nem csak a szagokat, hanem az igazságot is érezte.

Este – reptér, zárás után

Maxim egyedül sétált a kifutópálya szélén, Rex lépteitől kísérve.

– Tudod, öreg harcos, ma hős lettél. Bár szerintem már vagy ezerszer megmentettél minket, észrevétlenül – mondta.

Rex csóválta a farkát, de a mozdulata inkább volt szerény, mint dicsekvő.

– Tudod, nem szoktam ilyet mondani, de. .. szeretlek, te bolond jószág – tette hozzá Maxim, és megpaskolta a kutya oldalát.

A távolból Eszter közeledett, kezében egy boríték.

– A legfrissebb jelentés – mondta, miközben átnyújtotta. – Kiderítettük, hogy a „dr. Faragó” valójában nem létező személy. Az igazi neve: Anton Leman. Svájci állampolgár, de hamis dokumentumokkal mozgott. Három kontinensen körözött.

– És most?

– Most már tudjuk, mit keressünk. És ki után. És hála Veronikának… meg Rexnek… talán egy lépéssel közelebb kerültünk a teljes hálózat felszámolásához.

Maxim bólintott, elvette a borítékot, majd a csillagos ég felé nézett.

– Egy „második esély”, mi? Ez egyszer tényleg jelentett valamit.

Három hónappal később – Kórház, szülőszoba

– Nyomjon! Gyerünk, Veronika! Még egyszer!

Az orvosok buzdították, miközben Eszter a kezét fogta, és bátorítóan mosolygott rá.

– Már majdnem megvan! Csak egy kicsi kell még!

Egy újabb kiáltás, és végül a szoba megtelt újszülött sírással. Majd pár másodperccel később még egy hang csatlakozott.

– Két egészséges baba – mondta a szülészorvos. – Egy fiú és egy kislány.

Veronika könnyei elárasztották az arcát. Szinte egyszerre nevetett és zokogott.

– A kislány neve legyen... Reka – mondta. – És a kisfiú... – elmosolyodott – legyen Rex.

Epilógus – Egy évvel később

A parkban egy kisfiú próbálta utolérni a kutyát, aki vigyázva futott előtte, nem túl gyorsan, de pont eléggé, hogy játék legyen belőle.

– Rex! Várj meg! – nevetett a fiúcska.

Egy padon Veronika ült, babakocsival, a kislány aludt benne csendesen. Mellette Maxim és Eszter beszélgettek, kávéval a kézben.

– Azt hiszem, most már tényleg hiszek a csodákban – mondta Veronika csendesen.

Maxim bólintott.

– És én abban, hogy néha a világot egy kutya menti meg. Egy hűséges, szimatoló szív.

 

2025. április 23. (szerda), 20:03